| sípujjú ing | TARTALOM | sírásás |
sír
elhelyezése, belső és külső formája történetileg változott. Míg a templom körül temetkeztek (→ temető), a sírok úgy helyezkedtek el, hogy a halott arccal a templom apszisa felé forduljon. Általában K–Ny irányúak voltak, a halott fejét Ny, lábát K felé fordították. Az újabb temetőkben már az utak szabják meg az irányt. A sírhelyek az egyház tulajdonában voltak, a temetők is felekezetek szerint különültek el. A sír formája talajadottság és évszakok szerint is változott. Általában mély sírokat ástak. Országszerte ismert volt a Dunántúl nyugati részét kivéve a padmalyos temetkezés. A sírgödörbe oldal- vagy fenékirányba üregeket ástak (oldal-, fenékpadmaly), melyet gerendákkal, deszkákkal béleltek ki. Az egyes sír ritka volt, többnyire egész családokat temettek a padmalyos sírba. Valószínűleg minden nemű és korú családtagnak előre megállapított helye volt a sírban. Pl. Nádudvaron a férfi bal az asszony jobb oldalra került; erdélyi adatok szerint a családfő a sír mélyébe, az asszony a bal oldali üregébe. Nemcsak a padmalyos sírt, hanem néha a padmalytalant is kipadozták, hogy a koporsót ne érje közvetlenül a föld. A sír hantolása felekezetenként változik. Ismeretes tarajosra, ill. laposra hantolás. A végleges formát a sír leülepedése után alakítják ki, többnyire ekkor látják el állandó vagy állandóbb jellegű → sírjelekkel. A temetőn kívül eső sírok pl. a temetőárokban vannak. Ide temették a → kereszteletlen gyereket, az öngyilkosokat és a kivégzetteket. Az úton meggyilkoltakat az útszélen vagy a gyilkosság helyén földelték el. Az ilyen sír előtt levett kalappal mentek el és követ, gallyat dobtak rá. A temetőben a hozzátartozók sírjainak ápolása újabb keletű. A 20. sz. fordulójáig csak nagypénteken, → mindenszentekkor és temetések alkalmával keresték fel a sírokat. A sír és tartozékai – pl. sírföld, síron nőtt virág, kereszt, fejfa szilánkja – fontos szerepet játszottak a hiedelmekben (→ hiedelem), → mágikus eljárásokban. – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hostátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973).
