sírásás

általában a férfirokonok feladata volt, azonban helyi szokásoktól függően áshatták jóbarátok vagy szomszédok (pl. Tiszacsege, kalotaszegi falvak). A gyermek sírját a keresztapja ásta meg (Pata, Somogy m.). Kolozsvárott a Kalandos Társaság (→ kalandos társaságok) jelölt ki három fiatalembert erre a feladatra. A sírásás újabban a temetőcsősz vagy hivatásos sírásók feladata. A sírásásban részt vevőket a halott hozzátartozói vagy a temetés szervezője (funerátor) kenyérrel, szalonnával, borral vagy pálinkával kínálták meg és hivatalosak voltak a → halotti torra. A sírásás újabban kialkudott bérért vagy többnyire az egyház által kiszabott pénzösszegért történik. A sírásó munka nehézségét a talajadottságok, ill. a sírforma határozta meg (→ sír). – A sírásáshoz különböző hiedelmek (→ hiedelem) kapcsolódtak. Pl. hajnalban kezdték ásni, hogy időben elkészüljenek, nehogy éjszaka a gonosz megfészkelje magát benne; ezért egyes helyeken szokás volt a sírt kifüstölni. Ha mégis sor került a sír kiásására a temetés előtti napon, akkor éjszakára gallyakkal betakarták, ehhez néhol azt a magyarázatot fűzték, hogy a halott nem láthatja meg üresen a sírját. Másutt úgy tartották, hogy frissen ásottnak kell lennie a sírnak, mert különben nem nyugszik meg a halott. A sírt sok helyen nem hagyták őrizetlenül a temetésig. (→ még: halottkultusz) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973).