1. alcsalád: Szarvascsőrűmadár-formák (Bucerotinae)

FEJEZETEK

Az alcsalád jellemzése valóban nem nehéz: hosszú, igen vastag, többé-kevésbbé hajlott és többnyire különös kinövésekkel, úgynevezett szarvakkal ellátott csőr, s bármily különböző alakja is lehet a csőrüknek az mégis annyira jellegzetes ismertető jegyük, hogy ezeket a madarakat másokkal nem lehet összetéveszteni. De egyébként is feltünő alkotásúak. Nagy, olykor igen nagy testük erősen megnyúlt, nyakuk közepesen vagy meglehetősen hosszú, a fej aránylag kicsiny, farkuk közepes vagy nagyon hosszú, szárnyuk rövid és erősen kerekített, lábuk alacsony, rövid ujjaik hártyával összefűzve, a felső oldal tollazata meglehetősen apró, az alsó oldalé pedig szőrszerűen foszlott. Sok faj torka és szemtájéka csupasz, a felső szemhéjon merev, szőrszerű pillák vannak.

Belső szervezetük vizsgálata alkalmával mindenekelőtt csontjaik könnyűsége tűnik fel. Nemcsak roppant csőrük, illetve felső állkapcsuk belseje, hanem legtöbb csontjuk is igen nagy, szerfölött vékonyfalú kamrákból áll, melyek mind levegőt tartalmaznak. Sok, s talán valamennyi fajnál a levegővel való megtöltésnek a lehetősége a bőrre is kiterjed, amely csak igen gyengén tapad a testhez. úgyhogy alatta számos, egymással összefüggésben álló légkamra van.

A szarvascsőrű-madarak hazája Dél-Ázsia, a Maláji-szigetek, Közép- és Dél-Afrika; körülbelül 71, alakra, színre, szokásokra és életmódra nagyjában igen megegyező fajt ismerünk. Úgy látszik, hogy elterjedési területük középpontja Ázsia; de Afrikában is sok faj képviseli őket.

Szaporodásuk módja fölötte sajátszerű. Az összes fajok, amelyeknek költéséről határozott és beható megfigyelések vannak, a szarvasvarjúk kivételével, tágas faodvakban költenek, de oly körülmények között, amilyeneket semmiféle más madárfajnál nem találunk. A hím ugyanis a kotló tojót teljesen befalazza, csak kisméretű kerek lyukat hagy meg, amelyen át eteti a párját. A költőüreg tehát valóságos börtön, amelyben a tojóknak addig kell maradnia, míg a fiókák kikeltek vagy röpképesekké váltak. A tojó közben megvedlik, legalább is oly mértékben veszíti el a tollát, hogy egy ideig nem tud repülni. A hím azonban lankadatlanul gondoskodik a tojó és fiókák táplálékáról és mint mondják, annyira meg kell erőltetnie magát, hogy a költési idő végefelé valósággal „csontvázzá” soványodik.

A szabadban élő szarvascsőrű-madaraknak, kivált a nagyobb fajoknak, kevés ellenségük van, mert a legtöbb ragadozómadár előrelátóan fél hatalmas csőrük erejétől, s ellenkezőleg el kell tűrniök, hogy azok bosszantsák és ingereljék őket. Az ember is kevéssé háborgatja őket, sőt némelyiket szent lénynek tartja. Úgy látszik azonban, hogy ennek dacára, mindenütt az emberben látják legádázabb ellenségüket és a legnagyobb óvatossággal térnek ki előle. De mint oly sok más óvatos állat, úgy ők is, ha fogságba kerülnek, csakhamar megszelidülnek és ápolójukhoz annyira ragaszkodnak, hogy ez megengedheti nekik a tetszés szerint való mozgást, mert csak kivételesen élnek vissza a nekik nyujtott szabadsággal.

Az öreg szarvascsőrű-madarak állítólag kitünő levest, de silány pecsenyét szolgáltatnák, ellenben a fiatalok igen jóízűek.