verbunk (verbung) <ném. Werbung ’toborzás’>

TARTALOM

vércseppek (köpések, tárgyak), melyek a hősnő helyett válaszolnak

verbuválás

1. az állandó hadsereg felállítása (1715) után kialakult, mulatozással és tánccal egybekötött toborzás. Szervezeti kerete a Werbung Kommando volt, amely a hadkiegészítés egyéb teendőit is a közigazgatási apparátus segítségével látta el, így a hatósági sorozást, valamint a katonaszökevények körözését és előállítását. A tíz évenként, ill. háború esetén szükség szerint elrendelt hatósági sorozás, katonaszedés közötti időszakokban biztosították a Werbung Kommandók az újoncokat szabad toborzással, táncos verbuválással. A toborzó kerületek nagyságától függően az egyes ezredek Werbung Kommandói fiók parancsnokságokat tartottak fenn. A huszárezredek önálló toborzókerület hiányában viszont nem rendelkeztek állandó Kommandóval, hanem alkalmanként szerveztek ilyet. A szabad toborzás különösen a huszárezredek számára volt eredményes, olyannyira, hogy hatóságilag sorozott újoncokra alig volt szükségük. – A táncos verbuválás első történeti emlékeit a 18. sz. közepéről ismerjük. A vásárokat, sokadalmakat felkereső verbuváló katonák toborzásának egyik formája az oldottabb keretek közt zajló kocsmai mulatozás és táncolás volt, ami tovább élt a fokozatosan kialakuló, látványos táncos verbuválás mellett is. Gvadányi József leírásai alapján már e látványosabb verbuválás körvonalai rajzolódnak elénk, így az utcai vonulás, a virtuóz szóló, a csoportos (kerékben) táncolás, valamint a verbunkot követő párostánc szerepe. A táncos verbuválás reprezentatív típusát, a → körverbunknak a néphagyományban is megtalálható formai sajátosságait Czuczor Gergely örökítette meg (1843), jellemezve a táncvezető szerepét, a lassú és friss részre tagozódó felépítést, s ezek visszatérése alapján a tánc szerkezetét (→ Bertóké verbunk, → kapuvári verbunk, → karéj, → kónyi verbunk). A lassú rész egyöntetűségével szemben a friss rögtönzöttségét hangsúlyozza, s a tánc jellemző mozgásai között sorolja fel a bokázást, sarkantyúpengetést, tapsot, → csapásolást, s a frissben a cikornyásabb felszökelléseket. A tánc, zene és csábító rigmusok kedvet keltő szerepe mellett a katonaságra való elkötelezettség formuláiról, szokásairól is tudósítanak a történeti források. Ezek közé tartozott a verbung-borból való ivás és a felcsapást jelentő kézadás. (→ még: tréfás verbuválás) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (Bp.–London, 1937); Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Kovalcikova. J.–Poloczek, F.: Slovenské l’udové tance (Bratislava. 1955); Pesovár Ernő: Verbuválás a reformkori Vas megyében (Vasi Szle, 1960); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966). – 2. A verbuválásról szóló történetek a szájhagyomány gazdag csoportját képezik. Nem tekinthetők ugyan → mondáknak, mégis az idők során az emlékanyag néhány sztereotip motívumra redukálódott. Ilyenek: zeneszóval fogdossák az utcán a legényeket – aki parolázik a sorozókkal, erőszakkal elhurcolják. A szolgalegények a nemesi udvarházakba menekülnek a sorozók elől. A tizenkét éves szolgálat után hazatért szakállas katonát családja nem ismeri fel. – Irod. Szűcs Sándor: Szól a duda, verbuválnak (Bp., 1962).