1. alcsalád: Maki formák (Lemurinae)

FEJEZETEK

A Lemurinae-k alcsaládjának magvát a makik alkotják (Lemur-nemzetség). Rokonaik közt nekik van a leginkább megnyúlt, a rókáéra emlékeztető arcorruk. Szemük nem tulságosan nagy; fülük közepes nagyságú és gyakran bozontosszőrű; farkuk testüknél hosszabb; bundájuk nagyon lágy, finomszőrű, kivételesen gyapjas is. Felső 2–2, középütt hézag által elválasztott metszőfoguk tompa koronájú s többnyire kicsiny, az alsó négy (a két szemfoggal együtt) hosszú, vékony és hegyes, s csaknem vízszíntesen áll. A felső szemfog nagy és függőleges, az alsó nem sokkal nagyobb a metszőfogaknál. Előzápfogaik két oldalról összenyomottak, koronájuk oldalról tekintve háromszögű; a felső fogsor első előzápfoga alacsonyabb, mint a második. Az utózápfogak négygumójúak és hátrafelé kisebbedők. A fogazat legfeltűnőbb sajátossága az, hogy az előrehajlott és metszőfogszerűen kifejlődött alsó szemfogak pótlására a legelülső alsó előzápfog szemfogalakúvá lesz és a felsővel szembe működik. E mellett azonban megtartja két gyökerét és ezzel egyéni sajátságát. A megnyúlt, hátul boltozatos koponyán feltűnik az orr hossza. Vogt Károly az emlősállatokról szóló művében még megemlékezik „az izületek egy érdekes izom- és ínberendezéséről, mely által a kar hajlításakor a kéz úgy csukódik össze, hogy körülfogja az ágat, amelyen a maki ül. Az állat így minden izommunka és megerőltetés nélkül alszik. Ez a berendezés még néhány nappal az állat halála után is működik. Egy fekete maki, melyet felboncoltam, hüvelykujjamat kezével hirtelenül erősen körülfogta, amikor karját meghajlítottam”. A belső szervek tekintetében megjegyzendő, hogy a gyomornak nagy vakbélszerű függeléke van, és hogy a vakbél tetemes nagyságú.

A csoportnak sok faját írták le, de újabb vizsgálatok bebizonyították, hogy ezekből többen csupán más fajok álfajai vagy varietásai.

A makik életét különösen Pollen figyelte meg a szabadban. Tőle tudjuk, hogy az állatok 6–12 főnyi csapatokban kóborolnak a sziget őserdeiben s különösen a vad datolyafa gyümölcsével táplálkoznak. Rendesen a fákon tanyáznak, időnként azonban leszállnak a földre is, hogy a lehullott gyümölcsöt felszedegessék. Nappal is láthatók, de éjjel fürgébbek. Alig szállt le a nap, nyomban felharsan siránkozó rikoltásuk, s rendszerint az egész csapat egyszerre sikongat. Könnyed, fürge mozdulatokkal szökkennek ágról-ágra: valósággal röpülni látszanak a fák koronájában. Kutyák elől a fák tetejébe menekülnek, farkukat ide-oda lóbálják és morogva és röfögve meresztik szemüket ellenségeikre, de amint a vadászt megpillantották, sietve menekülnek az erdő mélyébe. Vadászatuk nagyon fárasztó, mert nehéz őket a sűrűben követni. A megsebzett maki dühösen védekezik, reáugrik a kutyára és a kutya hátáról a nyakába vagy a fülébe marja magát. A vadászatuk sok élvezetet nyujt, de igen megerőltető; húsuk a házinyúléra emlékeztet és mert jónak tartják, ez az oka a védtelen állatok irtásának, holott más rokonaikat távolabbi szigeteken sérthetetlen lényekként tisztelik.

Szellemi képességek dolgában a makik nem állnak nagyon magas fokon; ennek dacára kedves állatok, amelyek rendszerint békésen, barátságosan viselkednek. Némelyek nagyon szeretik, ha becézik őket, és ápolójuk iránt különösen jóindulatúak.

Egyes fajok gyakran jönnek Európába és hosszú ideig kibírják a fogságot. Ezt bizonyítja pl. egy vari, amely 19 esztendeig élt Párizsban. Legtöbb esetben hamar megszelídülnek a makik, és hamarosan hozzászoknak a különböző ételekhez. Táplálékukat rendszerint kezükkel megragadva viszik szájukhoz. Ha jól érzik magukat, kedélyes dorombolásukkal jelzik ezt, amelyet azután gyakran szendergés vagy alvás vált föl. Buffonnak volt egy makija, amely bár gyors, ügyes és kecses mozdulataival sok örömet okozott, tisztátalansága és szemtelensége révén gyakran kellemetlenné vált. Gyakran átszaladt a szomszédokhoz, ahol gyümölcsöt, cukrot s más hasonló dolgokat csent el, és mint valami vásott fiú, kinyitotta a szekrények ajtait és felemelte a ládák fedelét. Végül is meg kellett kötözni, és ha ekkor megszökött, nagy fáradságba került újra elcsípni; mert ilyenkor azokat az embereket is megharapta, akiket jól ismert és máskülönben szeretni látszott. Nagyon örült, ha ápolójának kezét nyalhatta; ha azonban macskáéhoz hasonlóan érdes nyelve a kéz bőrét vörösre dörzsölte, hirtelen belemart, ahelyett, hogy tovább nyalta volna. Állandóan dorombolt; azonban ha magára maradt, unatkozni látszott, és ezt a békáéra emlékeztető hangokkal adta tudomásul. A hidegtől és a nedvességtől nagyon félt és ezért télen mindig a tűz közelében maradt, néha föl is egyenesedett, hogy jobban érje a meleg.

Hasonló módon napoznak állatkertjeinkben is a makik: felemelt felsőtesttel és széttárt karokkal hosszú ideig mozdulatlanul ülnek és élvezik a nap melegítő sugarait. Máskülönben pihenéskor és alváskor ülő helyzetükben összekuporodnak és hosszú farkukat előlről a hasukon és a vállukon keresztül feldobják a hátukra.

Az a vari, amelyik oly sokáig élt Párisban, az előbb említett makival ellentétben tiszta volt, egész teste csillogott-ragyogott, és mindenképpen vigyázott arra, hogy bundája be ne piszkolódjék. Ezenkívül épp olyan élénk, mozgékony volt, mint amilyen kíváncsi. Mindent felforgatott és átvizsgált, ami a kezébe került, de e közben a tárgyakat feldöntötte, vagy széttépte és szerteszórta. Barátságát mindenkivel szemben kimutatta, aki hízelgett neki, és egész idegeneknek is minden további nélkül ölükbe ugrott. Estefelé úgy egy félóráig meglehetősen ütemesen fel és alá ugrált. Azután lefeküdt egy odahelyezett deszkán és álomba merült. – Az a különös szokásuk, hogy egy és ugyanazon a helyen sokszor egymásután szinte fáradhatatlanul, könnyedén, mint egy gumilabda, a magasba ugrálnak, gyakran megfigyelhető a fogságban lévő variknál és kattáknál.

Párisban volt egy fehérfejű makipár, amely nagyon jól összebarátkozott és végül is párosodott. Négyhónapi terhesség után a nőstény patkánynagyságú, nyíltottszemű fiat hozott a világra. A kis állat azonnal az anyjának alsó testébe kapaszkodott, az anyamaki pedig combjait olyan magasra emelte, hogy fiát szinte befedte és elrejtette a kíváncsi tekintetek elől. Előzőleg a nőstény maki teljesen szelíd volt; miután azonban fia megszületett, minden hozzá közeledőt fogaival fenyegetett meg. Születése után hat héttel a kis állat bundája és színezete már ugyanolyan volt, mint anyjáé. Ebben az időben kezdte kóstolgatni a neki nyujtott eleséget, de csak a hatodik hónapban szokott rá egészen.

A berlini és frankfurti állatkertben végzett legújabb megfigyelések szerint a katta és a szerecsenmaki terhessége 143–144 napig tartott.

Azokról a makikról, amelyek egykor a frankfurti állatkertben éltek, Haacke a következőket írta: „A mi vöröshomlokú makink megmutatta, hogy a félmajmok is képesek kívánságaikat tudtunkra adni. Úgy látszik, hogy a legnagyobb élvezetnek tartotta azt az érzést, amelyet a fejének gyengéd vakargatása okozott. Miután gyakran és szívesen megszerzem neki ezt a gyönyörűséget, ha ketrece előtt megpillant, azonnal leugrik ülőhelyéről a ketrec aljára, odajön a rácshoz és tarkóját vakarásra nyujtja. Ha kívánságát nem teljesítem azonnal, akkor kezeit fordítva hátára fekteti és ujjaival addig végez a levegőben kaparászó mozdulatokat, amíg csak kérésének nincs meg az eredménye. Egy mongoz, amely vele egy ketrecben él, szintén odajön, hogy megvakarjam, de már nem tudja kívánságait olyan világosan kifejezni. Ezzel szemben a fehérhomlokú maki nagyon jól észre tudja magát vétetni a ketrecben. Hogyha a vakarás örömeit akarja élvezni, vagy ha eleséget akar koldulni, akkor egyszerűen addig ugrál fel és alá a ketrecrács mögött, amíg csak óhaja nem teljesül és célját el nem érte. Lakótársa, a feketefejű maki, vele ellentétben nagyon tompaelméjű, talán azért, mert gyengélkedik, és a varik és a szerecsenmakik sem tudták, hogy hogyan tereljék magukra a figyelmet. Valamennyi ápolt makimon, a vari kivételével, egészen különleges fejmozgást figyeltem meg. A makik szeretnek lakásuk falai mellett felfelé tartott fejjel fel és alá szaladgálni, miközben kezeikkel a falon és földön keresnek támaszt. Ha a ketrec egyik sarkába jutnak, akkor fejüket villámgyorsan abba az irányba fordítják, amerre futni akarnak, és ezt a mozdulatot követi azután az állat testének a mozgása is. A vari kivételével az összes makik nagyon szeretik az élő madarakat, amelyeknek minden további nélkül letépik a fejét és azután nagy élvezettel elfogyasztják.”

Minden állatkertben találunk makikat, amelyek gyakran többedmagukkal lakják a kisebb vagy nagyobb, mászásra és ugrálásra alkalmas ketreceket. Nagyon hamar megbarátkoznak a látogatókkal és értik a módját annak, mint lehet kéregető mormogással a figyelmet magukra terelni. Ezt még inkább elérik pokoli ordítozásukkal, amelyet időnként egyszerre hallat az egész banda. Ilyenkor a berlini állatkert összes látogatói odarohannak, mert azt gondolják, hogy valami baj történt, és midőn a ketrec elé érkeznek, nagyon meg vannak lepődve, mert látják, hogy a rosszul értelmezett, ijedtségtől vagy dührohamtól származottnak vélt hangok okozói békésen, nyugodtan ülnek a ketrec rácsain, miközben hosszú farkukat lelógatják vagy kérdőjelalakban meggörbítve felállítják. Berlinben a makik még télen is egy hatalmas külső ketrecben laknak amelyet csak üvegablakok védenek; azonban egy búvólyukon át fűtött helyiségükbe juthatnak. Ha különböző fajok egyszer összeszoktak, együttesen alkotnak egy hordát, amelynek tagjai egymással jól megférnek. Ebbe azonban „új tag” nem léphet be minden további nélkül; először az „öregekkel” egyenként meg kell barátkoznia, csak azután számíthat arra, hogy „tagfelvétele” megtörténik.

A berlini állatkertben is jó tapasztalatokat szereztek a makik ápolásával és szelidítésével kapcsolatban: legtöbbjük azonnal ápolójuk karjára, fejére vagy vállára ugrik, amint az a nagy társas ketrecbe lép; érdekes és vonzó látványt nyujt a sok szelíd és bizalmas állat, amint ápolójukra kapaszkodva csüngenek.