reformátusok

a reformáció svájci irányzatát, főként Kálvin tanításait követő prot. egyház tagjai. A ref. vallás az 1550-es évek végén kezdett Mo.-on terjedni. Egyházzá szerveződését attól számítják, hogy 1567-ben a debreceni zsinaton a reformátusok elfogadták a Második Helvét Hitvallást, amely a svájci ref. egyház hitelveit tartalmazza és a Heidelbergi Kátéval együtt máig a mo.-i ref. egyházban alapvető hitszabályozó irat. A reformátusok a zsinat-presbiteri egyházkormányzat sajátos változatát honosították meg. Az egyházközségeket a gyülekezeti tagok által közvetlenül választott egyháztanács, a → presbitérium kormányozza, a világi gondnok (→ kurátor) és a lelkész vezetik. Több egyházközség alkotja az → egyházmegyét, amelyet az esperes és az egyházmegyei főgondnok vezet; több egyházmegyéből tevődik össze az → egyházkerület, amelynek élén az ugyancsak választott püspök (régebben szuperintendens) és az egyházkerületi főgondnok áll. A kerületek választott képviselőiből és vezetőiből tevődik össze a ref. egyház legfőbb vezető testülete, a zsinat, amelynek az egyik főgondnoka világi, az egyik püspök a lelkészi elnöke. – A mo.-i reformátusok 1734-ben az addig széttagolt egyházkormányzati állapotból négy egyházkerületbe egyesültek, melyek négy nagy táj nevét vették föl (→ Dunántúl, → Dunamellék, → Tiszántúl, → Tiszáninnen). Az erdélyi ref. egyházkerület sokáig külön fejlődött, csak 1880-ban vette föl a szervezeti kapcsolatot a másik négy egyházkerülettel. 1920 után az új országhatároknak megfelelően új egyházkormányzati beosztás keletkezett. A ref. vallás tömeges felvételét elősegítette az egyház feudális kötöttségeit elvető szelleme és polgári kormányzati berendezkedése. A 16. sz. végén becslések szerint a magyarságnak kb. kétharmada volt ref. A 17. sz. folyamán az ellenreformáció a Habsburg kormányzás alatt lévő királyi Mo.-on a kisnemesi falvak és szabadalmas városok kivételével a reformátusokat majdnem teljes számban visszatérítette a r. k. hitre. Reformátusok a török hódoltság területén, az Alföldön és Erdélyben maradtak nagy tömegben. A Dunántúl ref. jellegű vidékei: az → Őrség, → Belső-Somogy, → Ormánság, → Sárköz, valamint a → Balaton-felvidéken és a → Bakonyban egykori kisnemesi falvak. A Felföldön a → Csallóköz, → Mátyusföld és a Garam-mente egy része, Gömör déli része, Abaúj megye ref. jellegű. A Tiszántúl a Kárpát-medence leginkább ref. része, ezen belül a Bereg-Szatmári síkság, → Hajdúság, → Nagykunság, → Sárrét, → Szilágyság, → Körösköz, általában az alföldi mezővárosok, a Duna–Tisza közén a → Kiskunság és a Duna mente. Erdélyben a Székelyföldön → Háromszék és → Marosszék nagyobb része, → Udvarhelyszék középső vidéke, a → Mezőség, → Kalotaszeg, Nagyenyed vidéke és a Szamos mente a ref. vidékek. A reformátusok a Kárpát-medencében néhány ezer német, szlovák és horvát ref.-on kívül mind magyar nemzetiségűek, ezért vegyes nemzetiségű vidékeken (különösen Erdélyben) a ref. vallást magyar vallásnak is nevezik. A kálvini reformátori irányzat követéséért a reformátusokat kálvinistáknak („kálomista”) is hívják. (→ még: eklézsiakövetés, → konfirmáció, → legátus, → szupplikálás, → úrvacsoraosztás)

Bibliát olvasó idős ref. parasztemberek (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)