konzerválás

TARTALOM

konyhaberendezés

konyha

1. a lakóépület ételkészítés céljára használt helyisége, ahová a sütő-, főzőkészségeket, tűzhelyeket, katlanokat, kemencéket beépítik, az élelmiszerek nyersanyagait felhasználásra előkészítik és az ehhez szükséges eszközöket tárolják. Lakáskultúránk fejlődéséből tudjuk, hogy sokáig csak a felsőbb társadalmi rétegek ételeit készítették a lakótértől elkülönített, speciálisan kiképzett, felszerelt helyiségben. Királyi, főúri, kolostori háztartásokhoz kapcsolódott. A → középmagyar háztípus kialakulásáig, tehát a 15. sz. végéig, a 16. sz. elejéig népi szinten nem lehetett széles körű használata. A külső fűtésű, kályhás, tiszta levegőjű lakószoba elterjedésével vált népszerűvé a külön főző, sütő (de egyben fűtő funkciókat is ellátó) helyiség. A Dunántúl DNy-i, középső és Ny-i körzeteit nem számítva a konyha egyben a lakások előteréül is szolgált. Részben ez az oka annak, hogy nem jelölték külön szóval, pitarnak, → pitvarnak nevezték vagy tüzes ház, szenesház szinonim megnevezését használták. Nem véletlen, hogy éppen a központi területeken, ill. szomszédságában volt használatos a konyha értelemben. Konyha szavunk használata azonban folyamatosan terjedőben volt, mivel részben a középmagyar háztípus kiterjedése a szomszédos házvidékeken is a külön főző-, sütőhelyiségek építéséhez vezetett, részben pedig a hagyományos középmagyar háztípus szerint épített lakóházak korszerűsítésénél kialakított új főző-, sütőhelyiségeket is konyhaként jelölték újabban, ha korábban más megnevezése is élt volna. A konyháknak számos, sokszor tájilag is elkülönülő változata alakult ki a bennük elhelyezett tűzhelyek beépítése, ill. füsttelenítésük szerint. Eszerint beszéltek → füstös konyháról, szabad konyháról, nyitott konyháról, hideg konyháról, zárt konyháról, meleg konyháról, lepadlásolt konyháról. A konyhák további változatai, variánsai jöttek létre azokon a vidékeken, ahol konyhák építésére másodlagosan a középmagyar háztípus hatására került sor. A 19. sz. utolsó harmadától a kaminos, kulinás vagy sípkémények gyakorivá válásával a zárt levegőjű konyhák terjedtek el, amelyek a konyhákat nappali tartózkodásra, téli munkahely számára is alkalmassá tették. Ez helyenként a lakószobák téli fűtésének feladásához vezetett, de ugyanezzel párhuzamosan vagy megelőzve a takaréktűzhelyek szobába helyezésével a konyha téli használatának szüneteltetésére is adódott példa. Mindkét tendencia bizonyos vonatkozásban visszavetette a lakáskultúra fejlődését s a lakóház helyiségeinek differenciált használatát. – Az egész magyar nyelvterületen ismert konyha szavunk 1206-ban helynévként bukkant fel cuhna alakban. A szó ókori, latin eredetű. A klasszikus kultúra és a kora középkori műveltség sok elemével együtt kettős közvetítéssel az ófelnémeten át valamelyik szomszédos szláv nyelvből (valószínűleg horvátból vagy szlovénből) vette át népünk. Az átvétel időpontja a 11. sz. vége körülre vagy valamivel későbbre tehető. – Irod. Vargha László: A tilalmasi tanyák építkezése. Adatok Nagykunság népi építkezéséhez (Bp., 1940); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században (Ethn., 1954); Filep Antal: A kisalföldi ház helye népi építkezésünk rendszerében (Ethn., 1970); ifj. Kós Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972). – 2. Konyha megnevezéssel jelölte a magyar parasztság a középmagyar háztípus elterjedésterületének számos pontján, elsősorban az Alföldön a sütésre, főzésre szolgáló helyiségben (pitvar) beépített tűzhelyet, padkát, gyakran a kéményalja közepére épített középpadkát. Ebben az értelemben okleveles adatokkal 1665 óta mutatható ki nyelvünkből. A konyha valószínűleg csak a népnyelv használatában előzte meg a főzőhelyiség fogalmát. A padkakonyha megnevezésének különösen kedvező lehetőséget biztosított az a körülmény, hogy a sütő, főző funkciót ellátó helyiség más megjelölése is használatos volt, s ezek közül egyik-másik a 19. sz. végéig, sőt a 20. sz. első feléig szívósan tovább élt. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: A magyar konyha története (Magy. Nyelv, 1937); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955).