| mosakodás | TARTALOM | mosatlan bunda |
mosás
1. a vászonnemű tisztításának hagyományos módja, a szennyeződés lúgos kioldása, majd a lúgnak bő tiszta vízben, főleg ütéssel történő eltávolítása. Mosásnak a népnyelvben ma már inkább a ruha teknőben, szappannal történő tisztítását nevezik, ami a századfordulón az Alföldön és a polgárosultabb vidékeken már általános volt. A mosásnál a szennyes ruhát nedvesen kádba, sajtárba rakják, tetejére durva szövésű vásznat (hamvas, párfedél, lazsnak) terítenek s ebbe szitált fahamut tesznek. A kádat, amelynek az alján lyuk van, lábra (lúgzóláb) állítják, a lyuk alá kis dézsát helyeznek, s felülről a hamura forró vizet öntenek. A lúg átjárja a ruhát, majd alul kifolyik. Ezt a lúgot ismét felforrósítják s a hamura felöntik. Egész napon át így öntözik forró lúggal a ruhát. Ezt a mosási módot nevezik lúgozásnak, lúgzásnak (az Alföldön, a Felföldön a Garam és Hernád között, valamint a Székelyföldön, Moldva és Bukovina magyarságánál), párolásnak (D-Dunántúlon) és szapulásnak (É-Dunántúlon, a Kisalföldön, Tiszántúl északi részén és Erdélyben). Magát a kádat ezeknek megfelelően lúgzónak, lúgzókádnak, párulókádnak, szapusajtárnak. A múlt században még előfordult a nedvesen fahamuba megforgatott vászonnemű trágyadombban vagy kemencében való átmelegítése is, ami a századforduló idejére már csak a → fonalmosás gyakorlatában maradt meg. A kilúgozott ruhából lehetőleg patak, folyó, tó tiszta bő vízében → mosósulyokkal verik ki a lúgot: a gyakran vízbe mártogatott vászonneműt lapos terméskövön (Erdélyben), a vízen átfektetett mosódeszkán (D-Dunántúlon, a Felföld honti, nógrádi, hevesi vidékein és a magyar nyelvterület keleti peremén), ill. legáltalánosabban négylábú mosószéken addig sulykolják, amíg szürkés, lúgos levet ereszt. Mosáshoz az Alföld szikes vidékein, főleg szikes tavak vidékén a múlt században sziksót söpörtek, és abból készítették a lúgot. A sziksót szekerezve árulták, és terményért cserélték. (→ még: gabonatisztítás) – 2. A mosáshoz országszerte elterjedt → hiedelmek is fűződtek, ezek elsősorban tiltott napokra vonatkoztak (→ hét napjai). Általánosan tilos volt vasárnapon és egyházi ünnepeken kívül a pénteki mosás (ugyanekkor a mángorlás, vasalás is). A pénteki és különösen a nagypénteki tilalom ellen vétőkről szóló → hiedelemmonda országszerte elterjedt: A búcsúsok közé villám csapkod, míg valaki be nem vallja, hogy pénteken mosott ruha van rajta, ha ruháját leveti, abba belecsap a villám, majd a vihar alábbhagy. – → Luca napján, D-Dunántúlon → Borbála napján is tilos volt a mosás – megfelelően az e napokon általános összes asszonyi munkára vonatkozó tilalomnak; ezenkívül halottak hetében (nov. első hete), különböző indokolásokkal (pl. a víz kimosná a holttestet). Szintén országosan elterjedt volt az a hit, hogy a karácsonyi tizenkettedben nem száradhat ruha a padláson, mert sok állat döglene a következő évben. A mosás sikerét biztosító mágikus kísérő cselekményekre szórványos, helyi jelentőségű adataink vannak. Pl. a lúg szennyesre öntésekor utána kell köpni, hogy a ruha fehér legyen (Szatmár m.), vagy néhol a szapulást félig tréfás → ráolvasás kíséri. A tiltott napokra, ill. időszakokra vonatkozó adatok nagymértékben egyezőek Európa-szerte. – Irod. Dömötör Tekla: Ätologische Sagen in Zusammenhang mit weiblichen Arbeitsverbot (Acta Antiqua, 1969). – 3. → gabonatisztítás
