molnár leánya, a

→ novellamese, → rablótörténet. Cselekménye: magános malomra (csárdára) tulajdonosai távollétében rátörnek a rablók. A molnár leánya van otthon egyedül. Először kiszolgálja őket, majd a pincébe húzódik előlük. A rablók lyukat fúrnak a falba, és megpróbálnak bemászni. A molnár leánya egy rozsdás karddal (bárddal) sorra levágja a fejüket és behúzza testüket a pincébe. (→ Hajnalkötöző királyfi). Az utolsónak maradt rablóvezér fejét visszakapja, a molnár leányának csak feje tetejét sikerül levágnia. Elmenekül, s rövid idő múlva mint kérő jelentkezik álruhában. Feleségül veszi a leányt, és hazaviszi a rablótanyára, hogy bosszút állhasson rajta (→ Okos Zsófi). Távollétében megbízásából anyja (öreg gazdaasszonya) egy kád szurkot forral, hogy abban megégesse. A molnár leánya maga helyett őt löki bele és elmenekül. A rabló hazaérkezik, s látva a történteket (újonnan összegyűjtött társaival) üldözőbe veszi. A molnár leánya egy fára menekül, utánalőnek, el is találják, de ugyanakkor egy madárka is leesik, azt hiszik, annak a vérét látták. A rabló(k) távozása után a molnár leánya egy nyersbőrárus vagy teknőárus kocsijára kéredzkedik fel, s annak áruja alá rejtőzve menekül meg. (Ez a részlet gyakran beékelődik a → rablóvőlegény típusba is.) Otthon szüleinek elmondja a történteket, s mikor férje érte jön, rendőrkézre adják. (AaTh 956B; vö. „Kékszakáll”: AaTh 311–312.) A mese az egész magyar nyelvterületen ismert 21 változatban. Ehhez járulnak még azok a szövegek, elsősorban a „Rablóvőlegény” típus változatai, melyekbe beékelődik a láthatólag kedvelt üldözési motívum. A mese népszerűségének egyik oka a reális alaphelyzet: a magánosan álló csárda és malom, tulajdonosa – közismert tehetőssége következtében – a valóságban is gyakran ki volt téve rablótámadásoknak. A népszerűség másik oka a hősnő jelleme. A bátor és leleményes leányalak felkeltette mesemondóink rokonszenvét, s magyarázza a típusnak a „Rablók az olajoshordóban”: AaTh 954 típussal való gyakori kontaminálódását, a harmadik ok talán a „műfaj” állandó jelenléte a napi hírek között, ill. a népnek szánt → kalendáriumokban. Annyi kétségtelen, hogy – ellentétben Dégh Linda megállapításával – ez a típus nálunk lényegesen gyakoribb és kedveltebb a „Rablóvőlegény” típusnál. A mese egész Európában ismert, Európán kívül Amerika angolul és franciául beszélő lakosaihoz jutott el. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy, VIII.); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962; UMNGy, X.); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék (Szekszárd, 1964); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (UMNGy XVI. Bp., 1972).