Ostrom.

Homerus idejében úgy a városvédelem mint az ostrom meglehetős primitiv eszközökön alapult; ebben az időben nem is volt minden város fallal ellátva. Már nevezetesség számba ment, ha egy várost kőfal vett körül, s az ilyennek bevétele nagy munkába is került. A trójaiak elég biztonságban érezték magukat kőfaluk mögött; kirohanásokkal iparkodtak elzavarni az ellenséget, sőt oly szorult helyzetbe juttatták, hogy kénytelen volt táborát sánczczal és árokkal körülvenni. Végre is Troját csak csellel tudták bevenni a görögök. Minthogy az ostromműveket nem ismerték, csak váratlan meglepetéssel vagy kiéheztetéssel voltak képesek valamely várost hatalmukba keríteni. Crissát Solon úgy vette be, hogy megmérgezte a város vizét. Paus. 10, 37, 7. Sardest úgy vették be, hogy egy ügyes harczos utat talált a fellegvárba. Hdt. 1, 84. Az első messeniai háborúban Euphaës védczölöpökkel erősíti meg táborát s a spartaiak kénytelenek tehetetlenül visszavonulni. Plataeaet pedig fallal építik körül s úgy éheztetik ki. Thuc. 2, 71 skk. Az ostrommal, mint általában a hadviseléssel a tél beálltával rendesen felhagytak, s ha ilyenkor az ostromlók visszavonultak, az ostromlottak iparkodtak helyre hozni, a mit szenvedtek. Veji ostromát azonban télen is folytatták a rómaiak Kr. e. 404-ben. Liv. 5, 1. Az ostromtudomány Demetrius Poliorcetesszel veszi kezdetét (l. Demetrius, 1). Az ostromlók első sorban magukat voltak kénytelenek ellátni védőművekkel, hogy biztosítva legyenek az ostromlottak kirohanásai valamint egy kívülről jövő felmentő sereg támadása ellen, ezért kettős védelmi vonallal vették körül magukat, mielőtt a tulajdonképeni ostromhoz fogtak volna hozzá. Liv. 5, 1. Caes. b. g. 7, 74. – A körülzáró ostromtudomány (circumvallare) minden fortélyát alkalmazta Caesar Alesia ostrománál (b. g. 7, 69–75). A város körül lőtávolon kívűl árkot és sánczot készített; a sánczon védőfal volt alkalmazva (loricae), a mely mellvédekkel volt ellátva s a sánczon egymástól egyenlő távolságra tornyok is álltak. A sáncz árka előtt pedig öt kisebb, 1,5 m. mély árkot vonatott, melyekbe hegyezett karókat (cippi) állíttatott. Ezek előtt quincunx (sakktábla) alakban nyolcz sorban 0,9 m. mély gödröket ásatott, melyekbe hegyes csöveket (lilia) veretett s hogy észrevétlen maradjanak, faágakkal födték be. Végül ezek előtt 30 cm. hosszú czövekeket ásatott le, melyeknek végén vas horgok (stimuli) voltak. Hasonló védművek voltak készítve a külső támadás elhárítására. A sánczok között pedig 23 erődöt emelt Caesar. Az ostromlottak különböző módon védekeztek. Iparkodtak rögtön megtámadni az ellenséget, hogy megakadályozzák az ostromművek elkészítésében. Ezért az ostromlók sáncza vagy fala ellen ellenfalat építettek, ostromműveiket felgyujtották, s ha erős volt faluk és mindennel el voltak látva, akkor nem igen kellett félniök az ostromtól. A háború hírére azonban jó előre kellett készülniök a városbelieknek, hogy az ostrom idején mindenük meglegyen. Minden hasznavehető dolgot elvontak az ellenség elől; állatokat, takarmányt, minden termést, gyümölcsöt, szóval minden élelmi készletet bevittek a városba. Be kellett szerezniök ezenkívül különböző czélokra sok olajat, ként, szurkot, vasat, szenet, fát stb. Veg. 4, 7. 8. Ha ezenkívűl a vidéket is elpusztították s külső segítség is jött, gyakran az ostromlók járták meg. Ha az ostromzár (obsessio) nem nyujtott reményt az ostromlóknak, akkor ostromhoz (oppugnatio) fogtak. Ha a fal nem volt magas, akkor a katonák testudót képezve összetartották pajzsaikat (608. á. Antonius oszlopáról való relief után) s a pajzsaikra más katonák álltak s úgy iparkodtak lezavarni az ellenséget és átjutni a falon. Tac. hist. 3, 28. 29. 4, 23. Egyszersmind létrákat (scalae) támasztottak a falnak s ezeken iparkodtak feljutni; az ostromlottak villákkal (furcae) vagy fogókkal (lupi) fogták meg és lökétk vissza a létrát. A feltörő ellenségre forró szurok, viz zúdolt; a fal mellvédei között pedig kövekkel megtöltött kosarak voltak elhelyezve nyílással lefelé, úgy hogy a legkisebb érintésre kinyiltak s tartalmukat az ellenségre ontották (metallae). Veg. 4, 6. Ha a városnak erősebb fala volt, akkor az ellenség vagy a falon faltörő kossal (l. Aries) tört résen jutott be a városba, vagy a város falával egyenlő magasra emelt töltésen, vagy pedig aknák által. Ha a fal közelében akartak aknát ásni, akkor egy védő födél (celwnh dioruciV) alatt katonák a falat vagy tornyot aláásták s gerendákkal megtámasztották s miután készen voltak, a gerendákat felgyujtották, úgy hogy ennek következtében a fal vagy torony megdőlt. Veg. 4, 24. Ha aknával (cuniculus, uporugmata, metalleiai) akartak bejutni a városba, akkor ezt jó távol kezdték készíteni a faltól, hogy az ellenség észre ne vegye. Liv. 5, 19. 21. az ostromlottak falukon belül, a merre az aknázókat (cunicularii) gyanították, ércz lapot helyeztek a földre s annak rezgéséből vagy hangjából iparkodtak kivenni, hogy merre van az ellenség aknája (Liv. 23, 18, 38, 7), és ha rájöttek, akkor ellenaknát ástak és kifüstölték az ellenséget, avagy méhrajt vagy darazsakat eresztettek az aknába s azzal riasztották vissza őket. A fal felett tornyok (turres, purgoi) vagy töltések (aggeres, cwmata) által jutott be az ellenség a városba. A töltés (l. Agger) földből és részben fából készült derékszög alatt az ostromlott falra és az volt a czélja, hogy az ostromlók egyenlő magasságra jussanak az ostromlottakkal s a védőket könnyebben lezavarhassák falukról. Az ostromlottak, ha tehették, falukat magasabbra emelték, vagy ha azt akarták megakadályozni, hogy az ellenség városukba lásson, vásznakat feszítettek ki, vagy tüzet raktak, hogy a füsttől ne lássanak be. Ha sok fa volt a töltésben, akkor felgyujtották vagy pedig alája ástak egy aknát s a töltés anyagát behúzták városukba, úgy hogy az ellenség töltése nem hogy emelkedett volna, hanem egyre süppedt. A töltés tulsó végén készítették az ostromlók az ostromtornyot (turris ambulatoria, 609. és 610. á.). Az ostromtornyot, mely a faltól rendesen távolabb készült, az ostromlottak tüzes nyilakkal (purjora belh, malleoli) vagy géppel hajított nagyobb lövegekkel (falaricae, Veg. 4, 18) iparkodtak felgyujtani; ezeket a tűz ellen nedves takarókkal és bőrökkel védték, sőt a torony alsó részében mindig volt kéznél víz s az egyes emeletek körül folyosók voltak, hogy a torony bármely részét megközelíthessék oltás végett. – Az ostrom módja nagy változáson ment át, a mióta feltalálták a lövő gépeket (l. Tormenta, 2). Ezeket már a zsidók is ismerték, de csak később váltak általánosan ismertekké, midőn Dionysius Kr. e. 400-ban Siciliából, Görögországból és Italiából mechanikusokat hívott össze hadigépek készítésére. Ez alkalommal találták fel a catapultát. A lövőgépek fejlődésére nagy befolyással volt Nagy Sándor hadjárata is, mert ez alatt a görögök megismerkedtek a keleti népek technikai tudományával. A hadi találmányok fejlődésével a védelmi rendszer is nagy változáson ment át. A kőfalat, hogy az újabb gépek ellen is megállja helyét, földtöltéssel látták el és pedig úgy, hogy a kettős fal közét földdel töltötték ki, oly módon, hogy a külső fal magasabb volt s a két fal közötti lejtős terület elég volt a harczosok és gépek elhelyezésére. A falat ekkor is, mint azelőtt, több szögben megtörve építették. A szögletekbe alkalmazták a tornyokat egymástól nyíllövésnyire, 50–100 méternyire. A köralaku torony erősebben állt ugyan ellen a kos ütéseinek, mégis előnyösebbnek tartották a négy- vagy nyolcszögletű tornyot, mert ebből jobban lehetett védeni a falat. A fal átlagos magassága 9 méter volt, vastagsága pedig 1,5 és 5,5 méter között váltakozott. Az oly helyen, mely kevésbbé volt megközelíthető, természetesen vékonyabbra építették. A tornyokra a lőréseken kívűl nagyobb nyílásokat (JurideV, fenestrae) is alkalmazták a lövőgépek számára, melyek fatáblákkal (calummata) voltak elzárhatók. A kapuk védelmére különös gondot kellett fordítani, ezért mellettük rendszerint erősebb tornyok voltak s többnyire úgy álltak, hogy az ellenség, ha feléje közeledett, jobb, védtelen oldalát fordította a fal felé. Hogy a kaput fel ne gyujthassák, a falban rések voltak, melyeken keresztül vizet bocsáthattak rá. Hogy az ellenség nehezebben közelíthesse meg a várost, külső erődöket (propugnacula) építettek a kapuk elé, melyekkel visszavonulás alkalmával az ellenség benyomulását is megakadályozták, sőt ezek az előerődők egy leereszthető rácsos kapuval (cataracta) voltak ellátva, melylyel a benyomuló ellenséget elzárhatták. Veg. 4, 4. A városfal előtt, ha lehetsgées volt, árkot is ástak és azt vízzel töltötték meg, hogy aknák ellen biztosítva legyenek. Ezen árkon túl pedig alacsonyabb sánczokat (proteicismata) húztak és védőczölöpökkel (caracwseiV) látták el s ide is lövőgépeket állítottak. A nagyobb erejű lövőgépek ellen az ostromlóknak is erősebb védőművekkel kellett magukat ellátniok. Ezek a következők voltak: vineae, musculi, plutei, testudines. 1) A vineae lugasszerű védőfödelek (611. á.), Vegetius (4, 15) szerint 2,5 m. magas, 2,1 m. széles és 5 m. hosszú faszerkezettel, rézsútos tetővel, s oldaluk is néha vesszőfonadékkal volt védve; a tetőt tartó támasztó karók vagy a földbe voltak erősítve, vagy kerekekkel voltak ellátva, hogy az egész alkotmányt tolni lehessen. Alkalomadtán többet állítottak egymás mellé, úgy hogy egy födött folyosót képeztek, mely alatt a katonák védve juthattak el táborukból az ostromművekhez. 2) A musculi alacsonyabb védőfödelek voltak zárt oldallal s arra szolgáltak, hogy alattuk a katonák a földmunkálatokat végezhessék; előrészük háromszögalakú orrban végződött. 3) A plutei (612. á.) vesszőből font, embermagasságú védőfalak, melyeket vagy leszúrtak a földbe vagy kerekeken toltak előre, hogy mögöttük védve juthassanak a nyílasok az ostromlottak közelébe. 4) A testudo nevét Veg. 4, 14 szerint a teknős békától vette, quia sicut illa modo reducit modo proserit caput, ita machinamentum interdum reducit trabem, interdum exerit ut fortius caedat. Kétféle volt: a) Testudo arietaria (celwnh criojoroV), a faltörő kos (l. Aries) védelmére szolgáló födélzet, erős tetővel és oldalfalakkal. Nagysága a kos nagyságától függött. A nagyobb t. méretei a következők: szélessége 13 m., hossza 20 m.; a függélyes fal magassága 8 m. Néha a tetőre még kisebb tornyot is alkalmaztak lövőgépekkel. Az egész kerekeken mozgó alkotmányt földbe vert karókkal erősítették meg, hogy a lengő kos felfüggesztési pontja szilárd legyen. b) A testudo aggestitia (celwnh cwstriV, 613. á.) arra szolgált, hogy alatta a katonák a talajt egyengessék a testudo arietaria vagy turris számára. Rendesen alacsonyabb és gyengébb szerkezetü volt, mint a t. arietaria. – A nagyobb lövegek használata óta az ostromtöltésnek (agger) is erősebbnek kellett lennie, mivel nagyobb gépeket s óriási súlyú tornyokat vontak fel rá. Az ostromtornyot lehetőleg távolabb építették az ostromlóktól, s midőn már készen volt, akkor tolták vagy a síkon vagy az aggeren a fal közelébe; innen kapta turris ambulatiora nevét, de hogy mi módon húzták vagy tolták, azt nem tudjuk. Voltak szétszedhető ostromtornyok (purgoi jorhtoi) is, melyekkel az ostromlók sok időt takaríthattak meg, mert a toronyépítés sok időbe került. Az ostromtorony nagysága az ostromlandó fal magasságától függött. A legkisebbnek, a melyről tudomásunk van, méretei a következők voltak: magasság 30 m., az alsó oldalának szélessége 7,5 m.; a legnagyobbnak pedig magassága 60 m., alsó oldala 12 m.; az előbbi 10, az utóbbi 20 emeletes volt. A torony felső része rendesen egy ötöd részszel volt keskenyebb, mint az alapja. Hasonlók voltak Demetrius Poliorcetes elepoliV nevű tornyai, melyek nagy méreteikkel váltak ki s jellemző sajátságuk az volt, hogy fölfelé gyorsan keskenyedtek. Egynek alsó oldala 25 m. volt, s benne 26 lövőgép működött. A torony felső részén egy csapóhíd szokott lenni (epibaJrai), eleinte karfa nélkül, de később mivel gyakran leestek a katonák, karfákat is alkalmaztak. Az ostromlott fal magasságát pontosan meg kellett mérni, hogy a csapóhíd épen elérje a falat. A magasságot az árnyékból vagy nyílra kötött zsineggel mérték meg. Az ostromtornyokat Görögországban Kr. e. 370 körül kezdték használn. A sambuca (sambuch) nevű gép arra szolgált, hogy a harczosok torony nélkül is feljussanak a falra; e gép kétkarú emeltyű volt, melynek egyik végén elhelyezkedtek a harczosok s másik végét kötelekkel lehúzták és a harczosokat a falhoz közelítették. Az ostromlottak falára juthatott az ellenség az exostra segítségével is, melyet az ostromtoronyról vízszintesen toltak a falra. Veg. 4, 21. A csapóhidakat hajókon is alkalmazták, ha valamely tengerparti várost ostromoltak. Az ostromlottak ezek ellen lövőgépekkel vagy, mint Archimedes, az úgynevezett manus ferreával vagy corvusszal védekeztek. Az utóbbi kétkarú emeltyü volt, végén erős kapocscsal, melylyel az ostromlók hajóját megragadták, a levegőbe emelték és felfordították. Az ostromlók, hogy benézhessenek az ostromlott városba, egyszerű kútgém forma gépet is (tolleno) használtak, melynek egyik végén kosár volt, melyet felemeltek a magasba, sőt ezzel egyes harczosokat is feltettek a falra. Veg. 4, 21. Ugyanilyen géppel dobtak nagyobb súlyokat az ostromlottak az ostromgépekre (Liv. 38, 5); néha pedig egyes ostromlókat fogtak el velük s az elfogottat városukba ragadták. Tac. hist. 4, 30. – Az ostromállapotban teendő óvóintézkedéseket részletesen írja le Aeneas Tacitus. Először is a város véderejét kell rendbe szedni, számon tartani és a kisebb csapatok részére megbízható tiszteket kijelölni. A falon minden phyle részére előre ki kell jelölni a helyet; minden utczában kell választani egy utcza-hadnagyot, hogy rögtöni veszély idején körülötte gyűljenek össze a harczosok. Mindig ki kell adni a jelszót, sőt hogy az ellenség nehezebben tudhassa meg, valami testmozdulattal kell kísérni, például a katona vegye le sisakját vagy lándzsáját szúrja földbe, midőn a jelszót mondja. A város előtt valamely magaslaton tapasztalt őröket kell kiállítani, hogy idejekorán észrevegyék az ellenséget és értesíthessék a városbelieket. A város környékén a mit csak lehet, hasznavehetetlenné kell tenni. A városban ostrom alkalmával mulatságot tartani tilos; minden ki- és bejövő levelet meg kell vizsgálni. A kinek egynél több fegyvere van, annak azt be kell jelentenie; a városból pedig csak engedélylyel szabad kimenni. A vendéglőket este a hatóság záratja be. Az ellenség követeivel nem szabad beszélni, csak azon polgároknak, a kik melléjük vannak rendelve. Este trombitaszóra be kell csukni a boltokat s a lámpákat el kell oltani, ha azonban valakinek éjjel ki kell mennie, lámpát vigyen magával. A ki valami cselszövést feljelent, pénzjutalmat kap. A polgárok közül pedig azokat, a kik pártoskodásra hajlandók vagy gyanusak, el kell távolítani. A zsoldos csapatokat nem kell magukban hagyni, hanem mindig jó, ha polgárok is vannak soraikban. Ha jön az ellenség, a város polgárai rendben vonuljanak ki előbb a határra s iparkodjanak az ellenséget távoltartani városuktól; ha azonban bevonul a sereg, akkor a kaput gondosan be kell zárni, a kulcsot (balanagra) a parancsnok magánál tartsa. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy a balanoV-t, a zárszöget, mely a kapu keresztgerendáját a falba tartotta s melyet csak a balanagra-val, ha hűtlen kezekre volt bízva, vagy valami fortélyos fogással, s így eresztették be az ellenséget, ezért kapuőröknek csak nagyon megbízható embereket lehetett alkalmazni. Az őröket a falon mindig változtatni és más helyre kell állítani, hogy egy se czimborálhasson az ellenséggel; sötétben pedig az őröknek a falról követ kell ledobniok s kiáltaniok, hogy a lappangó ellenséget elriaszszák. Néha jó éjjel kutyákat állítani a fal alá, hogy az ellenséget jelezzék. A legveszélyesebb helyekre a leggazdagabb polgárokat kell őrökül kirendelni, a kik saját érdekükből is sokkal éberebbek. A vezér egy botot, scutaliV-t szokott köröztetni az őrök közt, s ha ez rendben megérkezett, arról győződött meg, hogy minden őr helyén van. A kapuőröknek minden csomagot meg kellett vizsgálniok, nem csempésznek-e be valakinek fegyvereket, vagy nem akar-e valaki ilyen módon kiszökni. A titkos levelek írására és csempészésére különféle módok voltak.