munkadal

1. emberi erővel végzett egyszerűbb munkát szervező vagy kísérő dal, amely tartalmilag a tevékenység jellegéhez, formailag annak üteméhez igazodik. – 2. munkavégzés közben – főként a figyelem ébren tartására – énekelt dal, amely a szöveg vagy forma szempontjából nem feltétlenül kapcsolódik az adott tevékenységhez; jelentős részüket → foglalkozási dalként tartjuk számon. A munkadal a líra régi rétegéhez, az → alkalmi költészethez tartozik. (Így szerves része a → népköltészetnek, az → hősköltészetnek, a primitív költészetnek is.) Egyes kutatók a varázsdal mellett talán a legrégibb műfajnak tartják, mások viszont a szabályozott ütemek és formák miatt, legalábbis egyes fajtáit viszonylag kései fejleménynek tekintik. Világszerte elterjedt műfaj, jelentőségét fokozatosan veszítette el, főként a kétkezi munka gépesítése szorította ki. Változatos típusai (eltérő szempontok szerint osztályozva): a szóló- vagy karének; változó vagy egyenletes ütemű, a munkához tartalmilag-formailag alkalmazkodó vagy attól független, ill. az egyes munkafajtákhoz (fejés, fonás, őrlés, szövés stb.) kapcsolódó különleges dalok. A munkadal tartalmi-formai-funkcionális szempontból tehát rendkívül sokféle, különböző válfajait mindkét nem bármely korosztálya énekelhette. Az egyszerű szó-, szólam- és sorismételgetéstől kezdve strofikus formákon át szinte az epikus énekekig változatos megnyilvánulásaival találkozhatunk. Közös, általános vonásuk többnyire mindössze annyi, hogy a dallam és a szöveg valamilyen módon igazodik a munkához. – Egyes népek (pl. görögök, grúzok) meglepően sokféle, mások (pl. mongolok, finnugorok) viszont kevés munkadalt ismernek; ez utóbbiak közé tartozik a magyar is. A középkori Szent Gellért-legenda említi az első hazai munkadalt, mely a kutatók többségének véleménye szerint magyar nyelvű őrlődal lehetett. (Megalapozatlan a több szólamú énekkel, valamint a → tekerővel kapcsolatos magyarázat.) Viszonylag kevés újkori magyar munkadalt ismerünk, ezek különféle munkákhoz fűződő, egymástól elütő típusok, amelyekből alig egy-két közeli változat van. A régi, hagyományos munkákhoz (fejés, köpülés, kaszafenés, kender- és lenmunka, őrlés stb.) általában régiesebb, az újkori munkafajtákhoz pedig (cölöpverés, kovácsolás, szegecselés stb.) inkább új stílusú dalok kapcsolódnak. Műfajilag, funkciójukat tekintve a munkadalok között van dallam nélküli → mondóka (kaszafenő: -Kis kaszám, kaszáljál!...; vajköpülő: -Falu végin hasas lány...), játékdal (lenezés: -Elvetettem kenderkémet felibe...), → szerelmi dal (-Kovács pengeti a vasat...), → csúfoló (-Mennél jobban fölemeli...), továbbá epikus ének, ill. ritmikus prózában elmondott → láncmese (→ fejőnóta) is. Formailag valamennyi típus igazodik a munka üteméhez, tartalmilag viszont alig egy-kettő, esetleg egyetlen versszaka, mint a cölöpverő nótának. Munkadalaink egy részének (→ bakternóta, fejőnóta stb.) nemzetközi párhuzamait is ismerjük, az újkori cölöpverő nóta német → refrénje (’einmal auf, zweimal auf’), továbbá szegedi elnevezése (digónóta) idegen eredetre vall. – A magyar szakirodalom a munkadalok 2. csoportját (pl. → aratódal, → cséplődal, → fonódal stb.) nem tekinti ide tartozónak. – Irod. Bücher, Karl: Arbeit und Rhythmus (Leipzig, 1924); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).