| Irodalom | TARTALOM | Csanád Béla |
FEJEZETEK
A századforduló költői kibontakozásával egy időben a hazai vallásos közgondolkodás reneszánsza is megkezdődött. Ennek kezdeményezését mindenekelőtt Prohászka Ottokár nevéhez köthetjük, aki élénken érdeklődött a modern művészetek iránt, rendszeresen részt vett például a Vasárnap Társaság előadásain és vitáin. Pályája kezdetén fogékony volt a szociális kérdések iránt, s az egyetemes katolikus egyház ilyen jellegű tanításait követve azt hirdette, hogy az egyháznak magának is tevékenyen kell közreműködnie a világban tapasztalható anyagi gondok megoldásában. Éber figyelemmel követte a megújuló magyar irodalom szociális törekvéseit. Beszédeivel, műveivel, a kor katolikus folyóirataiban és hetilapjaiban közölt cikkeivel óriási hatással volt a középosztályra, s a "diadalmas világnézet" hirdetésével a korszak egyik legfontosabb személyisége lett. Pályáján éles fordulatot jelentett az a tény, hogy két művét modernizmus vádjával indexre tették (nagyjából egy időben Bergsonéival). Ettől kezdve kevésbé érdeklődött világnézeti és művészeti kérdések iránt, minden energiáját a lelki élet megújításának szentelte, majd a hazai jobboldali mozgalmak egyik vezéregyénisége lett.
A tízes évek legelején indult költőnemzedék, mely kimondva-kimondatlanul Prohászka Ottokárt tekintette példaképének, legalább annyit tanult tőle, mint egyik legnagyobb ellenfelétől, Adytól. Ez utóbbi hatása azonban elsősorban stiláris vonatkozású: a megújuló vallásos lírának meghatározó élménye lett a szimbolizmus, szembenállt viszont Ady radikalizmusával és forradalmi szellemével. E generáció tagjai nem írtak ugyan a Nyugatba, de azt tekintették a mércének, egyikük, Harsányi Lajos el is mondja, milyen jól érezte magát a folyóirat körében, s hogy életének, költészetének is szomorú fordulatát jelentette, amikor ki kellett szakadnia az ösztönző társak és minták köréből, hogy elfoglalja vidéki állomáshelyét. Harsányi Lajos és Sík Sándor fellépésével kezdődik a katolikus líra új korszaka. A tízes évek végétől új nemzedék csatlakozott hozzájuk. Ennek tagjai visszatértek a múlt századi költői ideálhoz, melyet ars poeticájuk szerint a nemzeti klasszicizmus munkált ki a legteljesebben. Kocsis László (1891–1976), Pakocs Károly (1892–), Székely László (1894–) és Városi István (1894–1978) költészetét egyaránt szerény másodlagosság jellemezte. A papi élet akkori védettségének köreiben találták meg élményanyagukat, s ezt fejezték ki szolid képekben, rendszerint magyaros verseléssel. Költészetük alakulásában bizonyos változást jelentett Mécs László fellépése: az ő hatása alól egyikük sem vonhatta ki magát, s {137.} Mécs hatalmas szavalói sikerei arra ösztönözték mindnyájukat, hogy témáikat közelítsék a való élethez. E törekvésüket valóra váltaniuk azonban – részben életmódjukból következően is – csak részlegesen sikerülhetett. A felszabadulás után igen ritkán szólaltak meg, jórészt a katolikus lapokban, mindenekelőtt a Vigiliában. (Városi István fordításában megjelentek Szent Ágoston vallomásai, 1976-ban.)
| Irodalom | TARTALOM | Csanád Béla |