fonódal

fonóbeli összejövetelen énekelt lírai dal. A → fonó a falusi nők egyik legfőbb éneklési alkalma is volt az ősztől tavaszig tartó időszakban. Helyenként a lányok és az asszonyok, ill. egyes korcsoportjaik el is különülhettek, ennek megfelelően különbözhetett dalkincsük is; általában a leányoké volt az újabb és időszerűbb. Éneklés tekintetében a férfiak másodrendű szerepet játszottak, saját dalkincsük szegényesebb és díszítetlenebb, a táncokat és a különféle játékokat viszont rendszerint ők kezdeményezték. A fonóban az egyéni kezdeményezés szinte teljesen kötetlen és szabad volt, gyakran énekeltek szólóban, a közös éneklés azonban átmenetileg állandó formát adott egy-egy dalnak, mely a fonóból kiszorulva gyorsabb változásnak volt ismét kitéve. A fonó volt a dal tanulásának és cserélődésének egyik legfontosabb helye; úgyszólván minden lírai és epikai műfaj elhangzott. Az előadás sarán a fonódalok részint időrendben (legényváróktól a búcsúdalokig), részint tartalmi-tematikai csoportokban (csúfolók, szerelmi dalok stb.) követtek egymást. Külföldi példákkal ellentétben a magyar fonódalok közt nincsenek → munkadalok, általában érzelmi mulattató jellegűek (párosító, csúfoló, szerelmi, tánc- és játékdal stb.). A fonó keretül szolgált (Virágos kenderem kiázott a tóba...), a fonódalok tartalmilag ritkán kapcsolódnak a munkához (Tudok szőni, tudok fonni, tudok motollálni...), elsősorban az ún. legényváró vagy esti dalok (Ez a kislány, jaj, de szépen fonogat; Este van már, késő este, kilencet ütött az óra...), s némelykor a búcsúdalok is. (→ még: ballada, → előadás) – Irod. Lajos Árpád: Borsodi fonó (Miskolc, 1965); Gaál Károly: Spinnstubenlieder (München – Zürich, 1966).