körülszórás | TARTALOM | kösöntyű |
az új táncstílus szabályozott szerkezetű, csoportos férfitánca, amelyet körben vagy félkörben táncolnak. Klasszikus területe a Kisalföld, ezenkívül csak szórványosan fordul elő, így a Kiskunságban (→ kun verbunk), ÉK-Mo.-on (→ tiszapolgári csapásolás, pusztafalusi sarkantyús, alsóberecki hatoztató), a Székelyföldön és Közép-Erdélyben. Stiláris rokonságban állnak részben a rábaközi, részben pedig az ÉK-mo.-i körverbunkokkal a K-szlovákiai táncfolklórban „verbunk”, „solo mad’ar” és „Marhaňska” néven élő típusok, s távolabbi kapcsolatra figyelmeztet az osztrák „Schuhplattler” kései, kötött formája. A körverbunk tánckezdő funkciója, bemutató jellege mellett a Rábaközben a legényszervezetek reprezentatív tánca volt. Búcsú napján, litánia után a templom előtt járták el a falurészenként, társdadalmi rétegenként tömörült legénycéhek a karéjt vagy körverbunkot, majd a szervezet központja, a kocsma felé vonulva még több helyütt (plébánia, községháza, egy-egy céslány háza előtt) is eltáncolták. Útközben → dusozva haladtak és a verbunkot követően a céhbeli (cés) lányokkal → csárdást táncoltak. Fontos szerepe volt tehát a körverbunk életében és alakulásában a legényszervezeteknek. A búcsú előtti rendszeres gyakorlás, a falvankénti, szervezetenkénti rivalizálás („zsöllér verbunk”, „gazda verbunk”), az újonnan avatottak tanítása egyaránt szolgálta a kötött formák és változatok kialakulását és a hagyományozódás szervezett kereteit. Ahogy a körverbunk történeti leírásai is tükrözik a kor férfi-szólótáncával rokon vonásokat, ugyanúgy a táncfolklórban is kirajzolódik az egyes regionális változatok kapcsolata a párhuzamosan élő → szóló verbunkkal (Bertóké verbunk, csapásolás, tiszapolgári csapásoló). S a táncos → verbuválás keretében megismert történeti fejlődés tendenciája rajzolódik elénk a rábaközi, szigetközi változatok alapján is, ha figyelembe vesszük a Bertóké verbunk régies vonásait, a → gencsi verbunk, → karéj oldottabb formáját, s a → kapuvári verbunk és a → kónyi verbunk fejlett szerkezetét, komponáltságát és újabb térhódítását. A formai egyezések mellett egyéb rokon vonásokat is találunk a történeti verbunk és a rábaközi körverbunkok között. A táncvezető szerepét tölti be itt is a „hej legény” (a motívumváltásokra hej kiáltással figyelmeztet), „sarkantyús legény”, s ahogy a katonai verbunkban, úgy a legényszervezetek reprezentatív körverbunkjában is felismerhetők a tánc avató jellegét is őrző vonások. Erre következtethetünk a rábaközi verbunkok szokáskerete alapján is. Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Zalešák, C.: L’udové tance na Slovensku (Bratislava, 1964); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Tóth, Š.: A szlovák néptáncok alaptípusai (Tánctud. Tanulm., 196566, Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (IIII. Bp., 1970); Pesovár Ernő: Három körvenbunk (Táncműv. Ért., 1970).