Sparta

– 1. Topographiáját l. Laconice alatt. – 2. Története. Legrégibb története mondai homályba vész. A hagyomány szerint Laconia vidékét a dór vándorlás előtt előbb lelexek adták, azután achaeusok, előbb egy a Perseidákkal rokon uralkodócsalád, később a Pelopidák alatt. A dór hódításkor aztán Laconia, a félsziget legsivárabb és legjelentéktelenebb vidéke, a sorshuzás közben való csalás következtében Aristodemus kiskorú fiainak, Eurysthenesnek és Proclesnek jutott, kiknek utódait Agisról, Eurysthenes fiáról Agiadáknak, s Euryponról, Procles unokájáról Eurypontidáknak nevezték. Ebben az egész hagyományban csak annyi a történeti igazság, hogy a két spartai uralkodócsaládot Agiadáknak és Eurypontidáknak nevezték; a többi mind csak mese, részben aránylag igen késő századok koholmánya. Voltaképen a genealogiai hagyomány maga sem ment túl a kilenczedik század közepén, s a dór vándorlástól (melynek történeti alapjában ez idő szerint Beloch kivételével általában hisznek a kutatók) a laconiai egységes állam megalakulásáig hosszú időnek kellett elmúlnia, míg végre a 9-ik és 8-ik század folyamán sikerült a spartai községnek a többi dór városokat alattvaló (periokoi) városokká tenni (hogy ezeknek a városoknak lakossága csupán a régi achaeus nép maradéka volt volna, az Grote és kivált Niese óta elavult vélemény, lásd Busolt, Gr. Gesch. 1, 519). Ettől kezdve Spartának aránylag csekély számú polgársága ragadta magához az egész kormányt, voltaképen csak ő alkotta az államot. Folyvást táborszerűen élvén, rabszolgaságra volt szüksége, hogy földeit műveltesse. A község földjei a termékenyebb Eurotas völgyben voltak, a rabszolgák, az ú. n. heloták (eilwteV) pedig valószínűleg csakugyan a vándorláskor leigázott régi lakosok maradékai lehettek, kik meghatározott termésmennyiség beszolgáltatása fejében szabadon művelhették a földeket. Az állam megalakulása után, a 8-ik és 7-ik század folyamán, úgy látszik, küzdelem folyt a spartai polgárság és királyai között; az ephorusi hivatal (ejoroi, l. o.) létrejötte óta azonban beállt az egyensúly a két egyenetlenkedő fél között. A híres spartai fegyelem is ezen hatóság felügyeletének tulajdonítandó. A spartai polgárság a 8–6. század folyamán kizárólag csak harczra nevelt, zárkózott, egységes táborrá vált, melynek minden egyes tagja csak az egésznek egyik egyenlő jogú részecskéje volt (az állítólagos Lycurgus-féle törvényhozásról l. Lycurgus czímszó alatt). Laconia meghódítása után a polgárság szaporodása is terjeszkedésre kényszerítette ezt a különben is katonaállamot, hogy mentül több felosztható telekre tegyen szert. Ez a terjeszkedés Nyugat felé már a 8-ik század vége felé hosszú, elkeseredett háborúra vezetett a szomszédos dór néppel, Messenie lakosaival. Ennek az első messeniai háborúnak, mely a Sosibius-féle számítás szerint 743-tól 724-ig tartott, az lett a vége, hogy a spartaiak teljesen leigázták Messeniát; a tengerparti lakosok, úgy látszik, periokoi-vá lettek, a földmívelők pedig helotákká. Ettől kezdve Sparta a korszak legnagyobb szárazföldi hatalmává vált Görögországban, kivált miután befolyását a szomszédos Elisre is kiterjesztette (720 óta), s a második messeniai háborúban (685–668, más számítások szerint később) a fellázadt messeneieket végkép megigázta. Lassankint sikerült neki a legtöbb peloponnesusi államot egy, saját hegemoniája alatt álló szövetségben egyesíteni (lásd Summacia alatt), melynek főfeltétele a közös hadviselés kötelezettsége volt s közös ügyek megbeszélése végett követek útján való részvétel a spartai tanácskozásokban. Sparta további terjeszkedésének az arcadiai községek, kivált Tegea és Argos ellenállása, csak ideig-óráig vethetett gátat. Tegeát a spartaiak, úgy látszik, Ariston és Anaxandridas királyaik alatt (550 körül) győzték le végkép, de nincs kizárva, hogy az Alpheus mellett álló oszlop szerződése már korábbi időkből ered. Legtovább Argos folytatta a küzdelmet, s a többi közt a hysiaei csatában (669/8) komoly csapást mért Spartára. De a spartaiak 550 körül mégis elfoglalták Cynuriát és Tyhrea városát, s Cleomenes királyuk 520 körül (Busolt szerint Gr. Gesch. 2, 561: 25 évvel később) Tirynsnél keményen megverte az argosiakat. Ettől fogva Argos a maga teljesen elszigetelt helyzetében Athenaehez kezdett közeledni, s így Sparta, mely pedig sokáig nem gondolt a Peloponnesuson túl való terjeszkedésre (l. Hdt. 6, 108), mindinkább nagyobbszerű politikai sodrába jutott. A gyöngébbek rendesen hozzá fordultak segítségért; mindinkább megerősödött az a felfogás, hogy Sparta «Hellas pajzsa» (‘ElladoV prostathV, Hdt. 1, 66. 69), s hogy vitás kérdésekben neki kell a döntő szót kimondania. Az Agiada-házbeli királyok, kivált Cleomenes, a terjeszkedés politikáját űzték, mely saját hatalmuknak is kedvezett; de a nép, és vele a népszerű Eurypontida királyok, köztük Damaratus, Ariston fia, conservativ gondolkozásúak voltak, s a folyvást befolyásosabbá váló ephorusok segítségével meg-megakasztották Sparta további terjeszkedését. Ennek a conservativ szellemnek tulajdonítandó (ha ugyan van történeti alapja, mit Mayer Ede, G. des Alterthums 2, 627. jegyz. kétségbevon) az a szerep is, melyet Sparta a vele szomszédos államok tyrannusainak megbuktatásában viselt. Ilyen körülmények közt találta Spartát a perzsa háború, mely Argos kivételével az összes államokat Sparta vezetése alatt egyesítette. Az első és legnagyobb veszedelem dicsőséges leküzdése után Sparta a háború további vezetését a tengeren hatalmasabb Athenaenek volt kénytelen átengedni, de ettől kezdve a féltékenység mindig nagyobb erővel és gyakrabban nyilvánult a két vetélkedő állam között. További belső zavarok, a hírhedt 464.-i földrengés és a helotalázadás elnyomása után végre a 457. év tavaszán megjelent az első spartai sereg Hellas földjén, színleg azért, hogy Dorist megvédje a phocisiaktól, voltaképen azonban azért, hogy Atheane terjeszkedésének útját szegje. A 449.-i és 445.-i fegyverszünet egy időre megszüntette a háborúskodást, de 431-ben végtére is kitört a két hatalom közt a döntő küzdelem, az ú. n. peloponnesusi háború, mely Athenae megalázásával végződött 404-ben. Spartát ez a diadala egy időre Görögország egyedüli vezető hatalmasságává tette. De vezető állását nem sokáig tudta megtartani. Mindjárt a háború után régi lappangó belső bajok törtek ki a Cinadon-féle felkelésben, mely elárulta, hogy a spartai alkotmány és társadalmi rend a megváltozott viszonyoknak nem felel meg többé teljesen. Agesilaus király, ki Kis Ázsia felé is terjeszteni akarta Sparta hatalmát, csak addig küzdött szerencsésen a perzsákkal, míg a perzsák aranya elő nem idézte a corinthusi háborút (395); több kudarcz, s kivált Cononnak cnidusi diadala után (394 nyár utóján) Sparta, hogy ellenfeleit a diadal gyümölcsétől megfossza, az Antalcidas-féle békében (387/6) a perzsa királynak engedte át Kis Ázsiát és Cyprust, de kikötötte az európai görög államoknak és szigeteknek (Lemnus, Imbrus és Scyrus kivételével) függetlenségét. Mindamellett Atheane a naxusi csata óta (376) új szövetséget szervezett, Thebae pedig, mely egyedül nem nyugodott bele az Antalcidas-féle békébe, elragadta Sparta elől a békekötés jó következményeit. A 371.-i leuctrai csata után a peloponnesusi szövetségben is nyilt kitörésig jutott a régi elégületlenség, s a peloponnesusi államok Elis kivételével mind részt vettek az athenaei congressusban. Az arcadiaiaktól segélyül hívott Epaminondas egészen Spartáig vezette hadait s felszabadította Messeniát (369). Ezt a csapást Sparta sohasem tudta kiheverni. Messeniával számos polgár egész birtokát elvesztette, s a lakosság elemei közt való ellentétek is mindig erősebben nyilvánultak. Epitadeus ephorus törvénye megengedte a birtokrészek és családi házak elajándékozását vagy elhagyományozását, minek az lett a következménye, hogy az egész földbirtok egynehány gazdag család kezébe került. Így Sparta kifelé és befelé egyaránt rohamos hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a phocisiakkal szövetséget kötött (jóllehet) egész erővel nem segítette őket), ellenségévé tette Philippus macedoniai királyt, ki 344-ben megjelent Peloponnesusban s megerősítette Messenia, Argos és Arcadia függetlenségét. A chaeroneai csata (388) után pedig, mikor a spartaiak vonakodtak belépni a tervezett szövetségbe, Philippus elpusztította az egész Eurotas völgyet és elvette a spartaiaktól összes hódításaikat: Cynuriát Argosnak, Dentheliatist Messeniának, Sciritist és az Eurotas forrásvidékét Tegeának és Megalopolisnak adta. N. Sándor ázsiai vállalatai alatt II. Agis király, kit Darius pénzzel gyámolított, megkisérlette a fölkelést Macedonia ellen, de Antipater megverte a megalopolisi csatában, melyben Agis életét is elvesztette (330). A folytonos háborúk nehány százra apasztották a teljes jogú polgárok számát, s a spartai alkotmány életerejéről és a polgárok derékségéről fényes tanuságot tesz, hogy még ilyen viszonyok közt is még egy századig megvoltak a birtokviszonyok reformálása nélkül, s hogy a reformmozgalom akkor sem a birtoktalan tömegből, hanem felülről indult ki. IV. Agis király, Eudamidas fia, volt az első, ki általános adósságtörlést (seisacJeia), a földnek új felosztását, s több ezer új polgár felvételét tervezte, de a terv ezúttal nem sikerült, s maga Agis életével lakolt érte (241). Csak Cleomenes királynak sikerűlt végrehajtani a tervet, ki 226-ban meglepve a várost, az ephorusi intézményt és a gerusiát eltörülte, s aztán a többi rendszabályokat is megvalósította. Cleomenes alatt már-már újra fellendült Sparta jövője, mikor az achaeusok és Macedonia közt való szövetség létrejöttével Antigonus Doson betört Peloponnesusba és a sellasiai csatában (221) megverte Cleomenest, ki aztán aegyptusi számkivetésben halt meg. Antigonus a diadal után visszaállította az oligarchiát, és Spartát is a szövetségbe lépésre kényszerítette. 211 és 192 közt két hírhedt tyrannus, Machanides és Nabis ragadta magához Sparta uralmát, de Philopoemen egymásután mind a kettőt legyőzte és megölette; 192-ben Sparta is tagja lett az achaeus szövetségnek, és 188-ban szigorú megtorlásban részesült a meghiusult fölkeléséért. A rómaiak hosszú ideig előmozdították az elnyomottak és a szövetség kormánya közti súrlódásokat, míg végre egész Görögországgal együtt Spartát is meghódították (146). A római uralom alatt Spartának is megvolt az az aránylagos szabadsága, a mi a többi görög államoknak (l. ’EleuJerolakwneV), s a régi alkotmány egyes elemei még a Kr. u. 5-ik századig is megmaradtak. – 3. Alkotmánya. Azt a megegyezést, mely Sparta és Creta számos társadalmi és politikai intézménye közt mutatkozik, a régi spartaiak már Herodotus idejében úgy magyarázták, hogy Lycurgus cretai mintára készítette alkotmányát. A valóságban a megegyezés onnan magyarázandó, hogy Laconiában is, Cretában is dór hódítók uralkodtak belföldi népeken, s hogy Creta gyarmatosítása részben Laconiából indult ki. A népesség három fajtára oszlott: 1) a hódító spartaiak, kiknek egyedül volt polgári joguk; 2) a szabad, de jogtalan perioecusok, perioikoi; 3) a rabszolga heloták, eilwteV (l. Helotes és ‘Omoioi alatt). Az alkotmány sajátságos vegyüléke volt a monarchiának, aristocratiának és democratiának. A két királynak tisztelete a történeti időkben nagyobb volt mint hatalma. Voltaképen csak háborúban uralkodtak igazán, de a háború befejezése után felelősséggel tartoztak. Maguk a teljesjogú spartai polgárok democratiát alkottak egymás közt; de számuk (a perzsa háborúk idején 8000, 371 körül 1500, még később IV. Agis idején 700) Laconia egész népességéhez mérten olyan csekély volt, hogy az egész állam alkotmánya democratikusnak még sem nevezhető, annyival kevésbbé, mert Spartát különben is az oligarchia főfészkének és legnagyobb pártfogójának tartotta az egész görög hagyomány (Isocrates [Panath. 117] a perioecusokat demosnak, a spartaiakat uralkodó oligarchiának fogja fel, mely csak saját magának kebelében élvez isonomiát). A polgárság népgyűlési apella nevet viseltek (l. ott). A 28 tagú tanácsnak (lásd Gerousia alatt) kivált az ephorusok befolyásának kifejlődéséig, úgy látszik, az volt a főhivatása, hogy a királyokat ellenőrizze, s a királyok és a polgárság közt összekötő kapocs legyen. A Lycurgusnak tulajdonított alkotmánynak az volt a czélja, hogy a polgárokat feltétlenül a közösség alá rendeltje, főképen kiváló katonáknak nevelje, s a régi intézmények minden megváltoztatását lehetőleg megnehezítse. Innen a föld felosztása feldarabolhatatlan és elidegeníthetetlen telkekre a (kétségbe vont) hagyomány szerint 9000 polgár- és 30,000 perioecus-telekre, innen a közös nevelés (l. ott), a syssitiák (l. Sussitia alatt), a külföldi utak eltiltása, az idegenforgalom gátolása, az egyéni tevékenység (ipar, kereskedelem) korlátozása, értékmérőül csupán a súlyos vasrudak vagy vaskorongok használata, a polgároknak a hatóság s az ifjaknak az öregebbek alá való rendelése, a nőtlenség és gyávaság megvetése és szigorú büntetése. A hadi intézményeket l. Exercitus alatt. – Irodalom: Manso, Sparta, Leipzig, 1800–1805. Müller O., Die Dorier, 2-ik kiad. 1844. Busolt, Griech. Gesch. Gotha, 1893, küln. az 1. köt. 510–625. lapjain. U. az, die griech. Staats- u. Rechtsaltert, 2-ik kiadás, 90–117. lap. Gilbert, Handb. der griech. Staatsalterth. 3–101. lap. Az egész szakirodalmat lásd Busoltnál, Gr. Gesch. 1, 510–511. lap.