sárközi jegykendők

TARTALOM

sárközi szőttesek

sárközi kerámia

a Dunántúl egyetlen, nagyobb stílusegységet alkotó kerámia csoportja. Bár a stílusegységet alkotó központok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés helytálló, mert a központok készítményeit elsősorban a Sárköz lakossága vásárolta és használta. A csoport központjaiból ismeretesek a mesterség, → tálas, → korsós, → fazekas és kályhás szakágai, a mesterség technológiáját illetően az → ólommázas és az → ónmázas fazekasság, a nyersanyag vonatkozásában pedig a tűzálló és a nem-tűzálló agyaggal való munka. Mindegyik központ készítményére, de különösen a tálas edényekre jellemző a színes, különösen a négerbarna és a vörös alapszín. A díszítmények színei központonként változóak: pl. Szekszárdon fehér alapon kék, zöld; Baján barna, kék, sárga, zöld, vörös, fekete. A 19. sz. közepétől általánossá válik ugyanazon a tálon együttesen a vörös és a négerbarna alapszín oly módon, hogy az öböl pl. vörös, a perem pedig négerbarna vagy fordítva. Ugyanakkor nem található vörös alapszínű tál Siklóson és fekete alapszínű Mohácson. Baján és Szekszárdon a vörösnek egy országosan is ismert változata, az ún. dudi szín is előfordul. – Míg az alapszínek és a díszítményszínek általánosan jellemzői e központok stílusának, ugyanakkor a díszítmények motívumai kevés közös vonást mutatnak. Az egyes központok egyedi stílusa e vonatkozásban a legszembetűnőbb, stílusukat ennek alapján különböztethetjük meg. – Szekszárd: A tányérok, tálak öblében három száron sötétebb és világosabb pöttyökből alakított virágminta van. A középső szár magasan felnyúlik a két oldalt mellette lévők fölé. A perem legjellegzetesebb díszítménye a földfesték cseppekből összehúzott ívminta. – Baja: A tálak és a tányérok öblében szár nélküli, összehúzott virágminta van, alatta gyakori a fűzfa lehajló ágaira emlékeztető díszítmény. A peremen folyatott vagy csurgatott technikával készült díszítmény van. – Mórágy: A tálak és a tányérok öblében lendületesen hajló hosszú szárú virágminta, gyakran margitvirág van, amely nemcsak önmagában látható, hanem sok esetben madárral. Ez a szájban virágot tartó madár a Sárközben csak e központ táljain fordul elő. A peremen apró ívekből álló füzér, a tál széle alatt gyakori a körbefutó vastag csík, amelyen ettől elütő színű, függőleges állású vonalcsoport látható. – Siklós: Az innen ismert tálakra szinte kivétel nélkül az ún. folyatott technikával készült, a tál egész felületét borító díszítmény a jellemző. – Mohács: A mázas tálak jellemző motívuma az edény öblébe rajzolt, kissé esetlennek tűnő ágon álló madár, a peremen vonalas díszítmény van. Elég gyakori a szekszárdi tálak díszítményéhez hasonló ívminta is. – A tálas edényeken kívül a központok mindegyikében készültek → szilkék, → korsó, kanták, amelyeket a tálakéhoz hasonló díszítményekkel láttak el. Ezeken kívül nagy mennyiségben készültek e központokban tűzálló agyagból → fazekak, lábasok. – A sárközi díszített kerámia a múlt század végén érte el virágkorát, majd az I. világháborút követően fokozatosan hanyatlott mind a stílust, mind az edények mennyiségét illetően. Olyan kitűnő mesterek azonban, amilyen a ma is alkotó Steig István és a néhány évvel ezelőtt elhunyt ifj. Tamás József – mindketten a népművészet mesterei – napjainkig megőrizték alkotásaikban a múlt századi klasszikus sárközi cserepek stílusát. – Irod. Beczkóyné Révész Ágnes: A mórágyi és a gyüdi fazekasság (Népr. Ért., 1938); Szepes Lajos: A mohácsi fazekas és korsós mesterség (Népr. Közl, 1959); István Erzsébet: Sárközi népi cserépedények (Népr. Ért., 1964).