{1166.} AZ ÚJ "MAGYARORSZÁG FELFEDEZÉSE"

FEJEZETEK

1945 utáni könyvkiadásunk egyik legsikeresebb, egyszersmind élénk irodalomközéleti visszhangot keltő vállalkozása a Magyarország felfedezése című könyvsorozat. A sorozat első darabja 1970-ben jelent meg, ezt évente két-három, 1975-ig összesen tizenhárom kötet követte.

A cím jó három évtizeddel korábbi előzményre utal vissza: a harmincas évek rövid életű, de emlékezetes könyvsorozatára, amit a Válasz egykori szerkesztője, Sárközi György indított útjára – ugyancsak Magyarország felfedezése címen – 1937-ben. A puszta címazonosságon túl azonban egyéb, lényegibb jellegzetességek is összekötik a hajdanvolt s e mostani vállalkozást. Irodalomtörténeti szempontból mindenekelőtt a műfaji hovatartozás kérdésköre. Kérdéskört kell mondanunk, mert jóllehet mind a régi, mind az új sorozatban megjelent munkákat a szociográfia címszava alá szokás sorolni, maguk a művek korántsem keltik egy határozott arcélű, egységes műfaj benyomását. Legalábbis olyan műfajét, amely az irodalom más műfajaihoz hasonlóan, létrehozta volna a maga legsajátabb, mondjuk így: modellérvényű alkotásait.

Ha figyelembe vesszük a harmincas évektől máig az összes alkotást, amelyet szociográfiának nevez az irodalmi köztudat, nem nehéz megállapítanunk, hogy rendkívül sokarcú, igen-igen változatos alkotásfajtával van dolgunk. Persze, ez a változatosság egyfelől a műfaj képlékenységét, belső gazdagságát jelzi, másfelől viszont a műfaji parttalanság veszélyét rejti magában. Természetesen, ebben a majd félszázadot átfogó termésben akadnak az átlagból kiemelkedő, műfaj- és irodalomtörténeti szempontból jelentős művek. Csakhogy jelentőségüket nem egyértelműen, vagy éppenséggel nem azoknak a jellegzetességeknek köszönhetik, amelyek a szociográfia úgynevezett specifikus műfaji meghatározói s amelyek a műfaj nagyobbik hányadára érvényesek.

Elég fellapoznunk az egyes műveket méltató kritikákat, hogy kiderüljön: mennyire más-más indítékból tartatik valamely alkotás mint szociográfia jónak, sikerültnek vagy kevéssé sikerültnek. Némi túlzással azt mondhatni: ahány megközelítés, ugyanannyi érvrendszer és magyarázat.

Nem meglepő, hogy eddig nem született általánosan elfogadott, műfajelméleti igényű meghatározás a szociográfiáról. Addig általában egyeznek a vélemények, hogy a szociográfia afféle köztes- vagy keverék-műfaj: a szociológiatudomány és a szépirodalom határmezsgyéjén helyezkedik el. Nem tisztán szociológia, de szociológia is, nem tisztán irodalom, de irodalom is; bizonyos mértékig eleget tesz a tudományos egzaktság követelményének, de tényanyagát az írói eszköztár formává emeli.

A bevallottan irodalomesztétikai kérdés félreérthetetlenül épp ezen a ponton vethető fel: valóban formává emeli-e az írói eszköztár a kiválasztott valóságanyagot? Azaz: valóban formaképző műfaj-e a szociográfia, miként azt a hatvanas évek elején művelői már kimondták? Ha igen, akkor minő jellegzetességek teszik önálló irodalmi műfajjá? Továbbá: milyen esztétikai értékrendbe illeszthetők e művek s hol a helyük a magyar próza fejlődéstörténetében? Hogy a felvetett {1167.} kérdésekre adekvát választ adhassunk, és a szóbanforgó sorozat egyes darabjait irodalomtörténeti érvénnyel közelíthessük meg, célszerűnek látszik az előzményeket, ha mégoly vázlatosan is, áttekintenünk.