állatutánzó táncok

többnyire játékos gyermektáncok, ill. közösségi, lakodalmi szórakoztató táncok. A természeti népek rituális vagy mágikus célú táncaival szemben a magyar nyelvterületen élő állatutánzó táncok – az elhalványult mágikus elemeket tartalmazó → rókatánc kivételével – játékos táncok, s formai megjelenésük az egyes állatok viselkedésének, ill. csoportos mozgásának analógiájára épül. A guggolós-ugrós tánctípusok közül elterjedtebb a → szarkatánc és a → békatánc. A lánctáncok csoportjában pedig legismertebb az állatok haladását utánzó → darutánc, → kacsatánc és → kígyótánc. Országos elterjedésüket a 20. sz. első feléből is számos adat támasztja alá, sőt egyes típusok regionális élete is jól körülhatárolható (pl. kacsatánc: Békés m.). Előfordulásuk mégis szórványszerű, mivel pl. a páros táncokhoz hasonló szervességgel a helyi → táncrendbe legtöbbször nem épültek be; megjelenésük igy alkalmi, járulékos. (→ még: dramatikus táncok, → medvetánc, → nyúltánc) – Irod. Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).