óra

időmérő eszköz. A középkor végén még ritka foglalkozás volt az órásoké többnyire lakatosokkal, puskaművesekkel és rézművesekkel alkottak céhet. Európában híres volt a svájci, nürnbergi, schwarzwaldi órás háziipar, amely a 16. sz. óta nemzedékről nemzedékre öröklődött. Az órásipart hazánkban bevándorolt német mesterek terjesztették el a 17. sz. elején. Óráik kezdetben csak a gazdagabb embereknek voltak, nagyobb városokban az időt a templomon lévő toronyórák mutatták. Az óra a parasztságnál viszonylag későn, jórészt csak a 18. sz.-ban és azután terjedt el. A magyar parasztságnál számba jöhető órák mind kerekes órák. – 1. Falióra. Működési elve szerint súlymeghajtású mechanikus óra. A korábbi típus orsós gátszerkezetű, kerékgátlásos óra (foliot-járatú óra), azt váltotta fel a kezdetben ugyancsak orsós, majd horgony gátszerkezetű ingagátlásos óra. Az inga kezdetben kis méretű volt (lencse-inga) és az óralap előtt mozgott (tehénfarok-inga). A 17–18. sz.-ban Mo.-on működtek órásmesterek, céhek, melyeknek viszonylag olcsóbb készítménye volt a vasból kovácsolt, lencse-ingás óra. Ez az osztrák vas órák formáját követte: a számlap négyszögletes, kisebb félkörös orommal, dísze többnyire festett virágornamentika, az ormot vallásos vagy világi jelenettel díszítették. Olcsó, fa szerkezetű órával a schwarzwaldi óragyártó háziipar látta el Mo.-ot; javítást is vállaló órások házaltak vele. A szállítás megkönnyítésére a 18. sz.-i kerékgátlásos faóra kicsiny, hasáb alakú óraházban volt elhelyezve, amit virágos festés díszített. Vastag zsinegen függő patakkő súlyok működtették. Ezt a faórát gyakran ébresztőművel is ellátták. Az 1740-es évektől kezdték Schwarzwaldban az ingaórát gyártani, eleinte ezt is fa szerkezettel, az előbbivel egyező felépítéssel. Valószínűleg a schwarzwaldi faórák hatására, székely ezermesterek is faragtak fából. A 19. sz.-ban az egyedileg kovácsolt vasórát végleg kiszorította a schwarzwaldi tömegóra. A 18. sz. második feléből ennek a gyártásában győzött a modernebb horgony gátszerkezet; mivel pedig fából ezt már igen nehézkes volt előállítani, a század végére fokozatosan általánossá vált a sárgaréz szerkezet. Az óraház továbbra is a fa maradt, innen az ilyen órára is gyakran alkalmazták, tévesen a faóra megjelölést. Az újabb schwarzwaldi órák számlapja a vasóráénak megfelelő formájú. Eleinte felragasztott és színezett metszet került rá, majd az 1770 körül meginduló, önálló óralapgyártó ipar kialakította a jellegzetes, kréta alapozású, fehér alapon virágosan festett, lakkozott óralapot. A kései példányokra jellemző az ormon elhelyezkedő, jelenetes matricakép. Ezek mellett a 19. sz. második felében tűntek fel a porcelán és a bekeretezett, domborított fémlemez számlapok. Az órához tartozó vas súlyokat az árusok az eladás helyén készítették, eleinte kovácsolva, majd hozott forma segítségével öntve. Szokásban volt, hogy javításkor az óramesterek, segédek, inasok a számlap belsejére a javítás idejét és helyét is felírák, esetleg tréfás „üzenetet” küldtek a későbbi javítóknak. A 18. sz. derekától kezdve gyártott schwarzwaldi kakukkos órát a magyar parasztság csak elvétve fogadta be. – 2. Lábasóra (óraszekrény, óraállvány). → Asztalosbútor, mely az ingaóra hosszan lógó tartozékai, a súlyok (körték) és az inga (sétáló) védelmére alakult ki a 17. sz.-ban, angol és holland területen. A 18. sz.-ban annyira elterjedt, hogy Ny-, É- és Közép-Európa számos vidékén a parasztszoba szokásos tartozékává vált. A magyar parasztságnál a 19. sz. elejétől mutatható ki, de csupán a székelyeknél vált viszonylag általánosabbá, s elvétve az ÉNy-mo.-i területeken. Egyszerűbb formája a falhoz simuló deszka, felső részén akasztóval vagy kis üvegajtós szekrénykével az óra számára, alján pedig felfelé nyitott ládikával a súlyoknak és az ingának. A szekrény formájú lábasóra teljesen zárt, elején ajtóval; az órát befogadó rész lehet terjedelmesebb, míg az alsó pillérszerű, keskeny. A 19. sz.-i változatok a helyi → bútorfestés modorában virágozottak. – 3. Ébresztőóratok (óratartó). A 19. sz. végén, egymástól függetlenül, különböző területeken is megjelent a parasztházban az ez időben terjedő gyári, álló ébresztőóra megóvására. Egyszerűbb formája a fali → gyufatartóhoz hasonló, fölfelé nyitott óraládikával és felnyúló akasztólyukas hátlappal ellátott. Az órásipar készítette asztali állóóra hatását mutatják a zárt szekrénykék. Az ajtó a számlapnak megfelelően kivágott, esetleg üvegezett. Az ilyen óratok lehet falra akasztható vagy sublótra állítható. A Dunántúlról pásztorfaragású, a Felvidékről színesen virágzott óratokok ismertek, az Alföldről és a Felföldről → ólommázas cserép példányok maradtak, virágos, figurális dísszel. – 4. Zsebóratartó. A zsebóra paraszti használatának elterjedésével, a 19. sz. második felében néhol a használaton kívüli zsebóra megőrzésére, felakasztására is készültek hagyományos ízléssel díszített tartók. Figyelemre méltó köztük a székelyföldi festett virágozású óradeszka. Ismeretes szűrhímzésű, ill. tarkán horgolt, bojtos zsebóratok is, a Dunántúlról pedig fából faragott, korong alakú dobozka, spanyolozott dísszel. – Az óra helye a magyar parasztház korábbi kötött szobaberendezésében általában az egyik oldalsó falon volt. Halálesetkor szokás volt az órát megállítani. – Irod. Kisthner, A.: Die Schwarzwälder Uhr (Karlsruhe, 1927); Pritz István: Magyar órák (Bp., 1943); Horváth Árpád: Az óra regénye (Bp., 1957); Deneke, B.: Bauernmöbel (München, 1969); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).

Vasszámlapos óra (Ny-Magyarország, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum

Vasszámlapos óra „tehénfarok” ingával (Ny-Magyarország, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum