hodály, birkaszín, juhakol

TARTALOM

hódmezővásárhelyi hímzés

hódmezővásárhelyi bútor

a magyar népi → asztalosbútor egyik legjelentősebb készítménye. Stílusának kibontakozása a 18. sz. derekára tehető. Még 1732-ben a ref. ótemplom festett virágozású berendezését gyulai asztalosok készítették, de már az 1760-as években asztalos dolgozott a városban, és hagyatékokban is szerepel „festett tarka láda”, „tarka festésű nyoszolya”. – A hódmezővásárhelyi bútorfestésnek a 18. sz. végétől fennmaradt emlékanyag segítségével megkülönböztethető főbb, részben egymás mellett élő stílusváltozatai: 1. Sötétkék, fekete vagy zöld alapon piros-fehér-sárga tulipános indadísz, mely megfogalmazásában közel áll a → komáromi bútor 2. periódusához (18. sz. vége – 19. századforduló). – 2. Nyers fa vagy fehér alapon főleg piros rózsákból álló → virágozás (a 19. sz. fordulójától ismert, noha feltehetőleg korábbi eredetű, s az 1820-as évek végéig élt). – 3. Az előbbinek megfelelő virágozás sötétkék alapon. Gyakori a sárgára alapozott mező, esetleg tékaorom (kezdetek az 1810-es évektől, virágkor: 1830–1850). – 4. Elaprózódó virágozás, részben már halványkék alapon (19. sz. 3. negyede). – A hódmezővásárhelyi bútorra általában jellemző a festői előadásmód, ill. néhány gyakori díszítőelem, mint a szögletes, fenn félkörívvel zárt mező (fülke alakú mező) vagy a ládák függőleges éleit szegő, ferdén rovátkált léc. A ládafelirat a tető belsejében van elhelyezve, gyakran festett koszorúban. – A festés mellett kisebb és az idők folyamán csökkenő súlya előfordul faragásdísz is. Az egész támlát tulipános-gránátalmás faragás borítja pl. egy 1790-es, ágy elé való padon, a különösen kedvelt volt az áttört faragás a falitükrök keretén, bár ezek közt előfordultak domborítás nélkül, pusztán áttöréssel, ill. egyedül festett virágokkal díszítettek is. – Irod. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi múzeumról (Múz.-i és Könyvtári Ért., 1910); Kiss Lajos: Néprajzi tárgyak a hódmezővásárhelyi múzeumban (Népünk és Nyelvünk, 1938); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).