gyapjúmunka

a gyapjú hagyományos módon és eszközökkel textilneműekké való házi feldolgozása, amit a parasztcsalád nőtagjai végeznek. A juhról lenyírt gyapjút megmossák (→ gyapjúmosás), majd száradás után kézzel megtépik (→ gyapjútépés) és fésülik a → gerebennel. Az így szálasított gyapjút vagy orsóval guzsalyról, vagy pedig fonókeréken megfontják (→ gyapjúfonás), s a fonalat felvetik a kézi → motollára. A gyapjúfonalat a motollával együtt vízbe mártják, és csak száradás után veszik le arról, mert különben a fonal összesodródna. Amennyiben színes szövetet akarnak készíteni, a motollált fonaldarabokat megfestik (→ gyapjúfestés). Ezután ugyanúgy következik a gombolyítás (→ gombolyító), majd a → fonalfelvetés, mint a kendermunkánál, míg végre a → gyapjúszövésre kerülhet sor. A kész szövetet általában még tömörítették (→ kallómalom és → ványolás), hogy sűrű, tömött, erős anyagot kapjanak. A gyapjúmunka századunkra erősen visszaszorult, magyar nyelvterületen már csak a Felföldön és még inkább Erdélyben maradt meg a házi feldolgozás keretein belül, és itt a család szövetszükségletét fedezte. A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, technológiája pedig hatással volt a rostnövények feldolgozására is: pl. a gereben eredeti gunkciója a gyapjúfésülés volt, majd emellett rostfésülésre is használták. A gyapjúmunkának az önellátásra történő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában. A gyapjúmunka egyes ágai, különösen a posztókészítés a középkorban hamar céhes iparrá fejlődött. Mo.-on a 14. sz.-ban a gyapjúszövőknek céhük volt. A posztókészítő manufaktúrák alakulásával, különösen pedig a gyáripari termelés megindulásával a gyapjúmunka mint házi, önellátó tevékenység jelentősen visszaszorult. – Irod. N. Bartha Károly: A csergekészítés az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csíkszenttamáson (Népr. Ért., 1937).

Birkanyírás (Hajdúszoboszló, Hajdú-Bihar m.)

Gyapjúmosás (Hortobágy)