Thetis

QetiV, tengeri istenasszony. Szülei Nereus (azért aztán Neptunia Catullusnál 44, 28) és Doris. Apollod. 1, 2, 7. Hom. Il. 1, 538. 18, 35 skk. 52 skk. Jól megkülönböztetendő névrokonától Tethystől, a kiben az ősvizet kell látnunk, holott Th. vizi nympha, Peleus felesége, Achilleus anyja. Mint a tenger egyik istenének a leánya (Hom. Il. 20, 207. 1, 538. Hor. c. 1, 8, 13 skk. 4, 6, 6. epod. 13, 24) testvéreivel a Nereisekkel együtt lent lakik a tenger mélyében atyjának palotájában. Il. 1, 358. 18, 36. Egész lényének alapvonala az, hogy barátságos, szolgálatkész, szeret másokon segíteni. Így esik meg, hogy védelmébe veszi a Lycurgus elől menekülő Dionysust (Apollod. 3, 5, 1), a miért azután egy arany urnát kap, melyben később rajongva szeretett fiának Achilleusnak hamvait őrzi. Il. 6, 135. Od. 24, 75. Tzetzes Lycophr. 273. Testvéreivel a Nereisekkel együtt ő vezeti által az Argonautákat Scylla és Charybdis közt és megvédi őket a szörnyek ellen. Apollod. 1, 9, 25. Hasonlókép megvédi és ápolja Hephaestust, a kit Zeus az Olympusról elüldözött; mikor azonban Hera, Athena és Posidon Zeus ellen támadnak, Th. az, a ki Aegaeont segítségül hívja. Hom. Il. 1, 396 skk. Ez a tette erkölcsi szempontból annál figyelemreméltóbb, mert a hagyomány szerint Hera volt az, a ki Th.-t fölnevelte, de viszont ugyancsak Hera az, a ki férjével Zeusszal egyetértve Peleushoz, tehát halandó emberhez adja férjhez a nymphát. Hom. Il. 18, 432. 24, 60. A lakodalomra az összes istenek megjelentek, az egy Eris (l. ezt) kivételével, a ki ezért megneheztelt és az istenasszonyok között vetélkedést támasztván (v. ö. a Paris cz.), a trójai háborúnak és ezzel Th. későbbi keserveinek okozója lett. Hyg. Androm. 276. Apul. met. 10. Th. mondakörének ez a továbbszövése már a Homerusra következő korszakból (az alexandriai korból) való. Ez a korszak beszélte, hogy Hephaestus is szemet vetett Th.-re, és mikor ez visszautasította, dühében kalapácsával megsebesítette. Schol. Pind. Nem. 4, 81. Ugyancsak a későbbi idők hagyománya az, mely szerint Zeus és Posidon is megkérték Th. kezét, mivel azonban Themis azt jövendölte volt, hogy Th.-nek születendő fia nagyobb lesz apjánál (v. ö. Prometheus), lemondtak kivánságukról, sőt az isteni leányzót földi emberhez erőltették. Ezen frigy által Th.-t bevonták a földi létnek minden bajába, megismerte a halandók minden szenvedéseit, isteni éleslátásával előre tudta forrón szeretett gyermekének sorsát, melyen azért még sem változtathatott. Tudta, hogy Achilleusnak élete virágjában kell elpusztulnia, hallotta és megértette fiának panaszait, vele gyászolt és folyton siratta elvesztét. Hom. Il. 1, 414 sk. 18, 429 skk. 24, 104 skk. (l. az Achilles cz. is). Tisztelete még a történeti időkben is meglehetősen el volt terjedve. Különösen Thessaliában tisztelték, a hol úgy tekintették mint Chiron leányát, kinek barlangjában a mythus szerint Th.-nek és Peleusnak nászünnepélye lefolyt. Schol. Ap. Rhod. 1, 558. 4, 816. Különösen Ó és Új Pharsalus között volt egy szentélye, a Qetidion, állítólag azon a helyen, a hol meggyógyult, mikor Hephaestus kalapácsát utána hajította (l. fentebb). V. ö. Strab. 9, 431. Pol. 18, 3, 6. 41. Leake szerint (Northern Greece, 4, p. 472) ennek a szentélynek nyomai Pharsalustól Északkeletre keresendők túl az Enipeuson Magula közelében. Spartai templomában ősrégi faragott képe volt. Paus. 3, 14, 4. 22, 2. Hasonlóképen említik cultusát és szobrát Aphrodite Migonitis szentélyében a laconiai Gytheum közelében a Larysium hegység aljában. Paus. 3, 22, 2. Igaz azonban, hogy újabban egyesek (pl. Wide, Lakonische Kulte, 134³) meglehetősen meggyőzőleg bizonyítják, hogy itt nem Th.-nek hanem Themisnek szobráról és cultusáról van szó. Ázsiai cultusáról Herodotus emlékezik meg (7, 191). A képzőművészet Th. alakjával ismételten és szivesen foglalkozott, még pedig a Cypriák fonalán, a mely költemény mindazt felölelte, a mi az Ilias cselekvényét megelőzi. A Cypriák cselekményének egyik kimagasló alakja Th. De míg a Pindarust megelőző műköltészet nem emlékezik arról, vajjon Th. hogyan fogadta az isteneknek azt a határozatát, mely őt Peleusnak szánta, addig a képzőművészetben, mely kétségkívül népmondákból merített, egy nagyon érdekes mozzanat merül fel, t. i. az, hogy Th. nem hódol meg az istenek határozatának, sőt küzd Peleus ellen, a kinek őt az Olympus urai szánták. Miként Homerusnál Proteus, úgy ő is különféle alakokat ölt magára; egymásután lesz belőle oroszlán és kígyó, tűz és víz, és Th.-nek kétségkívül nyert ügye lenne, ha Peleusnak nem jő segítségére Chiron, kinek barlangjában később a lakodalmat is tartották. Ez a küzdelem korán kedves tárgya lett a művészetnek. A régebbi művészet nem igen bocsátkozott magának a küzdelemnek ábrázolásába, inkább csak mellékalakokkal és egyes tárgyak segítségével jelezte a bekövetkezendő harczot. Így egyes képeken (még a szabad stilus korában is, Jahrb. d. archaeol. Instituts, 1, 10. tábla) Peleus úgy jelenik meg, a mint Th. után leselkedik. Másutt már üldözi a «fehérlábú» istenasszonyt, a kit vagy arról lehet megismerni, hogy delphint tart a kezében (Overbeck, 7 ,1) vagy arról, hogy mellette van atyja Nereus (Gerhard, Auserlesene Vasenbilder, 3, 182). Mindezeknél érdekesebb magának a küzdésnek jelenete, mely lassankint kiszorít a motivumok sorozatából minden más mozzanatot. Itt már látjuk a mérkőzést: Peleus átkarolta Th.-t és azon van, hogy felemelje és magával ragadja. Ezeken a képeken Peleus csaknem mindig szakálltalan; öltözete legfölebb egy lágyékvédő, de rendesen ruhátlan és fegyvertelen. Ezt a főcsoportot az ijedten menekülő, megriadt Nereisek veszik körül; néha Nereus is látszik, a mint odasiet, máskor pedig trónon ülve leányaitól tudja meg a történteket. Kiválóan érdekes az, hogyan jelezte a vázafestés a Th. küzdelmével járó átváltozásokat. Különös figyelmet érdemel e tekintetben egy vörösalakos csésze Vulciból, a mely a berlini múzeumban látható (Gerhard, Trinkschalen, 9, 1), mestere pedig Pithinus. Th. tartásán meglátszik, hogy a győzelmet biztosra veszi, arcza nyugodt, de köröskörül látszanak az állatok, melyekké Th. változik; a nézőtől balra egy oroszlán fenekedik Peleusra, azonkívül minden oldalról kígyók csavarodnak a hősre. Csakhogy Peleus nem enged, erősen tartja Th.-t és látszik, hogy tovább fog küzdeni. Néhány más vázakép a küzdelembe Chiront is bevonja, még pedig mint Peleusnak szövetségesét, a ki különösen a régebbi vázákon emberi lábakkal jelenik és kendőt vagy köpenyt visel, nyilván annak jeléül, hogy nem afféle erdei csoda, mint a többi centaurusok. Az alexandriai korszak nézőkül odaállította még Aphroditét és Erost, Pithót, sőt Posidont is. Elvétve aztán a guggoló Aphrodite alakját adják Th.-nek, a kit Peleus a tengerparton meglep (camirusi vázakép, Quarterly Rewiew of fine arts, 3. szám). Nagy ambitióval és művészi kedvteléssel ábrázolták Th. lakodalmát. Itt is eleinte kevés alakú, egyszerűségükkel ható ábrázolások járják. Mintájuk az, a melylyel Overbecknél találkozunk (8, 6), s a melyen Peleus kézen fogva vezeti Th.-t Chiron barlangja felé, míg a Centaurus jóságos mozdulattal jelzi, hogy szivesen látja őket. Ugyanily felfogással ábrázolta ezt a Cypselus láda mestere, csakhogy Pausanias (5, 19, 2) a jelenetet nyilvánvaló tévedéssel Odysseusra és Circére érti, a mi legjobban mutatja, hogy az ő korában a fentemlített művészi traditio elhalaványult és annak a nagystilusú, alakokban dús felfogás engedett helyet, a melylyel az úgynevezett François vázán találkozunk. Ezt a maga nemében páratlan műemléket François Alessandro 1846-ban találta a clusiumi sírmezőkben. A legnagyobb festett agyagedény, melyet ismerünk, rendeltetésére nézve crater, a melyet mesterei (a festő Clitias és Ergotimus) úgy díszítettek, hogy a «fehérlábú» istenasszony násza arra szolgál nekik alkalmul, hogy jóformán az összes kiválóbb istenségeket felvonultassák. Az alakok feketeszínűek piros alapon, a technika archaistikus, az egésznek festése ideje 550–500 körül keresendő Kr. előtt. Igaz, hogy a crater öt szalagja közül csak egy vonatkozik Th. lakodalmára, de ez a főszalag, mely megszakítás nélkül veszi körül a cratert. Az egész felvonulás reproductióját megtaláljuk Baumeisternél (74. tábla). Ott látjuk Th.-t egy neki szentelt kerek, templomszerű épületben (Qetideion, Eur. Andr. 20), a mint arczáról a mennyasszonyi fátyolt félrevonja és nyilván maga is a felvonuló istenekre néz, kik előtt Chiron és Iris jönnek nászajándékokkal. Ezeket egy oltár mögött állva a Peleus fogadja régies ruhában, hosszú szakállal és hajzattal. Chiron és Iris mögött (még mindig gyalogszerrel) három nőalak (Demeter, Hestia és Chariclo), azután Dionysus (vállán egy ajándék-amphorával) és a Horák. A tulajdonképeni menetet hét kocsi képezi, melyen az olympusi istenek párosan jönnek a nászra. Minden egyes fogat mellett a kisebb istenségek haladnak, az ötödik kocsi mellett (Athena és Nice) ott voltak Th. szülei, Nereus és Doris, a kik nyilván elébe mentek a vendégeknek (Nereus felemelt kézzel az utat mutatta). Aligha tévedünk, ha ebben a menetben egy archaikus korbeli fejedelmi násznak képét látjuk, sőt talán az sincs kizárva, hogy az egész edény valami ilyenféle alkalomra készült. Mellőzve a François vázának többi képeit, melyek más mondai motivumokat alakítanak, hozzunk inkább szóba egy másik kiváló műemléket, melyen szintén Th. alakjával találkozunk, t. i. az úgynevezett Portland vázát (Baumeister, 1884 ábra, a, b, c, közülök Th.-t és Peleust az utolsó ábrázolja). Ez a római korbeli edény, melyre egy Alexander Severusnak tulajdonított sarcophagusban akadtak, kék üvegalapon tejfehér szinű üvegreliefeken mutatja Peleust és Th.-t még pedig egészen önálló felfogással, melylyel az irodalomban aránylag nagyon későn találkozunk, pl. Catullusnál (64, 20 skk.) és Philostratusnál (Theroic. 19, 1). A Portland-váza művészei szerint Th. maga vonja magához Peleust, akárcsak Aphrodite Anchisest. Hogy ezt a szerelem okozza, jelképe Eros, a ki felettük lebeg, a míg Posidon mint Th. atyai barátja és jóakarója a tengerészek jellemzetes tartásában oldalról nézi a jelenetet. Eltekintve ezektől a nagyobb stilusú és nagyobb értékű emlékektől, találkozunk Th. és Peleus alakjaival a kisebb művészetben is (pl. etruscus tükrökön, lampsacusi érmeken stb.) A szaklexikonok czikkelyein kivül v. ö. különösen Graefnek az összes emlékeket tárgyaló tanulmányát (Jahrbuch des Archaeol. Institutes, 1, 200 skk. ll.).