Tuch

a véletlennek, a szerencsének istenasszonya. Homerusnál még Moera uralkodik az ember sorsán, míg T. a költők műveiben (Hes. theog. 360. Hymn. in Cererem, 420) csak a Nereisek egyike, körülbelül a tengeri szerencsének, a szerencsés utazásnak védőasszonya. Alcman már magasabb polczra juttatja, mert nála (fragm. 45, Schneid.) az állam T.-jének atyja Prometheus (az Ész), testvérei pedig Eunomia és Pitho (a rendezett jogállam és a jóindulatú rábeszélés). Pindarus szerint «Zeusnak üdvöt adó leánya» (Ol. 12, 1.), Sophocles hymnust szentelt neki. Lassankint az istenasszony tiszteletéből részt kérnek maguknak a költők mellett a művészek is. A dúsgazdag smyrnaiak Bupalusszal (élt a 60. Olympias körül) elkészíttetik az istenasszonynak legelső jelentékenyebb szobrát. Bupalus műve már typikusan indul. Mint a város védőjét ábrázolta T.-t, fejét a polusszal, kezében a bőségszaruval. Paus. 4, 30, 4. Lassankint templomai is emelkedtek T.-nek, így Syracusaeben, melynek egyik városrészét róla nevezték (l. Syracusae), továbbá Megarában (Praxiteles kezéből kikerült szoborral, Paus. 1, 43, 6), Thebaeben (a hol szobra Plutust, a gazdagság istenét tartotta a karján. Pausan. 11, 16, 1). Az imént említett csoportban T. mint agaJh (Bona Fortuna) szerepel. Az idők folyamában, különösen pedig a diadochusok kora óta localis T.-cultuszok keletkeznek, a mikor az istenasszony melléknevei: Swteira, paiV ZhnoV ’EleuJeriou (Pind. Ol. 12, 1), jerepoliV, acraia. Közülök az antiochiai T. typikussá lett, a mennyiben Eutychidestől való szobrát számos város (önálló T.-cultusz-kép hiányában) pénzeire verette. Az antiochiai typus (ülő T.) Apelles egyik festményének csapásán haladt. A mester gúnyos megjegyzéséből (a szerencse csak nem állhat egy helyben!) arra lehet következtetni, hogy az istenasszony régebbi szobrai álló szobrok voltak. Sok vitára és érdekesebbnél érdekesebb fejtegetésekre szolgáltatott alkalmat az antiochiai T.-typus falkoronája. Furtwängler elmélete (Sammlung Saburoff, 25. tábla) meggyőzően mutatja, hogy ennek a typusnak kiinduló pontja tulajdonképen a várost gondozó Astarte (l. külön), a kit a görögök Aphroditéval azonosítottak ugyan, de a ki a diadochusoknak városokat alapító korszakában lassankint visszaváltozott és elébb a város szerencséjének, majd magának a megerősített városnak személyesítése lett. A Saburoff-gyüjtemény illető darabja (cretai márványfej), melyből Futwängler kiindult, még határozottan Aphrodite-jellegű, koronája még csak dísz és csecsebecse; a későbbi T.-szobrok (akár falkorona nélkül is) allegoriák, akár a római Fortuna (l. alább). – A rómaiaknál két mythologiai alak felel meg a hellen T.-nek: az egyik Fors, a másik Fortuna (megesett az is, hogy a kettőt összekötötték és úgy ünnepelték, mint például a CIL V 8219. sz. oltáron). Ha a kettőnek jelentőségét egymással szembeállítjuk, azt tapasztaljuk, hogy a Sors az egyszerű vakesetnek megszemélyesítése és istenasszonya (Cic. legg. 2, 11, 28: Fors in quo incerti casus significantur. Nonius s. v.: fors est casus temporalis). A cultus nem ismer külön Fors istenasszonyt, de csakis Fors Fortunát. Ennek a cultusnak alapítójáúl ugyanazt a római királyt tekintik, a kire a Fortuna tiszteletet visszavezetni szokás, t. i. Servius Tulliust (l. alább), a kiről a római hagyomány azt tartotta, hogy a Fors Fortunának a Tiberisen túl a városon kívül épített szentélyt, melynek felavató ünnepsége junius havára esett. Később már két ilyen (Servius-féle) szentélyt emlegetnek; mindakettőt a Via Portuensis vagy a Via Campana mentén (CIL VI 2296. IX 4192 és Henzen, Scavi nei bosco, p. 101); mindkettőnek közös ünnepnapja junius 24-ike volt. Ezektől a szentélyektől jól megkülönböztetendő az a templom, melyet Tiberius császár ajánlott fel Fors Fortunának, még pedig 17-ben Kr. u. a Caesar nevét viselő kertekben, tehát mindenesetre a Tiberisen túl. Tac. ann. 2, 41. Plut. Brut. 20. de fort. Rom. 5. A Serviusnak tulajdonított szentélyek közül az egyik nyilván a Dea Dia (l. Arvales fratres) berkének tőszomszádságában lehetett, mert ennek a bereknek területén ősrégi czéheknek (lanii piscinenses, lanii, violarii és coronarii) ritualis fogadalmi feliratai vetődtek fel, melyek egytől-egyig Fors Fortunát ünneplik. CIL VI 167–169. Ugyancsak ezek az iparosok és más egyszerű emberek ünnepelték meg az istenasszonynak junius 24-ére eső ünnepségét. Donat. ad Ter. Phorm. 841. Ovidius, a ki a római népéletet annyi szeretettel figyelte meg, részletesen leírja a jókedvű nép mulatozását, melyhez az emberek hol gyalog, hol pedig csolnakon gyülekeztek. Ov. fast. 6, 773 skk. Cic. fin. 5, 24, 70. Az istenasszony ábrázolásai nem különböznek Fortuna képeiből (l. alább), Galerius Maximianus érmein, a hol határozottan Forti Fortunae körirattal találkozunk, csak úgy megvannak a szokott attributumok (kormányrúd, golyó, bőségszarv és kerék) mint bármely más Fortuna emléken. Marquart elmélete (Röm. Staatsverw. 3², p. 578), mely szerint F. F. mezei és gazdasági istenség, egyelőre bővebb bizonyításra szorul. Térjünk már most a tulajdonképeni Fortunára. Fortuna, miként már neve is elárulja, a véletlennek megszemélyesítése és istenasszonya. Maga a szó (miként Fors is) a ferre igétől származik, képzése pedig a Portunus, Neptunus stb. nevek mintájára történt. F. tehát ép úgy, mint a Fatum, sorsistenséget jelent. De a míg a Fatum a merev, változhatatlan sorsot jelöli, addig F. egy olyan változó istenség, mely hol kedvezően, hol kedvezőtlenűl oldja meg azokat a helyzeteket, a melyeket sem kiszámítani, sem kiokoskodni nem lehet. F. istenasszony ezen lényege világosan kitűnik képeiből és ábrázolásaiból. A leggyakrabban előforduló kép, melyet szóval rajzolva az írók is megőriztek, F.-t mint álló nő alakot ábrázolja. Plut. de fort. Rom. 4. Fronto, de orat. 157. Arnob. 6, 25. Lactantius, inst. div. 3, 29. Amm. marc. 22, 9, 1. Balkarjában bőségszarvat tart, jobbjában kormányrudat, mely utóbbi néha golyón pihen. Így jelenik meg képeken és szobrokon, érmeken és metszett köveken egyaránt. Ezeknek az attributumoknak jelentősége alig lehet kétséges. A bőségszaru az istenasszonyt mint jóságos adakozót jellemzi; a kormányrúd azért illeti meg, mert hiszen ő kormányozza, igazítja az emberek sorsát; a golyónak végül kettős jelentősége lehet: jelentheti a szerencse könnyen perdülő, gyorsan forgandó voltát is, azonkívűl azt is, hogy a szerencse az egész világon uralkodik. Ez a három jelvény annyira egyéni sajátja az istenasszonynak, hogy egymagukban is (F. szobra nélkül) Fortunát fejezik ki. Ugyanezek a jelvények fordulnak elő az ülő Fortuna mellett is, a mely azonban akkor már nem a forgandó, hanem az állandó szerencsét jelenti. Ritkábban előforduló, de azért még mindig elég gyakori jelvényei Fortunnáak: a véka (modius), melyet hol a fején hord, hol maga mellett tart; a buzakalászok, melyeket néha mákvirág tarkít, és a kerék, mely azonban közös attributuma Nemesisszel. Ha még hozzávesszük, hogy nem egyszer szárnyas Fortuna-képekkel is találkozunk, s megemlítjük a jelvényül előforduló hajóorrot és áldozati csészét, a Fortuna szobrok főbb typusat meglehetősen kimerítettük. Csupán azt kell még feljegyeznünk, hogy az itt jelzett typusok ezer meg ezer példányban fordulnak elő és Fortunának óriási népszerűségéről ép úgy tanuskodnak, mint arról, hogy ez a népszerűség az istenasszony alakját a nagy világbirodalom minden zugában meghonosította. Ez természetes is oly hódító népnél, melynek úgy szólván egész léte és boldogulása a hadi szerencsén alapult, kis kezdetből való hallatlan fellendülése pedig a sikereknek igazi mintaképe. Már maga az a király is (Servius Tullius), kinek a Fortuna cultus meghonosítását tulajdonítják, tüneményes módon emelkedik a szolgalegény sorsából a tónra, a mit a hagyomány úgy fejez ki, hogy Fortuna szerelmesének tünteti fel Serviust. Ov. fast. 6, 781 skk. Plut. de fort. Rom. 10. Még az istenasszony templomában is ott volt a királynak fából faragott, megaranyozott és függönyökkel gondosan eltakart képe, mely egy tűzvész alkalmával egyes-egyedül maradt sértetlenűl. Dion. Hal. 4, 40. Val. Max. 1, 8, 11. Ezóta a szobor óta mintha a római nép ős királyának szerelmét magáévá tette volna, nemcsak hogy általánosságban híve maradt Fortunának, hanem még egyes megnyilatkozásaiban is külön-külön tisztelte, néposztályoknak, egyéneknek is, helyzeteknek számára külön-külön Fortunákat teremtett. Legismertebb alakja és neve az, melyet a magyarban is «jó szerencsének» neveznek (Fortuna Bona); ide sorakozik az, ki hiveinek kérelmét meghallgatja (Obsequens), és az, a ki szerencséje által boldoggá is teszi a halandót (Felix), a nyájas (Blanda) és figyelmes (Respiciens). Ezeknek ellentétei a F. Mala és Adversa, a kiket kérlelni és engesztelni kell. A szerencsés dolgok huzamát is figyelembe vették; e szerint volt aztán F. Manens és Fortuna Brevis, ezeknek minimuma aztán a F. huujsce diei. Ennek egymagának két temploma volt Romában; az egyiket Q. Lutatius Catulus fogadta a cimberek felett aratott (vercellaei) győzelmének örömére, a másikat Aemilius Paulus az emlékezetes pydnai diadal alkalmából. Külön alakká fejlődött az a Fortuna, a ki az embert arra csábítja, hogy benne vesse bizalmát, a nélkül azonban, hogy a benne helyezett bizalmat be is váltaná. Ezen a czímen aztán két mellékneve is van: Viscata, «maszlaggal csalogató» (Plut. q. R. 74. de fort. Rom. 10. Sen. ep. 8, 3. Plin. ep. 9, 30, 2) és Dubia. Ov. fast. 6, 784. Mellőzve a sok melléknevet, mely az általános cultusból elszigetelten dívott, térjünk által Fortunának ama szerepére, melynél fogva a római államot különös gondozása és pártfogása alatt tartotta. Ez az állami Fortuna hármas formában tünik fel. Az egyik a F. Populi Romani, melylyel a gens Sicinia és a gens Arriának érmein találkozunk. Liv. 2, 40, 13. 7, 34, 6. 28, 44. 7. Tac. hist. 3, 46. Juv. 10, 285 skk. A császárkori érmeken (Galba és Nerva idejéből) kétféle (álló és ülő) helyzetben találjuk (Galba pénzein bőségszaruval és virággalylyal; Nerváén kormánybottal és búzakalászszal). A másik állami F. mellékneve Publica, CIL III 1010. IX1543. Ennek a szentélye a Quirinalison volt. Mindkét nevet és fogalmat egyesítette a F. Primigenia (teljes nevén F. Publica populi Romani Quiritium Primigenia), mely néven nyilván az alább megnevezendő praenestei Fortuna vonult be Romába, a hol P. Sempronius Tuditanus fogadott neki templomot consul korában, a crotoni csata válságos kezdetén. Nyilván ennek a két utóbb említett szentélynek és egy harmadik, eddig még ki nem derített F. templomnak összefoglalása szolgált alkalmul ahoz, hogy a Porta Collina egész tájékát úgy nevezték el, hogy ad tres Fortunas.Vitr. 3, 2. 2. Az államot párotló F.-val szemben ott találjuk a magán ember szerencséjét is (F. Privata), sőt a népesség férfi és női világának is megvolt a maga saját külön F.-ja. Ilyenek: a F. virilis, kinek aprilis 1-én az asszonyok áldoztak; a F. Barbata, kihez a serdülő ifjak fohászkodtak; a F. Virgo, kinek templomában a hajadonok fogadalmi ajándékul tették le ruhájukat;végül a tisztes matronák patronája, a F. Muliebris, kinek temploma a Via Latinán volt, a negyedik mérföldkő tájékán. Benne őrizték azt a csodatévő szobrot, melyet a matronák saját költségükön állíttattak, s a mely a jámbor hagyomány szerint két ízben is megszólalt, dícsérve az adakozók buzgalmát. Dion. 8, 55. Val. Max. 1, 8, 4. 5, 2, 1. Plut. de fort. Rom. 5, 10. August. civ. 4, 19. Nagy szerepet játszottak F. azon alakjai, melyek mint egyes társadalmi osztályok és testületek (családok, egyének és birtokok) védői tünnek fel. Ilyenek: F. Equestris, kinek mint a lovagrend pártfogójának Q. Fulvius Flaccus proconsul fogadott szentélyt, midőn 574/180-ban a celtiberekkel küzdött; F. collegii fabrum (CIL VI 3678); F. Flavia (u. o. 187); F. Juveniana (u. o. 189); F. Crassiana (u. o. 186); F. Pientiana (Ephem. epigr. 4, 727); F. Foliinensis (CIL IX, 2123); sőt F. Horreorum. CIL VI 188. A birtokokat őrző F. aztán a dolog természeténél fogva F. Conservatrix s mint ilyen a Genius Locival közös tiszteletet élvez; a családi F. viszont házias jellegű (F. Domestica) és a feliratokban együtt szerepel a Genius familiaevel. CIL X 6302. A fürdőknek is volt külön F.-jok (F. Balnearis), a mely mikor az egészségről és az állapotok egészséges voltáról gondoskodik, F. Salutaris egyszersmind. Ez a szerep, mely így a F.-nak a római társadalom minden rétegében jutott, csak fokozódhatott akkor, midőn e társadalom urának, a császárnak szerencsét adó istenasszonyról volt szó. A császároknak saját külön Fortunájuk volt, és egyiknél másiknál valóságos mondakör fejlődött e körül. Igy Galba császár ismételten látott álomképeket, melyekben az istenasszony hol felajánlotta neki adományait, hol számonkérte a neki igért és másnak jutott ajándékokat. Suet. Galba 4, 18. Midőn egy alkalommal álmából felriadva az atriumban körültekintett, a küszöb táján Fortunának egy bronzból való képmását pillantotta meg, melynek azontúl különös kegyelettel viselte gondját, nyaralásakor köntösébe takarva vitte magával Tusculumba, külön kis házi kápolnát ajánlott fel neki, melyben havonkint könyörgésekkel esedezett az istenasszony pártfogásáért. A többi császároknak is mindig gondjuk volt F.-jukra, kinek szobrát állandóan magukkal hordozták. Ennek az «aranyos» császári szerencsének (F. Aurea Regia) a nyilvános istentiszteletben F. Augusti (Tuch sebastou) volt a neve (például alexandriai pénzeken, Eckhel, D. N. 4, 60). Romában eddig csakis fogadalmi feliratokra akadtak, melyek őt ünneplik, de a vidéken, például Pompejiben, hatalmas templommaradványok beszélnek cultusáról. Kívüle F.-nak különösen két alakja kapcsolódik erős kötelékkel a császár személyéhez és az udvar jóllétéhez: a F. Redux és a F. Dux. Amaz a szerencsés visszatérésnek védőasszonya. Először akkor kapott nyilvános oltárt, mikor Augustus 19-ben keleti útjáról szerencsésen tért vissza székes fővárosába. F. Redux cultusa eleinte csak évi ünnepségekből és supplicatiókból állott, 11-ben Kr. u. azonban játékok is járultak ehez (ludi divi Augusti et Fortunae Reducia) Ezeket a játékokat october havában tartották, még pedig az ismeretessé lett ünnepi naptárak szerint hol 5–12-én (fasti Amiternini) hol 3–12-én (fasti Antiates). Maga az istenasszony lassankint a fő-főistenségekkel osztozik az állami áldozatokon (Juppiterrel, Junóval, Minervával). Mikor Domitianus 89-ben Germaniából visszatért, templomot emeltetett F. Reduxnak a Mars mezőn. Martial. 8, 65, 1. Hogy a nagy tiszteletről, melyet a F. Redux élvezett, teljes fogalmunk legyen, még a császárkori érmekre kell hivatkoznunk, melyek az istenasszonyt ábrázolják (modius, búzakalász, pálmaág, bőségszarv, kormánybot, koszorú és virággaly). Ritkábban fordul elő F. Dux, a ki a császárokat útjokban vezeti, s a kit Marcus Aurelius pénzein ülő alakban ábrázolva találunk. Eckhel, D. N. 7, 63. Ha már eddig is kiderült, milyen nagy hatással volt F. tisztelete a római világra, még inkább meggyőződünk róla, ha megfigyeljük, mekkora népszerűségnek örvendett a császárság delén és alkonyán, az idegen istenségek beözönlése korában a syncretismus napjaiban. Ekkor kötötték össze F. alakját hol Isisszel (Isis F.), hol más istenségekkel, minek következtében azoknak attributumaival egyetemben isteni természetöknek egy részét is magába szívta (F. Panthea). Amaz campaniai bronzemlékeken és falfestményeken fordul elő; szépséges álló nőalak Isisnek és F.-nak együttes attribumaival (például Baumeister, 1, 571). Az ülő Isis-Fortuna ritkábbnál is ritkább. Inkább érdekesek, semmint szépek F. Pantheának, a «mindenféle istenek hatalmát magában egyesítő» istenasszonynak képei. Példaképen felhozzuk azt a (berlini) bronzszobrocskát, melyet Roscher nagy szakszótárában a Fortuna czímszónál (1, 2, 1534) közöl. A nőalak fejét az Isis-Fortunánál szokásos fejdísz fedi, mely tollakból, félholdból és lotusvirágból van combinálva, hátul szárnyai látszanak, felső testén ott találjuk Dionysus nebrisét (kaczagányát), jobb karján Asclepius kígyóját. Baljában a bőségszarv, a melyből két istenalak kandikál ki. Más emlékeken (különösen lámpákon) a művészek (és iparosok) úgy segítettek magukon, hogy a néhány könnyebben csoportosítható attributummal ellátott Fortuna mellé odatettek egy-egy oltárt, melyen a nehezebben egyesíthető kölcsönvett attributumok voltak díszül alkalmazva. Néha egyes istenségekkel is társították F.-t, a minek a képzőművészetben szintén nyomaira akadunk. Némelykor Mercuriust látjuk F. mellett, más alkalommal Spest, majd Fidest és Romát, néha napján Mars istent és Victoriát is. Különös figyelmet érdemel F. szereplése azokon az oltárokon, melyek négy-négy istennek tiszteletére épültek és a celta-germán provinciák területén vetődtek fel. Ezeken a négyes oltárokon F. a következő istenségek társaságában fordul elő: Mercurius, Mars, Victoria; Mercurius, Hercules, Juno; Juppiter, Vulcanus, Victoria; Tellus, Victoria, Hercules (az egyes oltárok lelőhelyét és a reájuk vonatkozó irodalmat l. Roschernél). F.-nak Román kívül eső cultusát illetőleg különös figyelmet érdemelnek az antiumi és praenestei szentélyek. Praenestében F. Primigeniát tisztelték, még pedig egy újabban feltárt felirat értelmében (Bulletin de la société des antiquaires de France, 1882, p. 200) mint Juppiternek «első szülött» leányát. Ez által temrészetesen lényeges módosulást szenved az a régebbi felfogás, mely szerint a praenestei F. a természet tiszteletéből kiragadott és kiformálódott sorsistenség. Más leletekből kiviláglik, hogy a praenestei F.-nak magában Praenestében két szentélye volt, az egyikben mint Juppiter első szülött leányához fohászkodtak hozzá, a másikban mint Juppiter anyjához, a kit a matronák megfelelő fogadalmi ajándékokkal ünnepeltek (szoptató asszony terracotta szobrocskái). E nagy népszerűségnek végső oka a jóslatokban keresendő, melyeket Praenestében osztogattak, s a melyekre a hagyomány szerint legelőször is álomképek figyelmeztették a hivőket. Az álomképek egészen fenyegető modorban parancsolták meg egy előkelő praenestei polgárnak, Numerius Suffustiusnak, hogy ásson a sziklák hasadékaiban, s becsülje meg, a mit ottan találni fog. A megjelölt helyen aztán a hagyomány szerint tényleg tölgydarabkák vetődtek fel, melyek ódon betükkel voltak megjelölve. Cic. div. 2, 41, 85. Ezeket a tölgyfára rovott jóslatokat keverte azóta egy fiúcska, majd valamelyiket kihúzva eldöntötte a hívő ember kétes kérdését. Az istenasszony templomát messze földről is felkeresték; consulok és császárok fordultak oda tanácsért; a proscriptiók korából ujjáépülve került ki, s a fogadalmi kép, melyet aranynyal vontak be, még Plinius korában is (n. h. 33, 61) a római világnak nevezetességei közé tartozott. Hogy milyen alakúak lehettek a jósló táblácskák, melyeket a jóslatoknál használtak, arról hozzávetőleges fogalmat nyujtanak azok a bronzlemezkék, melyeket Patavium közelében találtak, a régi Geryones oraculum helyén. Mommsen és Ritschl előtt ezeket a lemezkéket valóságos praenestei jóslatoknak (sortes Praenestinae) nézték, ma már csak a forma szempontjából érdekesek. Corp. Inscr. Lat. 1, 267. Ritschl. Opusc. 4, 395 skk. Karikán függő bronztáblácskák, rajtuk hexameterben irott verses jóslatok. Corp. Insc. Lat. 1, 1438–1454. Míg Praenestében F.-nak két szentélye volt, Antiumban viszont két Fortunát tiszteltek, miként erről a gens Rusticának pénzei tanuskodnak. Ezek a pénzek annál érdekesebbek, mert az irodalmi hagyomány erről a körülményről meglehetősen felületesen emlékezik meg, templomot pedig egyáltalán csak egyet említ. Suet. Calig. 57. Macr. sat. 1, 23, 13. Martial. 5, 1, 3 (kinél a két F. mellékneve veridicae sorores). Martialis kifejezése megfelel a két F. jósló szerepének, melynek lényege abban állott, hogy az istenasszonyok körülhordott képmásai osztogatták mozdulataikkal a jóslatokat (Macrobius fentebb idézett helye). Az érmek (Roschernél, 1, 2. 1547) a két istenasszony fejét mutatják, még pedig az egyiket sisakosan, a másikat pártával, a mi talán azt akarja kifejezni, hogy az egyikhez katonai kérdésekben, a másikhoz polgári ügyekben fordultak tanácsért. Az antiumi F.-tisztelet fontosságát legjobban Horatius ismeretes költeménye (carm. 1, 35) tükrözteti vissza, mely szerint az istenasszony szárazföldön és tengeren egyaránt hatalmasan uralkodik. Előtte vonul a keserves kényszer (Necessitas) vaskezében kínzó eszközökkel és olvasztott ólommal; mellette járnak Spes és Fides (ám az utóbbi eltakart jobb kézzel). Mikor ezt olvassuk és a talált képek, szobrocskák és műemlékek töméntelen számát eszünkbe veszszük, lehetetlen, hogy igazat ne adjunk Pliniusnak (n. h. 2, 22), a ki F.-ról azt mondja, hogy «az egész világon és minden egyes helyen, minden órában és mindenféle nyelven egyedül hozzá fohászkodnak és érte lelkesednek; őt teszik felelőssé a balsikerért, őt gyanusítják az állapotok kétes mivoltában.» A 849. ábra F. márványszobra a római Vaticanóban. Pannoniában és Daciában, a mai magyar földön, ennek a fényes szerepnek aránylag nagyon kevés nyoma maradt. F. Redux vetődött fel Óbudán, F. Salutaris Kömlődön (Lussonium). A versenybeli szerencse patronájának tekintendő az a F.-szobor, melyet Torma Károly talált 1881-ben Aquincumban. Jobbjában a golyón pihenő evezőlapátot tartotta, balja hiányzik, de sejthetőleg a bőségszarut fogta. Az eddigi magyarázók szerint valamely fülkében állhatott az amphitheatrum kapuja alatt. Ugyancsak ezt a F.-t (bőségszaruval) mutatja a komáromi múzeum egyik vésett karneolja. A Récseynél (LV. tábla, 1. ábra) közölt sabariai kettős csoport nőalakjában bajos F.-ra ismerni. L. Roscher szakszótárának Fortuna czikkén kívül, a hol az egyes kisebb tanulmányok idézve és felsorolva vanank, különösen: Hartung, Relig d. Römer, 2, 233 skk. Gerhard, Griech. Mythol. 979. fejezet. Preller, Römische Mythol. 3. kiad. 2, 179. skk. Wissowa, Religion u. Cultus d. Römer, 206 skk. ll. Récsey, Pannonia mythol. eml. vázlata. 43 sk.