hősmonda

a → történeti mondának a nemzetségi-törzsi társadalmak fejlettebb fokán, a mondai műfajok differenciálódása előtt kimutatható előzménye. A történeti monda még igen sok vonását megőrzi. Középpontjában gyakran egy-egy kiemelkedő személy áll, akit a nemzetség esetleg ősének is tekint, a róla szóló történetek → mondaköröket alkotnak, melyben valóságos és mitikus költői vonások keverednek. A nemzetség, melyet a vérrokonság tudata köt össze, szívesen azonosítja magát e → mondahősökkel, kikben törekvéseinek megvalósítóit, eszményeinek megtestesülését látja. A hősmonda előszeretettel foglalkozik a nemzetségek életének kiemelkedő eseményeivel: nagy győzelmekkel vagy katasztrófákkal, ill. a nemzetség sorsának eseményeit költőileg felnagyítva hagyományozza. – Minthogy a különböző európai népek más és más időben értek el az osztálytársadalom fokára, a hősmonda is különböző időben jelentkezik: a görögöknél-rómaiaknál az ókorban, a keltáknál-germánoknál-szlávoknál a középkorban. A hősmonda és az újabb kori történeti monda egyaránt azzal az igénnyel lép fel, hogy a valódi történelemről számoljon be, azonban az újabb kori népmonda hőse már nem olyan közösség jelképe, melyet a vér szerinti rokonság tart össze, hanem egy nagyobb közösség kiemelkedő alakja: király, hadvezér, forradalmár vagy a kis közösség híressé vagy hírhedtté vált tagja, mint pl. a betyárok. – Az európai népek a 19. sz.-ban nagy érdeklődéssel keresték saját hősmondáik emlékét. Ez általában írott forrásokban, költői feldolgozású hősénekekben, nagyeposzokban bukkant fel, a csak kivételes esetben maradtak meg nyomai a szájhagyományban is, mint az orosz bilinákban. A magyar hősmonda emlékét leginkább középkori latin krónikákból s más középkori forrásokból lehet rekonstruálni, ezek nyomán beszélnek pl. a → hun–magyar mondakörről, a → honfoglalás mondaköréről, az → Álmos-mondáról, → Csaba-mondáról, → fehér ló mondájáról, → csodaszarvas-mondáról. Történeti tárgyú balladáink formuláiból, költői eszközeiből is igyekeznek következtetni a magyar hősmondára. A 19. sz.-i irodalmi monda gyakran az eltűnt magyar hősmondát igyekezett pótolni. – Irod. Király György: A magyar ősköltészet (Bp., 1921); Jolles, André: Einfache Formen (Halle, 1930); Honti János: Volksmärchen und Heldensage (FFC, 95. Helsinki, 1931); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (I–II., Ethn., 1960); Honti János: Válogatott tanulmányok (Bp., 1962); Arany János: Naiv eposzunk (Összes művei,. X., Bp., 1962); Zsirmunszkij, V.: Narodnij geroicseszkij eposz (Moszkva–Leningrád, 1962).