{II-2-132.} VI. A KIEGYEZÉS UTÁNI ÚJ ESZMEI ÁRAMLATOK POLITIKAI SAJTÓJA

FEJEZETEK

A 19. század második felében Magyarországon az 1867-es kiegyezési rendszer volt a politikai – szellemi irányzatok által legtöbbet vitatott, állandóan támadott és elkeseredetten védelmezett társadalmi-politikai probléma. A kiegyezés, a közjogi kérdés vitatása már a 60-as évek második felében elkezdődött, azonban a túlhajtott közjogi szemlélet 1867 után még nem vált egy csapásra általánossá. A gyakorlati politikában és a szellemi életben egyformán éltek még indokolt vagy indokolatlan remények mind a kiegyezés által nyújtott keretek tágassága, mind módosíthatósága iránt. Így a közjogi kérdések mellett még számos reformgondolat is (az iparszabadság ügye, a közigazgatás, egyházpolitika, választójog, továbbá az oktatás, népművelés kérdése, a jogrendszer reformja stb.) megvalósításának módja a figyelem középpontjában állott. Az új, dualista állam társadalmi és politikai ellentmondások egész szövevényét szülő alapvonásai még nem mutatkoztak meg teljes nyíltsággal. A fő kérdés az 1867-et követő években még az volt, hogy mit lehet tenni az adott keretek között, és nem az, hogy mit nem. Sokakat az elégedetlenség nem a rendszer tagadására, hanem lehetőségeinek erőteljes kihasználására ösztönzött.

A politikai-szellemi életet így egyelőre nemcsak a politikai, hanem az eszmerendszerek – világnézetek (liberalizmus, konzervativizmus) szerinti tagolódás is jellemezte. A későbbi politikai áramlatok apró előhírnökei gyakorta még e hagyományos eszmei irányzatokon belül, azokhoz szoros szálakkal kötődve jelentkeztek („ifjú liberalizmus”, modern konzervativizmus, demokrata körök). Az új eszmei áramlatok többnyire fiatal képviselői a politikai és szellemi élet jellemzett koordinátái között próbáltak helyet keresni önmaguknak. Egy változó, még nem reménytelennek látszó politikai helyzetben, a liberális és konzervatív erők pillanatnyi egyensúlyi állapotában akartak önálló tényezővé válni.

A kiegyezés évében már politikailag is szerveződő, zömében nem nemesi származású vagy nem nemesi életformájú iskolázott fiatalokból álló polgári réteg magától értetődőnek tartotta polgári létét, s a polgári Magyarországban az őt, vagyonát, tehetségét megillető helyet kívánta elfoglalni. Ez a réteg, amelynek bázisa csaknem kizárólag a fővárosra korlátozódott, bizalmatlanul figyelte a nemesi politikusok irányítása alatti politikai csoportosulásokat, emancipálódni akart a hagyományos vezető rétegek politikai és kulturális {II-2-133.} gyámsága alól, amely önálló fellépésüket nem tette lehetővé. Mint látni fogjuk, úgy ítéltek, hogy a kiegyezés létrejöttével teljesen szabaddá vált a polgári fejlődés útja. Az 1867-tel létrejött berendezkedést tehát magától értetődőnek tartották, amely mellett még érveket sem kell felhozni, hiszen védelemre sem szorul. De emancipálódási törekvésüket a Deák-párttal szemben is érvényesíteni kívánták, mert ezt a pártot inkább szövetségesüknek, s nem érdekeik képviselőjének tekintették. Liberalizmusát – vagy éppen nacionalizmusát – elégtelennek ítélték, maguk következetesebb liberalizmust hirdettek. A parlamentben mint önálló politikai erő nem voltak jelen. Nézeteik kinyilvánításának, szerveződési kísérletüknek egyetlen hatásos eszköze lehetett csupán: a sajtó. Politikai lapjaik hűen tükrözik elképzeléseik változását, politikai ambícióik fejlődését, reményeik szertefoszlását, sőt – a sajtótörténeti adatokon keresztül – anyagi erejüket, táboruk nagyságát is.