játékkezdő

a kötött formájú, több személyes → gyermekjátékok előkészítése, megindítása, kezdeményező egyéniséghez van kötve. Két mozzanata van: ajánlás és kezdés. Az ajánlás legtöbbször felszólító módban történik: Játsszunk (métázást vagy kecskézést stb.). Némelykor az ajánlás maga is játékká válik: „Mit játsszunk lányok? Kerek a szoknyátok” – már össze is fogódznak és játszanak (→ játékba hívó). – A kezdés típusai változatosak: → mozdulatutánzó játékokban a testhelyzetek felvétele (összefogódzás, kapaszkodás); → énekes gyermekjátékokban a térformák kialakítása, → sportjátékokban, → fogókban, → bújócskákban a játszótársak kijelölése és a szerepek kisorsolása. A kijelölés legegyszerűbb módja a → kiolvasó. A mérkőző csapatjátékok kedvelt párbeszédes szereposztása az „adj-végy”-ezés (add-vedd!, adjad-vegyed!): a két legjobb játékos az említett szavakkal felváltva szólítja egymást, s kölcsönösen előnyt ad, melyik válasszon először küzdőtársat. A társválasztás elterjedt módja a sasozás: két követ vagy pénzt egyszerre feldobnak, akié először ér a földre, az választ. A sportjátékok leglátványosabb kezdése a botokkal való jelölés (boteldobás, összenyalábolt botok hátradobása vagy botelrúgás lábfejre szorított botvéggel; az számít, hogy kinek a botja került az illető játékoshoz legközelebb), vagy a rúdmérés (léválás), továbbá kivájt gödröcskékből fagolyó vagy labda kipöccintése, lyukfoglalás botbedugással, fapecek (bige) elpöccintése bottal. Tágabb értelemben játékkezdőnek tekinthetjük sportjátékokban a játéktér kijelölését is (vonalhúzás, tilos hely kijelölése valami tárggyal, négyszögidom vagy kör húzása). – Irod. Hajdú Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).