| reformátusok | TARTALOM | refrénes ballada |
kötött formájú, több részre tagolt alkotás sorainak vagy szakaszainak végén szó szerint ismétlődő szövegrészlet (szótag, szó, szólam, sor, szakasz). Rövid s főként értelmetlen (pl. csuhaj, ihajla stb.) típusát réjának is nevezik. A refrén voltaképpen több szempontból is szabályozott → ismétlés; esetenként pótolhatja a rímet (– Hát én immár kit válasszak? Virágom, virágom. Te engemet, én tégedet! Virágom, virágom) és alkothat ún. toldott rímet is (– Három szabólegények, mek, mek, mek, Egy kocsmába betértek, mek, mek, mek…). – A refrént a kutatók többsége nem tekinti az alkotás szerves részének; azonos típusai rendszerint tartalmilag merőben eltérő szövegekhez is kapcsolódhatnak, mindenesetre fejlettebb, terjedelmesebb formái általában egyediek. Elhelyezkedése sok esetben a cselekménnyel (pl. a játékdalban), vándorlása viszont dallamcserével függhet össze. Az értelmetlen indulatszónak, különféle játékos és hangutánzó kifejezéseknek inkább formai, hangulati, míg a jelentéssel bíró válfajnak inkább a mondanivaló lényegét hangsúlyozó és a szövegrészeket összefűző szerepe a fontosabb. – A refrén jóval gyakoribb a lírában, mint az epikában; de sehol nem általános: a rítusénekekben (→ népszokások költészete, → regölés, → villőzés stb.) és a cselekménnyel, tánccal és zenével összefüggő műfajokban (→ bordal, → mulatónóta, → táncdal), valamint a könnyedébb fajsúlyú dalcsoportokban (→ csúfolók, → tréfás dalok) találkozunk vele. A régi stílusú → balladákban inkább ismétlés pótolja, míg a dalszerűbb új stílusúakban az ismert formák bukkannak fel (→ refrénes ballada). – A refrént tartalmi vagy formai meggondolásból többen idegen eredetűnek tartják a magyarban. Valóban, bőven van eltorzult idegen eredetű szöveg (– de hó, reme, róma…) és szemünk láttára is folyik kölcsönzés (pl. a moldvaiak fordítás nélkül egész sorokat vesznek át a románból), de lehetnek mágikus eredetű (– haj, regö, rejtem; – kice, vice, villő…), zenei (– diadalom; – zimezum…) és sok játékos, hangutánzó (– bim, bam, bum; – dil, dul, dalala; – dudujnám, dudujnám; – hoppodári, hopp, hopp, hopp!… stb.), tehát belső képződésű refrének is. (A jelentéssel bírók eredet szempontjából maguktól értetődnek.) A magyar versszerkesztés és verselés sem zárja ki a refrén jelentkezését és használatát. – A refrén egy-egy alkotáson belül különbözőképpen és más-más gyakorisággal helyezkedhet el. Ritka a minden sor után újra megismétlődő refrén, ez inkább cselekményes játékdalokban (– Mit keressz, szarka, a szemétben? Balla, léla, léla) és litániaszerű énekekben (a régi típusú → búcsúsének új szövegrészeit pl. az → előénekes olykor soronként intonálta és a kórus által visszhangzott refrén néha 50 versszakon át is tartott) fordul elő. A refrén általában jóval kevesebb a változó szövegrésznél és legtöbbször szabályosan (páros vagy páratlan sorok végén, versszakok utolsó soraként stb.) tér vissza. Terjedelmét tekintve gyakori a rövid réja (– ice te; – haja-ha stb.), mely többszöröződve fél sorrá (– csuha-ha-ha; – trallárom stb.) s még gyakrabban teljes sorrá (– ikkom-bikkom-lábikkom; – recefice-bum-bum-bum stb.) bővül. Hangsúlyos jelentésű egyetlen szó is gyakran alkot refrént (– angyalom; – galambom; – eszemadta), a refrének többsége azonban egysoros (– Dunáról fúj a szél; – Ez új esztendőben…), jóval kevesebb a kétsornyi (– Így jár, aki mindig bort iszik, Míg a temetőbe nem viszik!), a háromsoros pedig többnyire ismétlődés, aprózódás, eredménye (– Ej babám, ne mondd azt, Mert én jobban tudom azt, Tudom én azt!…). Előfordul másfél soros refrén is (– Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!). A versszaknyi terjedelem inkább a balladákban fordul elő. – A refrének jelentésüket tekintve lehetnek egyszerű felsorolások (– Ragyogó csillagom, galambom; – Kör, körtánc, kör, körtánc, Kikerekedik, bekerekedik…), ismétlődésükkel szolgálhatják a → fokozást (– Kicsinyke még, hadd nőjjön még! – Mindig innám, ha volna!), a legfontosabb fogalmakat felkiáltással emelik ki (– Ez ám a legény! – Nyalka kuruc!), utalhatnak egy állandóan ismétlődő cselekvésre (munkadalban: – Fejd, anya, fejd! – Húzd meg jó, nyomd meg jó, Hadd ropogjon a karó!); a legtöbb azonban csupán hangulati elem s épp ezért alakilag nagyon változatos is. A refrén a régi stílusú és a tragikus balladákban ritka, a románcokban és az új stílusúakban valamivel gyakoribb, de elmarad a dalokétól. Típusai különben egyeznek (– A megétetett János; – Az elkésett esküvő; – A kétféle menyasszony; – Anyámat is kérette; – Katát kérették; – Viszik már nénémet stb.). Nem refrén a vándorversszak, bár kivételesen azzá is válhat, ellenben az ún. strófaismétlő balladák között van több refrénes is (A gőgös feleség, A rossz feleség, A gyáva legény, A megcsalt férj; A hűség próbája; A révészek nótája stb.).