{448.} A NÉPI ÉS NÉPIES LÍRIKUSOK

FEJEZETEK

Ma már irodalomtörténeti közhely, hogy a népi írók mozgalma valójában igen sokféle, megannyi egymással is feleselő írói-költői magatartás, esztétikai kezdeményezés gyűjtőmedencéje volt. A mozgalom története, a külső, történelmi körülmények nyomására bekövetkező – túlságosan is gyors – polarizációja már a harmincas évek közepétől kezdődően jól példázza, hogy a társadalom vagy ideológia néhány kérdésében vallott hozzávetőleges nézetazonosság nem ellensúlyozhatta az esztétikai szempontok, vagy pedig a még mélyebb eszmei alapok átgondolatlanságát. A felszabadulás és még inkább 1948 után pedig az ország történelmi körülményei és az irodalom társadalmi feltételei is olyan mértékben megváltoztak, hogy kivált a költői életművek minősítésére a "népi" terminus használatát is eleve kérdésesnek véljük. Jellemzi még a helyzet paradox voltát, hogy például a népi törekvések egyik legfőbb költői programadójának, Illyés Gyulának az életműve nyilvánvalóan túlhaladta e lírai irányzat kereteit, s így – noha az idesorolt költők egy részének továbbra is a legösztönzőbb példa maradt – munkássága e címszó alatt mégsem tárgyalható. Másrészt a harmincas évek népi lírikusai közül a háború után csak Sinka István és kis részben Mátyás Ferenc folytatják következetesen a maguk eredeti költői célkitűzéseit. Korábbi stíluselképzeléseihez ugyan Erdélyi József is hű marad, de lírája már a harmincas évek végétől igen erősen felhígult, 1945 után pedig irodalomtörténeti pozíciója is döntő módon csökkent.

Bakó József ( 1896–1962) hivatalok és könyvtárak csendjébe vonult vissza, 1958-as Két pillér közt, illetve 1962-es Télkergető című kötetei teljes költői elszürkülésről tanúskodtak.

Sántha György (1888–1974) 1915-ben adta ki A bánat harangzúgásában, 1930-ban A toronyőr, 1935-ben Arany homokon, nomád felhők alatt című verseskötetét, válogatott versei 1978-ban Naphívás címmel jelentek meg. Az alföldi táj természeti szépségéről, a kisvárosi élet apró örömeiről írt, elemi természeti élmény, festői ábrázolás, nyelvi biztonság és szociális érdeklődés jellemezte munkásságát. A hagyományos népiesség követője volt, ezt a hagyományt egészítette ki a két világháború között fellépő népi líra balladás-romantikus színeivel.

Hegyesi János (1900) a sárréti parasztság nehéz történelmi sorsáról hozott hírt; 1972-ben jelent meg Feleljetek nekem című kötete. Cserhát József (1915–1969) a {449.} dunántúli uradalmak szegénységének életét mutatta be verseiben, válogatott költeményei 1976-ban Alszik a szarvas címmel láttak napvilágot. Jankovich Ferenc és Dudás Kálmán pályája pedig a népi költészettől úgyszólván független esztétikai elvek szerint alakult.

A népi líra e képviselői a felszabadulás utáni magyar költészetben nem töltöttek be számottevő szerepet. Az irányzat jelentőségét a felszabadulás előttivel össze sem nagyon lehet hasonlítani; annak ellenére sem, hogy számos elemével erőteljesen hatott az 1945 után induló költői áramlatokra is. A szerepcsökkenésben alapvető külső okként közrejátszott, hogy a fasizmus térhódítása idején olyan rangos költők, mint Erdélyi József és Sinka István maguk is egy időre a jobboldali radikalizmus és a faji eszme szószólóivá váltak. Közszereplésük morálisan és politikailag visszamenőleg is sokban kompromittálta költészetüket, és hosszú ideig kizárta őket az irodalmi életből is. Erdélyi József 1954-ben jelenhetett meg először, Sinka István csak méltánytalanul későn, 1964-ben jutott verseskötethez: Ugyanakkor maga az a tény, hogy ezek a lényegében balról érkezett költők olykor szubjektív jóhiszeműségük ellenére is jobboldali ideológiák lírai igazolóivá lettek, voltaképpen egy sokkal általánosabb esztétikai problémát is nyilvánvalóvá tett. Az ösztönösségre épülő világszemléletnek a belső, szervi gyengeségét, az erre hivatkozó költészetfelfogások nagy veszélyeit, bizonyos értelemben a csődjét is előre jelezte.

Míg e költők belülről – lélekben is – feldolgozták a negyvenes évek traumatikus élményeit: addigra a magyar valóság gyökeres változása következtében költői indulásuk plebejus indulata, mozgósító érzelmi-lírai elszántsága jórészt anakronisztikussá vált, s végül is érzékenységüknek megfelelő primer élmények nélkül maradtak. Egyúttal szükségképpen megrendültek meggyőződéseik, lírai bizonyosságaik alaposzlopai. Az új alapozás, a megváltozott helyzet tényleges problémáihoz való felnövés, esetükben az átértékelés olymérvű munkáját kívánta volna, amelyhez költői képességeik lényegében nem voltak már elégségesek. Erdélyi József ezt meg sem kísérelte: inkább a maga költői illetékességének radikális beszűkítésével igyekezett a konfliktust kivédeni. Sinka István hosszú, görcsösebb küzdelemben megtisztította, átértékelte líravilágát. Megújulni ő sem tudott, de teljesítményének, lírai küldetésének egyik fontos szálát át tudta menteni, s kései lírájában ezt mélyítenie, teljesítenie is sikerült.