NEGYEDIK OSZTÁLY: CSIGÁK (GASTROPODA)

FEJEZETEK

Amennyire mindennapinak és magától értetődőnek látszik a „csiga” fogalma, éppen olyan körülményes és nehéz magyarázatát adni különleges és az állatvilágban egészen egyedülálló szervezetének s a sajátságosan módosult szervezet keletkezésének. Nem kevésbbé nehéz rendszert teremteni alakjaik végtelen gazdagságában és sokféleségében. Hiszen ha csak felületesen tekintünk is végig a csigák osztályának a képviselőin, azoknak oly bősége tárul elénk, hogy gazdaságban csak a rovaroké mulja felül. De a csigák viszont sokkal változatosabbak, szemben a túlságosan is ugyanahhoz az alaptervhez szabott rovarokkal. Egyesek annyira módosultak, hogy a laikus bizonyára távolról sem sejtené bennük a csigát, hiszen jóformán semmiben sem hasonlítanak ahhoz az állathoz, amelyet a mindennapi élet tapasztalatai alapján megszokott mint jellegzetes csigát tekinteni. De ha az ilyen alakok rokonságát kutatjuk, mindig útbaigazít bennünket az úgynevezett biogenetikai alaptörvény, melynek a tanítása szerint bármennyire el is térjen valamely állat legközelebbi rokonaitól, fejlődése elárulja az atyafiságot, mivel annak az elején csak olyan, mint a többi társa, s így bármilyen kalandos álruhába öltözzék is valamely csiga, a fejlődése alapján csak le lehet róla vetni az álarcot.

A csigákat a megelőzően ismertetett fúrólábúaktól és kagylóktól első pillanatra is megkülönbözteti az a sajátságuk, hogy jól elhatárolódott fejük van, és ezért tudományos megjelöléssel Cephalophoráknak is szokták nevezni őket, ami magyarul fejhordozót jelent. Ebben a tekintetben tehát megegyeznek a lábasfejűekkel, de viszont azoktól is élesen elválasztja őket egy másik nagyon jellemző szervük, nevezetesen alul lapos talpban végződő lábuk, amelyről meg haslábúaknak is nevezik őket, a Gastropoda elnevezés ugyanis szóról-szóra ezt jelenti. A csiga testének tehát két nagyon fontos része a fej és a láb. Ezekhez járul harmadiknak a tulajdonképpeni törzs, az állatnak a fej mögött és a láb fölött helyet foglaló része. Ezt a testrészt köpenytájéknak is szokták nevezni, mert a hátoldalnak egy lemeze, a köpeny borítja, ez hozza létre a közismert csigaházat is. A csiga testének a harmadik része tehát a héj által takart része, melynek legnagyobb részét egy hátrafelé kipúposodó zacskó, a zsigerzacskó alkotja, benne az állat szervei igen jelentős részével, a zsigerekkel. Alább majd látni fogjuk, hogy mindezek a részek nagyon tekintélyes módosulásokon mehetnek át.

A csigatest egyik módosulását minden további nélkül megfigyelhetjük a mi legközönségesebb házas csigáinkon is, azt tudniillik, hogy ez a szervezet részaránytalanná vált azáltal, hogy a legutóbb említett része, tudniillik a zsigerzacskó spirálisan felcsavarodik. Ezt pedig megállapíthatjuk arról, hogy az azt fedő héj szintén spirálisan, közönségesen úgynevezett csigavonalban csavarodott. De a részaránytalanná válás nemcsak a zsigerzacskó és a héj felcsavarodásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy egyes, rendesen páros számban kialakuló szervek páratlanokká lesznek. A csiga hátoldalán, jóval a fej mögött, a héj legelülső része által takarva egy üreget találunk; ez az üreg nem azonos az imént említett zsigerzacskó üregével, hanem a felett, illetőleg előtt foglal helyet. Az üreg boltozatát a köpeny alkotja és azért köpenyüregnek szokták nevezni, de éppen olyan joggal nevezhető lélekzőüregnek is, mert a többek között abban foglalnak helyet a lélekzés szervei, a kopoltyúk, vagy éppen az üreg fala maga a lélekzőszerv. Az üreg kifelé vagy egy tág hasítékkal nyílik, vagy mint például a mi közönséges szárazföldi csigáinkon, egy könnyen megfigyelhető kerek lyukkal. Ebben az üregben több szerv foglal helyet, a köpenyszervek csoportja, nevezetesen a végbél, a kiválasztószervek (vesék), a már említett kopoltyúk és a szív. Ezek közül a kopoltyúk, a kiválasztószervek és részben a szív is páros szervek. Azonban a csigákban ezek a szervek párosságukat részben vagy egészen elveszítették azáltal, hogy az eredetileg páros szervekből csak az egyik maradt meg. Ámde ezekről a viszonyokról csak közelebbi vizsgálattal győződhetünk meg, annál kevésbbé mondhatnánk valami biztosat arról, hogy mi okozta az eredetileg részarányos csigák szervezetének részaránytalanná válását. A tudósokat nagyon sokat foglalkoztatta ez a tudományos szempontból fölötte érdekes probléma és megmagyarázására állítottak is fel több, többé-kevésbbé szellemes hipotézist, de ennek a kérdésnek a feszegetése sokkal messzebb vezetne bennünket, semhogy ezen a helyen, nagyközönségnek szánt műben részletesebben foglalkozhatnánk vele, azért maradjunk egyelőre annál a szervnél, amelynek részaránytalan volta minden további nélkül felismerhető, tudniillik a héjnál.

A héj, mint azt már tudjuk, rendesen kalcit alakjában kikristályosodott szénsavas mészből áll, azonban szerves alapanyaga van, a konchin vagy konchyolin, de ez a héjnak csak kicsiny százalékát alkotja. Ezt az alapanyagot nagyon könnyen megkaphatjuk úgy, hogy a meszet valami hígított savval, pl. sósavval kioldjuk belőle. Arról már szóltunk föntebb a kagylók ismertetése során, hogy a héjat a köpeny választja ki. Fejlődését igen jól megfigyelhetjük tavasszal akármelyik közönséges szárazföldi csigánkon. Akkor láthatjuk, hogy a héj a nyílásánál növekszik, ahol legelőször egy puha hártya alakjában jelenik meg; ez a hártya a héj legkülső rétegének, az epidermisnek vagy periostrakumnak felel meg. A köpeny szélének egy barázdája választja ki akkor, amikor a csiga egész hosszában kinyúlik a házából. A színes szalagok, rajzok, foltok, ha egyáltalában vannak a héjon, szintén ebben alakulnak ki. A barázda mögött következő és vele szomszédos köpenyrész, tehát szintén egy gyűrűalakú zóna szolgáltatja azt a meszet, amely a héj legfontosabb részét, a tulajdonképpeni héjat, az ostrakumot alkotja. A mész egy fehérjeanyaghoz kötve válik ki a köpenyből, azonban kiválása után a két anyag elválik egymástól, a mész kikristályosodik finom tűk és lemezek alakjában, a fehérje ellenben az azokat összekötő szerves alapanyagot szolgáltatja. Mivel az állat közben kinyúlik a házából és ismét visszahúzódik abba, a tömeget kristályosodása közben a periostrakum felé nyomkodja és bizonyos fokig mintegy lehengerli. A mészkristályok rendkívül finom hálózattá szövődnek össze, amelyek különböző elemei keresztezik egymást, mégpedig elméletileg derékszög alatt, de a valóságban az elméleti követelménytől eltérően, megfelelően a periostrakum hajlott felületének. Ilyenképpen olyan képződmény jön létre, amelynek részei a gerinces állatok csontelemeihez hasonlatosan mint valami vasszerkezet tagjai kapcsolódnak egymáshoz s így mechanikai tekintetben valóban elsőrangú alkotás. Azonban a köpenynek nemcsak a széle választ el ilyen anyagokat, hanem annak egész felülete, vagyis a zsigerzacskó egész fala is, tehát az is termel mészalbuminátot, amely azután mészre és konchinra válik szét. Ez az anyag rétegesen egymásra halmozódik, alkotva a héj gyöngyházrétegét, amely éppen réteges szerkezeténél fogva megtöri és visszaveri a fényt, okozva ezzel a gyöngyházréteg jellemző színjátékát. E rétegnek a fejlettsége nemcsak a kagylókban különböző, hanem a csigákban is. Egyszer eléggé tekintélyes vastagságú, máskor ellenben nagyon vékony, szinte alig felismerhető. Általában véve az ősibb alakoknak van tekintélyesebb vastagságú ilyen rétege. Esetleg festékanyagok is rakódhatnak beléje, ezek azonban mindig egyenletesen oszlanak el s nem alkotnak foltokat vagy sávokat, mint pl. a periostrakumban lerakodó pigmentek, melyeket a köpeny szélének meghatározott részeiben lévő festékmirígyek választanak ki.

Mielőtt tovább mennénk, a kész héjnak bizonyos részleteivel is meg kell ismerkednünk, hogy a továbbiak könnyebben érthetők legyenek. A kész héj kisebb vagy nagyobb számú kanyarulatból vagy csavarulatból áll, melyek összege a tekercset alkotja. Ha több, különböző fajba tartozó állat házát vizsgáljuk meg, esetleg arról is meggyőződhetünk, hogy a kanyarulatok iránya nem mindig egyforma, mert azok egyszer jobb-, máskor pedig balfelé futnak. Hogy a kanyarodás irányát megállapíthassuk, vegyük a kezünkbe valamelyik nagyobb csiga, pl. a közönséges ehető csiga házát és fordítsuk úgy, hogy a csúcsa felénk nézzen, s ekkor látni fogjuk, hogy a kanyarulatok balról jobb felé haladnak, a kanyarulatok arra növekszenek, arra lesznek egyre tágabbakká, az ehető csiga háza tehát jobbra csavarodott. Kivételesen akadnak az ehető csigának ellenkezően csavart példányai is, de ezek rendellenesen alakult, beteges és csak ritkán található egyedek, melyeknek az általános képe annyira elüt a rendesen megszokottól, hogy annak is azonnal szemet szúrnak, aki ilyeneket még sohasem látott, s aki nem gondol rá, hogy ilyen csigák is élhetnek. Más fajok viszont szabályszerűen balra csavarodottak, ezeknek meg a jobbra csavarodott példányai tekintendők beteges alkotású egyedeknek. Hogy valamely csiga jobbra vagy balra csavarodott-e, azt gyakorlatilag nagyon egyszerűen úgy dönthetjük el, hogy a házat a nyílásával magunk felé fordítjuk, s ha ilyenkor a nyílás jobbkéz felé esik, akkor jobbra csavarodott az illető ház, ha ellenben balra, akkor balra csavarodott. A mi csigáink között a legtöbbször balra csavarodott pl. az alább majd bővebben ismertetendő Clausilia-félék háza. De általában véve annyit már itt is megjegyezhetjük, hogy a csigák nagy többsége jobbra csavarodott.

A csigák háza tulajdonképpen nem egyéb, mint egy hosszú, nagyon erősen megnyúlt, majdnem hengeralakú kúp, amely egy képzeletbeli tengely körül spirálisan, vagy helyesebben csigavonalban fel van csavarva. Kezdőrésze a csúcs, míg a végét a kúp üregébe bevezető nyílás alkotja, amely tehát nem egyéb, mint a csigaház nyílása. A ház kanyarulatai az említett képzeletbeli tengelyben vagy érintkeznek egymással, vagy nem; az utóbbi esetben a ház tengelyében egy, a csúcsig érő üreg keletkezik, melynek a szabadba vezető nyílása az ú. n. köldök, míg máskor a kanyarulatok összenőnek ebben a tengelyben és akkor a ház oszlopát (columella) alkotják, illetőleg helyesebben úgy mondhatjuk, hogy az előbbi esetben is alakul ki oszlop, csakhogy annak a belseje üreges s ez az üreg egyszer nagyon tág lehet, máskor ellenben nagyon szűk, éppen csak észrevehető, és esetleg nem is ér egészen a csúcsig. A tengely nagyon fontos a csigák életében azért, mert a házukhoz csak egyetlenegy izom kapcsolja őket hozzá és ez az izom éppen az oszlopon van megerősítve, amiért oszlopizomnak is nevezzük. A héj a nyílás körül vagy egyszerű élben végződik, vagy pedig megvastagszik ott, sőt ki is türemlik és akkor a peremet alkotja, de megvastagodhatik valamivel az éle, illetőleg a pereme mögött is s akkor az ínynek nevezett duzzanatot alkotja. Sok csigafaj a házát fedővel (operculum) zárhatja el. Ez az operculum nem a héjnak a része, hanem attól teljesen független képződmény, amely az állat lábának a hátoldalán keletkezik, s mikor az behúzza magát a házába, mintegy maga után húzza a fedőjét is, mert a lába a házába legutóbb behúzódó része, tehát a rajta lévő fedő valóban olyan, mint a ház tulajdonosának visszahúzódása után általa bezárt ajtó. A fedő is majdnem olyan sokféle lehet, mint a ház maga. Leggyakrabban kerek lemezalakú, rajta egy spirális vonallal, mely úgy fut le, mintha a ház varratvonalát (l. alább!) az alapra vetítettük volna, csakhogy azzal ellentétes irányban halad.

A házat alkotó kanyarulatok egy vonalban rendesen összeolvadnak egymással. Ezt a vonalat varratnak nevezzük, de megeshetik az is, hogy bár a ház spirálisan csavarodott, azok nem érintkeznek egymással. Ilyen esetekben valóban pontosan lehet látni, hogy a ház egy nagyon hosszú kúpnak a felcsavarodásából jött létre.

A héjnak itt megismertetett alaprészeihez még mindenféle járulékos részek csatlakozhatnak. A csigák bőre rendkívül gazdag mindenféle mirigyekben, s mindenféle anyagok, az anyagcserének mindenféle hulladékanyagai jelenhetnek meg benne, mint mész, festékanyagok, nyálka, húgysavszemcsék, tehát olyan anyagok, amelyeket rendes körülmények között a vesék választanak ki. A mész rendkívül finom szemcsék alakjában külön sejteket tölthet meg, felhalmozódhatik a bőrben pálcikák alakjában, vagy mészmirigyek kiválaszthatják őket. Hasonlóképpen a festékanyagok és a húgysavszemcsék is lerakódhatnak a bőrben, vagy pedig mirigyek kiválaszthatják őket. Mindezek a folyamatok főképpen a köpeny szélében folynak le. A köpeny szegélyének a működése következtében alakulnak ki a héj mindenféle durvább szerkezetei és díszítményei. Így külön mirigyek mésznélküli konchinszőröket hozhatnak létre, amelyek a héj felületén bársonyszerű bevonatot alkothatnak. Létrejöhetnek mindenféle rácsos képződmények, a héj varratvonalát követő spirális vonalak, harántirányú kiemelkedések, bordák, csomók, tüskék, stb. A festéksejtek pedig mindenféle színű festékanyagokat választhatnak ki, amelyek foltok, csíkok, sávok alakjában helyezkedve el a héjnak nemcsak tetszetős, hanem jellemző rajzolatot is kölcsönöznek. Egyébként nem ritka az az eset sem, hogy ezek a rajzolatok az élő héjon kevésbbé látszanak, mert át nem látszó konchin, vagy pedig a köpenynek a héjra hajló nyujtványa eltakarja azt, mint pl. a gyakran nagyon szép rajzolatú porcelláncsigákét. Éppen azért a csigaház színének és rajzolatának nincs is az a fontos szerepe az állatnak a környezethez való alkalmazkodásában, mint azt pl. a rovarok esetében láthatjuk.

Nem ritkán előfordul az az eset is, hogy a szerkezet és a színezet a héj különböző részein eltolódik egymáshoz viszonyítva, úgyhogy az ember a héjról bizonyos fokig leolvashatja a csiga történetét, vagy utalást találhat rajta az őseire. Csúcsa alakja, skulptúrája és csavarodásának az iránya szerint egészen más lehet, mint a héj többi részeié. Az ilyen csúcs tehát rendesen élesen elhatárolódik a héj többi részétől, s mint ú. n. embrionális héj még a pete belsejében keletkezik.

Miután a csigák már befejezték rendes növekedésüket, a köpeny szélének a sejtjei még nem fejezték be kiválasztó tevékenységüket. Azok tehát újabb képződményeket hoznak létre. Ha a köpeny széle egyenletesen fejlődött ki, akkor a nyílás széle egyszerűen megvastagszik és kiduzzad. Ha azonban a köpenyszél valamelyest egyenetlenül alakult ki, akkor a nyílás szélén mindenféle nyujtványok keletkeznek, amelyek befelé irányulnak és a nyílást többé-kevésbbé megszűkíthetik, vagy pedig a nyílás szélének a külső oldalán nőnek ki mindenféle szárny- és ujjalakú nyujtványok vagy tüskék.

A legkevésbbé világos a tüskéknek a keletkezése akkor, amikor a héj egész felületén alakulnak ki ilyenek, egymástól és a szájnyílástól szabályos távolságokban. Rendesen harántbordákon ülnek, melyek egy-egy korábbi szájperemnek felelnek meg. Különösen feltűnők és jólfejlettek ezek a tüskék a Murex nemzetség fajain. Ezeken nyilvánvalóan megállapítható, hogy a héj növekedése nem egyenletes, hanem bizonyos szakaszokban megy végbe, időközönként megáll és akkor tüskékkel körülvett ideiglenes nyílása alakul ki, azután ismét tovább növekszik. Hogy ezeknek a periódusoknak mi az oka, és mekkora a tartama, azt még egyáltalában nem tudjuk. Az teljesen valószínűtlen, hogy egy-egy évig tartanának és hogy ezek a tüskeharántsorok mintegy évgyűrűk volnának. A periódusok nyilvánvalóan sokkal rövidebbek.

De ezeken a tüskéken még egyéb sajátságokat is figyelhetünk meg. A tüskék mind a fiatal, mind a kinőtt példányok nyílásának a külső szegélyén egymástól meglehetősen egyenlő távolságokban vannak elhelyezve. Azonban a tekercs kanyarulatai olyan alkotásúak, hogy amint újabb kanyarulat fejlődik ki, az a megelőzőt félig eltakarja s csak felét hagyja szabadon. Természetes dolog, hogy a kanyarulat alsó oldalán lévő tüskék akadályai az új kanyarulat kialakulásának. A köpeny szegélye azonban feloldja és felszívja őket és így távolítja el az útból. Ebben az esetben tehát azzal a fölötte érdekes jelenséggel találkozunk, hogy ugyanaz a köpenyszél, mely szakadatlanul választ ki meszet, azt is meg tudja tenni, hogy a már egyszer kiválasztottat ismét felszívja.

Ez a csodálatos tehetség további érdekes megfigyeléseknek a forrása. Ha kettéfűrészeljük például valamely porcellán- vagy kúpos csiga házát, meglepő különbséget fogunk találni a héj egyes részeinek a vastagságában. Mert a felület felé eső valamennyi része feltűnően vastag és erős, esetleg több milliméternyi, ellenben minden belső papirosvékonyságú. És ez így van mind a fiatal, mind a kinőtt példányok esetében. Ebből minden további nélkül világos, hogy mivel a föntebb mondottak értelmében a felnőtt csiga házának a belső részei a fiatal héjnak valamikor majdnem kivétel nélkül a felületét alkották, azok a belső héjrészek utólagosan vékonyodtak meg. A köpeny felülete tehát ebben az esetben is feloldotta és felszívta a héj anyagának egy részét. Ez pedig rendkívül gazdaságos eljárás az állat részéről, mert hiszen azt jelenti, hogy a mésszel nagy fokban takarékoskodni tud: elszállítja onnan, ahol nincsen rá szükség és lerakja ott, ahol a héj megerősítése céljából szükség van rá, nevezetesen a héj külső oldalára.

Némely csiga esetében ez a takarékosság még sokkal tovább megy, tudniillik egyes héjrészletek teljes eltüntetéséig. A héjnak ez az eltűnése egyes esetekben közvetlenül megfigyelhető, mint például a maláji szigeteken honos, a Parmarionok csoportjába tartozó félmeztelen csigákon. Ezeknek a csigáknak a héja kezdetben szabad, a köpeny nem fedi azt, a napnak ki van téve, szerkezete és vastagsága megfelel a normálisnak. Azonban a köpeny későbben fokozatosan ránő, azért eltűnik belőle a mész, de a konchinalap egyelőre még megmarad, legalább is csak fokozatosan válik vékonyabbá a szélein. Az állat tehát a meszet könnyebben nélkülözi, mint annak szerves anyag alkotta alapját.

A feloldott mész raktározó helye a középbélmirígy vagy máj lehet, amelyben rendesen mészsejtek is vannak. Más esetekben a vérben van oldva, alkalmasint foszforsavas mész alakjában.

Vessünk még egy futó pillantást a héj alakváltozatosságára! Ez a változatosság meglepően nagy. És a héj alakja nem ritkán szoros kapcsolatban van az állat tartózkodási helyével. A csészecsigák (Patella) háza lapos, csészealakú s ezek a renyhe állatok nagy, széles lábukkal rendesen az alzatra tapadva élnek, majdnem teljes mozdulatlanságban. Más fajok háza magas, tornyos, az ilyen fajok rendesen merőleges sziklafalakon élnek, a vizekben és a szárazon egyaránt. E két szélsőség között vannak a gömbded vagy alacsony kúpos házak; az ilyen házú állatok mindenféle életkörülmények között előfordulhatnak. Hogy a legvastagabb héjú állatok a tengerben élnek, azt természetesnek kell találnunk, hiszen a tömör héj nagy terhet jelent az állatra nézve, s azt a vízben, ahol a teher hordozását részben a víz vette át, sokkal könnyebben hordozhatja. S azt is könnyen meg lehet érteni, hogy a melegebb tengerekben találjuk a legtömörebb héjú fajokat, egyszerűen azért, mert a nagyobb melegben a mész kiválasztása sokkal könnyebben megy. És a szárazföldön szintén hasonló kapcsolatot találunk a hőfok és a mészkiválasztás között, hiszen azt látjuk, hogy a sivatagok csigáinak van aránylag a legvastagabb héjuk, viszont minél nyirkosabb a tartózkodási helyük, annál vékonyabb és gyengédebb a héjuk. Némely csiga szájnyílását körülvevő hosszú nyúlványoknak mechanikai jelentősége van, azok ugyanis arra való eszközök, hogy segítségükkel az áramok és a hullámtörés által ide-oda dobált állatok az egyensúlyt meg tudják tartani és szájnyílásukkal a fenék felé tudjanak fordulni.

A csigák az egyetlen puhatestűek, amelyek a szárazföldet is meghódították, és pedig meghódították annak valamennyi lakható részét a jégárak tájától egészen a tropikus sivatagokig, de birtokukban tartották a tengert is, annak hullámokjárta parti tájaitól le egészen az öröksötét nagy mélységekig. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy ezen a végtelenül nagy, a lehető legkülönbözőbb létfeltételeket nyujtó területen az alakoknak olyan sokfélesége formálódott ki, hogy azt minden részletében ismerni túlhaladja az egyes ember tehetségét, mert hogy velük minden részletben megismerkedhessünk, ahhoz rövid az egyén élete. Nincsen az állatvilágnak még egy olyan csoportja, mely versenyezhetne velük általános elterjedtség tekintetében, mert a szárazon és mindenféle vízben egyaránt szintén előforduló rákfélék a szárazföldön mégis erősen háttérbe szorulnak.

És ha csupán a héjukat tekintjük, az is nem csupán rengeteg tanulságnak, hanem egyszersmind esztétikai gyönyörűségnek is a forrása, hiszen a csigaházak között igazán nem ritkák a természet remekei. Így csak természetes, hogy a szép csigagyüjtemény nagyon sok embernek nyujtott azok tudományos tanulmányozásán kívül kedves szórakozást is, és megérthetjük talán azt is, hogy voltak idők, amikor egy-egy ritka és kiválóan szép csigaházért igen tekintélyes összegeket fizettek. S ezek az idők nem is voltak olyan régen, hiszen alig 70–80 éve, hogy a gyüjtőszenvedély a tetőpontján volt. Különösen egyes Voluta-, Conus- és Cypraea-félékért fizettek szép árakat. Így a Stevens-féle árverési csarnokban, Londonban 1854 július 21-én a Conus cedo-nulli egy példányát 9 font 10 shillingre, egy másikat pedig 16 fontra vertek fel, a C. omaicust 16 guineára, a C. victort 10 fontra s egy C. gloria-marist a legnagyobb összegre, amelyet valaha is adtak csigaházért, t. i. 43 font 1 shillingre. 1859 december 14-én egy másik árverésen két Conus omaicus 15, illetve 22 fonton kelt el és egy C. gloria-maris 34-en. 1865 áprilisában Conus-fajokért egészen rendkívüli árakat adtak, hat példány kelt el, darabonként 20 fontjával, a Conus cedo-nulli 18 és 22, a C. omaicus 12 font, a C. malaccanus 10 guinea, a C. cervus 19 és a C. gloria-maris 42 fonton ment át új tulajdonos birtokába. 1866 május 9-én a Cypraea broderipii 13, a C. princeps 40 és a C. guttata 42 fonton cserélt gazdát. A Voluta-félékért ilyen árakat nem fizettek ugyan sohasem, de azért jó áron vették azokat is, adva egy-egy példányért 15-16 fontot is. Egy hölgy egy Pleurotomaria-faj (quoyana) egy példányát 1873-ban 25 guineán szerezte meg, e ritka csigák egy másik fajának (adansoniana) egy rendkívüli nagyságú és szépségű példányáért pedig nem kevesebb, mint 100 fontot kértek.

De a csigaházaknak bizonyos művelődéstörténeti jelentőségük is van. Pénz gyanánt több fajukat használták különböző vad népek a földnek majdnem valamennyi pontján. Ilyen célra a leggyakrabban használták a kaurit, a Cypraea moneta L. nevű fajt. Erről majd a faj ismertetése során lesz szó, itt röviden csak néhány más, helyenként szintén pénz gyanánt használt csigáról emlékezünk meg. A Nerita politának egy szalagos alakját ilyenként használják a Csendes-óceán déli részének egyes szigetein. A Kínába bevitt szandálfa legnagyobb része az Új-Hebridákról származik s azt a bennszülöttektől az Ovulum angulosum héjaiért cserélik be, amelyet ott különösen nagyra becsülnek mint ékszert. Néha, mint pl. a Duke of York szigetcsoporton, a csigaházpénzt csak bizonyos üzletek lebonyolítására használják, ott pl. csak a megvett sertés árát fizetik ki ezzel. Kalifornia indiánjainak nagyon gyakran használt pénze volt az Olivella biplicata, másutt pl. a Haliotisok (fülcsigák vagy tengeri fülek) darabjai. Egészen sajátságos formája volt a pénznek, sőt jóval több ennél az Észak-Amerika keleti partjai mentén élő indiántörzseknél a „wampum”. A wampum tulajdonképpen nem egyéb, mint hosszúkás, hengeres, mintegy negyedhüvelyk hosszú és félolyan vastag gyöngysor. A gyöngyök egy része fehér, a másik pedig piros volt s a Venus mercenaria nevű kagyló teknőiből készültek. Ezt a wampumot főképpen pénz gyanánt használták, de volt egy másik fajta wampum is, amelyet a Busycon carica és B. perversum nevű csigák héjából készítettek. Ezeket különböző módon színezve, különböző alakú, elrendezésű, díszítésű öveket készítettek belőlük s az indiánok ezeket az írásbeli megörökítés egyik sajátságos formája gyanánt használták, mert ezekkel nemcsak események emlékét rögzítették meg, nemcsak híreket küldtek egymásnak, hanem még szerződéses megállapodásokat is ilyeneken örökítettek meg. Ilyen wampumon van megörökítve pl. az a szerződés is, amelyben a leni-lenapok 1682-ben Penn Vilmos javára lemondtak a mai Pennsylvániáról.

Sokat lehetne beszélni arról, hogy a különböző vad népek mennyi csigafajnak a házát használják fel egyes használati tárgyaknak és dísznek, mint karpereceknek, nyakláncoknak és más efféléknek, azonban ez már inkább a néprajz körébe tartozik.

Már említettük, hogy a test lágy részeit a héjhoz egy izom erősíti hozzá, amely másrészt az oszlopon tapad meg. Ez az izom az oszlopizom. Az izom a tapadás helyétől mintegy szétsugárzik a test különböző részei felé, s rendesen egy-egy különösen erős izomnyaláb halad a fej és a láb felé. A szárazföldi tüdőscsigák fejébe bocsátott izomnyaláb több kisebb ágra tagolódik szét, hogy azok a bélcsatorna elülső részét és a tapogatókat külön-külön visszahúzhassák és betűrhessék. Ha az oszlop, ami szintén megtörténhetik, utólagosan felszívódik, akkor a visszahúzóizom gyökere, gyakran szintén több ágra bomolva fel, a héjnak más részein tapad meg, másrészt pedig egyes esetekben a köpenynek bizonyos részeihez tapad és egészen sajátságos, pl. patkóalakú képződménnyé lesz, mint amilyen pl. a csészecsigák visszahúzóizma.

A test hasoldalát, mint láttuk, a láb foglalja el. A láb alakja, szerkezete és működése különböző lehet egyes esetenként, azonban a leggyakrabban mégis széles, nagyon izmos szerv, amely alul lapos talpban végződik. Az állat ezzel a szervével rendesen egyszerűen tovasiklik az alzaton a nélkül, hogy körvonalai valamelyest megváltoznának, avagy valamely része felemelkednék az alzatról. Ez a láb egészen sajátságos mozgásszerv, amelynek a működését csak a legutóbbi időkben sikerült megmagyaráznia a nagyszebeni Kimakowicz Mórnak s amelynek az ismeretéhez fontos adatokkal járult Rotarides Mihály. A legjobban fejlett ilyen mászólába van a szárazföldi tüdőscsigáknak. Ha valamelyik ilyen csigát, például az ehető csigát vagy akármelyik házatlan csigát üveglapra helyezzük és azon át figyeljük meg a mászását, azt fogjuk látni, hogy a lábán sötétebb harántszalagok jelennek meg, amelyek hátulról előre szaladnak egészen szabályos ütemben, mert amint az egyik sáv eltűnik a láb elülső végén, azonnal másik jelenik meg helyette a láb ellentétes végén. Ilyenképpen a lábon mintegy szabályos hullámok futnak végig, olyanformán, mint mikor a gyenge fuvallat szabályosan ringatja a fejét már kihányt rozsvetést. A folyamat éppen olyan szabályossággal folyik le, mint például a szívnek a verése, azzal a különbséggel, hogy a csigának hatalmában van a hullámok játékát akkor beszüntetni s akkor kezdeni, amikor akarja. Amint megáll, megáll a hullámok játéka is, amint megindul, újra kezdődik a játék is. Amíg a hullámzás tart, addig az állat előre mozog, hátrafelé mozogni egyáltalában nem tud, s nem tud oldalra kitérni sem.

A test felülete majdnem mindig lágy, és mivel véredények nagyon gazdagon behálózzák, azért alkalmas arra is, hogy rajta keresztül gázcsere folyhasson le, egyszóval alkalmas lélekzőszervnek. És sok csiga valóban egyszerűen a bőrén keresztül lélekzik. A lélekzőfelületet a bőrnek mindenféle kinövései és lemezei még tetemesen megnövelhetik, s különösen a köpeny szélén, a fejen és a láb hosszában, a talp fölött alakulhatnak ki ilyen lemezek; a láb fölött kialakuló lemez az ú. n. epipodium, erről alább még lesz szó. Azonban azokban az esetekben, amelyekben a test hasoldalán széles, a talajra ráfekvő láb alakul ki, a hátoldal túlnyomó részét pedig a héj eltakarja s így ezek a részek már nem vehetnek részt a lélekzésben, elkerülhetetlenné válik külön lélekzőszervek kialakulása, annál is inkább, mert az állat testének a megnövekedésével a test felülete aránylag kisebb lesz, és így a viszonyok a gázcsere lefolyása tekintetében nagyon kedvezőtlenül tolódnak el. Ezek a külön lélekzőszervek a köpeny alatt, tehát a köpenyüregben, a végbélnyílás és a vesék nyílásai közelében alakulnak ki. Lélekzőszervekül eredetileg lemezekből felépített kopoltyúk szolgálnak, ilyenekkel lélekzenek t. i. az ősibb vízi csigák, de ezek el is tűnhetnek és helyettük másféle bőrfüggelékek szolgálnak a vízben való lélekzésre; a szárazföldi csigák kopoltyúkkal természetesen nem tudnak lélekzeni, ezeknek a lélekzőszerveiül a köpenyüreg fala szolgál, amelyet ebből a célból nagyon gazdag véredényhálózat jár át, míg a kopoltyúk természetesen eltűnnek belőle. A szárazföldi lélekzés céljaira ilyenképpen átalakult köpenyüreget tüdőnek nevezzük, s az így lélekző csigákat tüdőscsigáknak hívjuk. De azért nem valamennyi vízben élő csiga lélekzik kopoltyúkkal, mert vannak közöttük tüdővel lélekzők is, amilyenek jórészt a mi vízi csigáink is. Ezeknek éppen azért lélekzetvétel céljából időnként fel kell emelkedniök a víz színére. Ez a körülmény a laikust első pillanatra meglepheti, pedig semmi különös sincsen benne, hiszen ez a tény nagyon egyszerűen magyarázható azzal, hogy a vízi tüdőscsigák szárazföldieknek az utódai, amelyek tehát a szárazföldről húzódtak vissza a vízbe, abba az elembe, amelyben még távolabbi őseik is éltek, így tehát tulajdonképpen csak visszatértek ősi otthonukba, ámde a közbeeső szárazföldi életük során elveszített kopoltyúikat már nem tudták visszaszerezni s így lettek nem kopoltyús, hanem tüdős vízi csigák.

A kopoltyúk nagyon szoros kapcsolatban vannak a szívvel, ez tehát szintén a köpenyüregben foglal helyet. A szoros kapcsolatot az bizonyítja, hogy abban az esetben amikor az állatnak két kopoltyúja van, akkor egyszersmind két szívpitvara is van, ha ellenben az egyik kopoltyú eltűnik – és a legtöbb kopoltyúval lélekző csigának csak egy kopoltyúja van – akkor eltűnik vele együtt az egyik szívpitvar is. Szívkamrája mindig csak egy van az állatnak. A szívnek és a lélekzőszerveknek kölcsönös kapcsolata különösen fontos azért is, mert azt rendszertani beosztás alapjául szokták felhasználni. Ugyanis a tüdőscsigák és az