Csanád-monda

TARTALOM

csángók

csanak

egy darab fából faragott, különféle formájú és díszítésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az erdőt-mezőt járó ember a forrásból vizet merített. Egyéb elnevezése: ivóbegre, ivókalány, ivócserpák, merítőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb. Korai formái az időszámításunk kezdetéről való leletekből kerültek elő. A későbbi festmények, rajzok arról tanúskodnak, hogy az utasoknak nélkülözhetetlen eszköze volt: övükre vagy a tarisznya szíjára függesztve vitték magukkal. A magyarságnál a Dunántúlon és a Felföldön terjedt el, míg az alföldi pásztorságnál jellegzetesen hiányzik. A Kárpátok vidékének román és szláv lakosságánál és a szerbeknél is még elterjedtebb. A megnevezés oszmán-török eredetű. (A szó és tárgy nagy földrajzi elterjedtségét jól mutatja, hogy csanacs formában – ’egy darab fából faragott kanálszerű merítő’ – ismerik Mongóliában is.) Hazánkban a legutóbbi időkig a vadászok és a pásztorok őrizték meg használatát. Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában. Mivel a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafából, vadkörtefából, galagonyafából, juharfából faragták. Elkészítéséhez – a kinagyolás után – a faragókésen kívül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. – Gazdag változatai két nagy csoportra oszthatók: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a víz merítésére alkalmas öble, csészéje, továbbá fogója, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi európai népek pásztorkultúrájában is találkozunk, a formáknak, a díszítő technikáknak és a díszítményeknek leggazdagabb változatai nálunk alakultak ki. Valószínűnek tartjuk, hogy a pásztorok, ill. falusi emberek régebben a kanálformájúakat használták, s a pásztorok között csak a múlt században terjedtek el az edényformájú csanakok a vadászok által használt formák hatására. Ilyen többek között a Ny- és D-Dunántúlról ismert csőrös forma is, amelynek közeli rokonait határainkon túl, dél felé találjuk vésett mértanias díszítményekkel, spanyolviasz berakással. A nógrádi, hevesi pásztorok a régebbi, kanál formájú merítő edénykéket – a Dunántúlon „kapinyá”-nak is nevezték – ritkán s inkább csak vésett díszítménnyel látták el. Ezeknél sokkal változatosabb, gazdagabb formaváltozatokat találunk a füles csészeformájúak között. Köztük két típus a leggyakoribb: az egyik, amelynek a csészéje gömbölyített, a másik, amely különböző csészeformákat követ. Az utóbbi formák valószínűleg csak a múlt században alakultak ki nálunk. Csak Heves megyéből ismert az ún. kacsacsőrű forma, amelyet – ismereteink szerint – mindössze két-három pásztor faragott. Ez hosszúkás forma, csészéje csak a keskenyedő vége felé nyitott. Hasonló megoldású rokonait a Balkánon, Bulgáriában találjuk. A régi Felső-Kis-kunságban kúp alakú tejhordó fakanta. A szálláskertből vitték benne a városi házba a tejet. Baranyában, ill. a D-Dunántúlon kifejezetten bőredény formákat utánzó faragásúakat is találunk; a forma sejthetően balkáni vagy még inkább török kapcsolódású. – A legrégibb példányok díszítő technikája a → vésett díszítés és a → spanyolozás (a Dunántúlon), a későbbieké a → domború faragás. A díszítmények között a csipkézett vagy hullámvonalas szegélydíszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznóval, az őzet, a szarvast, a vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanaknak legfeltűnőbb sajátossága a fül, ill. a fogórész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran találhatók kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.); ugyanolyan jellegű figurák, mint az É-i Kárpátok vidékének szlovák és lengyel pásztorfaragásain közelebbről a cserpákokon, ill. azok fülein. A csanakok füle gyakran összekunkorodó kígyóalak. A fül és a csészerész külső felülete rendszerint faragással díszített, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek díszítetlenek, de nemes formájúak. – Irod. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Bátky Zsigmond: Pásztor ivópoharak (Bp., 1928); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Gušić, Marian: Primjerak posavke pastierske čaše. Tkalčičev zbornik (I., Zagreb, 1955); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).