TIZENHATODIK REND: Rovarevők (Insectivora)

FEJEZETEK

A rovarevőkkel zárjuk az úgynevezett „magasabb rendű”, vagyis méhlepényes emlősök sorát, mert ezek között foglalnak helyet a legrégebbi és legalacsonyabb rendű emlősök. Ha tekintetbe vesszük a koponya, az agy, és a fogazat alakját, továbbá a többnyire elől-hátul egyaránt ötujjú végtagokat és a testalkat némely más jellemző bélyegét: a többnyire hosszú orrot, alacsony lábszárakat, alig is minősíthetjük a rovarevőket magasabbrendű emlősöknek. Megjegyzendő, hogy hozzájuk számítjuk az eddig ismert legrégibb emlősmaradványokat: a Tritylodon-t és Triglyphust-t is. És ezzel nagyon jó összhangban van az a tény, hogy ma mindenütt, ahol erszényesek élnek – mint Ausztráliában és Dél-Amerikában –, a rovarevők hiányzanak vagy ritkák és megfordítva. A tudomány tehát ma azon az állásponton van, hogy a rovarevők nem származnak az erszényesektől, hanem már gyökerüktől fogva párhuzamosan haladtak mellettük a nélkül, hogy közöttük szorosabb vonatkozások lettek volna. Izmaik közül említésre méltó az egyes fajoknál különösen kifejlődött erős bőrizom. A vakbél többnyire hiányzik.

„A nagyon sokféle életszokásokhoz való alkalmazkodás – mondja Vogt Károly, aki az emlősökről írt munkájában különösen a rovarevők iránt való vonzódásának adja tanujelét – annál nagyobb befolyást gyakorolhatott a rovarevők egész testalkatának alakulására, minthogy a legrégibb emlős törzsekhez tartoznak, amelyeket egyáltalában ismerünk; másfelől egyúttal a közönséges méhlepényes emlősök lehető legalsóbb fokozatán állanak. A testalkat széles határok között ingadozik; a szélsőségeket egyfelől a csinos kis mókus-cickányok és ormányos cickányok, másfelől a vastag, rövid hurkához hasonló formátlan vakondokok és aranyos ásók képviselik. Bizonyára mindenkinek szemébe ötlik, hogy ezek a testalakok némely rágcsáló-csoportokéinak megismétlései: a mókus-cickányok a mókusokhoz, az ormányos cickányok az ugró egerekhez, a cickányok pedig a tulajdonképpeni egerekhez hasonlítanak.

Testalkatuk méreteit illetőleg a rovarevők – nem tekintve a hozzájuk sok szempontból hasonló denevéreket – minden más emlőssel szemben elmaradtak; alig érik el a menyét nagyságát. A ma érvényben lévő alapfelfogás értelmében ezt a körülményt is az ősi jelleg és magas földtörténeti koruk bizonyítékának tekintik.

A koponyán a kemény szájpadnak tökéletlen kifejlődése, valamint a szemgödörnek a halántéküregtől való tökéletlen elválasztása az erszényesekhez való hasonlóságára vall, vagy pedig primitív ősi fokon való megállapodásra utal. Weber szerint „a koponya olyan jellegeket tüntet föl, amelyek egyfelől a legősibb állapotokra emlékeztetnek, másfelől különböző irányokban a magasabb Monodelphia-khoz vezetnek. Ugyanez áll az alsó állkapocsra nézve is...

„A gyenge állkapcsokban rendkívül sajátságos fogazat tűnik szembe, amelyet semmiféle képletbe összefoglalni nem lehet. Vannak ugyan mindig metsző-, szem- és zápfogaik, de ezek száma, állása, és alakja oly sokféleképpen változik, hogy a kutatók sok esetben egyes fogak jellegére nézve sem tudtak megegyezni. Némely fajoknál az összes fogak a kétéltűekéhez hasonlóan egymástól külön állanak, és a legtöbbjénél csak a zápfogak alkotnak zárt sort, míg a többiek különválva állanak. Sokaknál a fogak összes száma 44, ami az emlősöknél a rendes szám lehetett. Ez a teljes szám azonban 30-ig szállhat le. Ez a sokféleség a fogak alakjára nézve is fennáll. A metsző-, szem- és előzápfogak alakra és nagyságra nézve nagyon gyakran megegyeznek egymással, az utóbbiak azonban a gumók kifejlődése és nagyobb termetük révén oly észrevétlenül mennek át valódi zápfogakba, hogy éles határt köztük megszabni nem lehet. Az állandó zápfogaknak majd mindig van 3–4 hegyes gumójuk és a felső állkapocsban szélesebbek, mint az alsóban. A rágófelület felől nézve ezek a zápfogak a megfordított W vagy V alakját mutatják. Az egész fogazat a préda átütésére és megragadására kiválóan alkalmas, viszont elmetszésére vagy megrágására alkalmatlan. Bár régen a rovarevőket együtt tárgyalták a ragadozókkal, fogazatuk teljesen különbözik ezekétől, minthogy nincs állandó képletük, kimondott tépőfoguk és szemfogaik is gyengén fejlettek. A rovarevők fogazata legföljebb a denevérek és néhány élő vagy kihalt erszényes-faj fogazatával hasonlítható össze.”

Vogt szerint „a rovarevők a legtöbb esetben fontos segítőtársai az embernek a rovarok, csigák, giliszták és mindenféle férgek pusztításában, amit nagy eréllyel folytatnak. Jogosan mondhatjuk róluk, hogy azt a rovarüldözést, amelyet a denevérek a levegőben rendeznek, a földön és föld alatt, sőt a vízben is folytatják. Ha az alkati különbségek, amelyek a repüléshez való alkalmazkodás következményei, nem volnának oly nagyok, a denevéreket és rovarevőket kétségen kívül az emlősök egyetlen nagy osztályába sorolhatnók”.

A rovarevők röpködőkéhez hasonló kicsiny agya az alacsonyrendű ősi állat határozott bélyegét viseli magán. A sün és az erszényes borz (Perameles) agyai között Ziehen, a jénai agyboncoló oly messzemenően megegyező sajátságokat talált, hogy valódi közeli rokonságukban szeretne hinni. „Mindazok a részek, amelyeket a többi emlősöknél a nagyagy féltekéi többé-kevésbbé takarnak, mint a szaglólebeny, a négy dudor és a kisagy, itt födetlenek és felülről nézve szabadon állanak.”

A végtagok többnyire ötujjúak és az egész talp érinti a földet. A rovarevők különféle élet- és mozgási viszonyai szerint a végtagok alakja a vakondok ásólábától az ormányos cickányok ugró lábszáráig nagyon változó. A kulcscsont egyetlen kivétellel (Potamogale) mindig megvan, ami szintén az ősiség jele és a vakondokoknál a felső karhoz ízül, ami egyébként az emlős állatoknál sehol sem fordul elő. Ezzel szemben azonban a vakondoknál és cickányoknál a teljesen jól kifejlődött hátsó végtagok ellenére hiányzik a szimfizis, azaz a medencecsontoknak a középvonalban való egyesülése, úgyhogy ott a végbél és a szomszédos zsigerek úgyszólván nyitva fekszenek a bőr alatt. A hüvelykujj nem ellentehető és valamennyi ujjnak karma van. A szőrruha néha tüskeruhává alakul át a rovarevőknél, aminek legnépszerűbb példája a sün. Másoknál, mint a sörtés sünöknél és patkány vakondokoknál egyes tüskék ötlenek föl a sörték és puha szőrök között. A bőrtakarónak melegítő és mechanikai védőeszköz között való ingadozása szintén a szervezettség alacsony fokára vezethető vissza, ami különben csak a legalacsonyabb rendű emlősöknél, vagyis a csőrösöknél és az alacsonyrendűeknek minősített rágcsálóknál fordul elő.

Az északi rovarevők téli álomba merülnek, s így esnek át a hideg évszakon, amikor rovartáplálékuk hiányzik. A téli álom ideje alatt a test melege és a lélekzés a legkisebb mértékre száll le. A téli álom szempontjából nagyon fontos a „téli alvás mirigye”. Ez tulajdonképpen nem is igazi mirigy, hanem a tarkó, váll és hát táján többé-kevésbbé kiterjedt és barnára festett, véredényben bővelkedő zsírszövet, amelyet az alvó állat lassanként felemészt.(Weber.) Téli álmot azonban a rendnek azok a fajai alusznak, amelyek kevésbbé rablótermészetűek és a rovartáplálék mellett növényi anyagot is fogyasztanak; míg az igazán serény rovarrablók télen-nyáron űzik mesterségüket.

Az agy fejlettségével a szellemi képességek és az életmód is összhangban vannak. A rovarevők értelmetlen, mogorva, gyanakvó, félénk, magányt szerető és heves állatok. Túlnyomó részük a föld alatt él, áskálva és aláaknázva a talajt, vagy legalább is mélyen eldugott rejtekekbe húzódva. Mások vízben is laknak, sőt fákon is. Csodálatos munkásságuk révén megakadályozzák a bogarak, giliszták, csigák és más alacsonyrendű állatok túlszaporodását, sőt némely kis rágcsálók túlságos elterjedését is.

A rovarevők legfőképpen az északi mérsékelt országokban élnek, Ausztráliában és Dél-Amerikában teljesen hiányzanak. Másfelől – Marshall „China állatvilága” c. munkája szerint – nincs a földnek rovarevőkben oly gazdag területe, mint a „Mennyei Birodalom”. Nem tekintve azt, hogy sünök az északi vidékeken Dél-Amoy-ig és megfordítva indiai-tropikus alakok (mókus-cickányok, azaz fákon élő kúszó rovarevők), délről észak felé haladva Amoy-ig előfordulnak, Tibet és az északnyugati Kína a cickányok és vakondokok bölcsője. Itt élnek a páter Dávid által fölfedezett rendkívül érdekes alakok, amelyek három csoport tulajdonságait egyesítve, bizonyos mértékig megfelelnek annak, amit a paleontológusok gyűjtőtípusnak neveznek.

A Dávid által fölfedezett nemek egyike a Nectogale, a cickánynak a vízhez alkalmazkodó alakja úszóhártyával az ujjai között; a másik az Anurosorex, farkatlan cickány; a harmadik a Scaptochirus, vakondforma; azután az Uropsilus, amely a japán és északamerikai Urotrichus (cickány-vakondok) nemet a cickányokkal, s végül a Scaptonix (kínai vakondok), amely az Urotrichust, az igazi vakondokkal köti össze.

Vízben gazdag, de legalább is nedves erdőségek, ligetek, ültetvények és kertek a rovarevők kedvenc lakóhelyei, amelyeket sohasem hagynak el. Itt csendesen és zajtalanul folytatják vadászatukat; a legtöbbje éjtszaka idején, de némelyik napvilágon is. Testi nagyságukhoz képest roppant falánk állatok, s ezzel összhangban nagy a rablásvágyuk és „vérszomj”-uk. Egyesek náluknál sokkal nagyobb állatokat is megtámadnak, tehát nem maradnak el a macskák és kutyák mögött. Szaporodásuk az illető földrész tavaszi hónapjaiba esik. A fiókák száma 1 és 16 között ingadozik. Az ember háztartása szempontjából csak közvetve jöhet számításba a legtöbb faj. Némelyiket megeszi, másokat viszont egerek pusztítása céljából tart fogságban az ember; erre szorítkozik közvetlen haszna az egyébként kevés figyelemre méltatott csoportnak.

A rovarevők rendjét most 9 családba osztják. Viszont Lydekker a felső zápfoguk minősége szerint 2 táborba osztja őket. Ennek a kettéosztásnak mélyebb értelme van, mert következtetést enged vonnunk a földtörténelmi korra és a fejlettségi fokozatra. Négy családnál vannak meg a már föntebb leírt V-alakú zápfogak; ez az úgynevezett trituberkularis zápfog típusa, amely paleontológiai vizsgálódásaink szerint minden földtörténeti tekintetben régi emlősnél megvolt. Azok a fajok tehát, amelyek mai napig ilyen fogakat őseredeti alakjukban megtartottak, bizonyára régi törzsből valók. Ilyenek a sörtés sünök (Centetidae), a patkányvakondok-félék (Solenodontidae), a vidra-cickány-félék (Potamogalidae), valamint az aranyos ásófélék (Chrysochloridae). A többi öt család, a vakondokok (Talpidae), a cickányok (Soricidae), a sünök (Erinaceidae), ormányos cickány-félék (Macroscelididae) és a mókus-cickány-félék (Tupaiidae), a szélesebb W zápfogakkal van fölszerelve. Ezt a továbbfejlődés bizonyítékának tekintik, s birtokosaikat magasabban állóknak minősítik. Ehhez járul, hogy az első négyes csoport három családja oly területeken honol, amelyeket különben is különleges és többé-kevésbbé ősi jellegű állatvilág jellemez; így a sörtés sünök Madagaszkárban, a patkányvakondokok az Antillákon, a vidracickányok pedig a nyugatafrikai erdős területen élnek. Ezek a tények Haacke-nek azt a nézetét támasztják alá, amely szerint az északi központokból kiinduló egymásra következő állatterjesztési hullámok egymást lehengerelték, úgyhogy csak félreeső trópusi vidékeken, vagy korán a kontinensről leszakadt szigeteken maradhatott fönn valami napjainkig a régi alakokból.