Exercitus.

– 1. A görögöknél a hőskorban a hadsereg szervezetéről és tagozásáról, a mint az az exercitus fogalmában rejlik, még azó sem lehet. Később a sereg szervezete nálok egészen polgári államszervezetök alapján fejlett ki s a polgári szervezetnek volt a visszfénye. Ezért tekintették a hadi szolgálatot a szabad emberek kiváltságának és kötelességének, a mely a szabad polgárok közt is a gazdagabbakat nagyobb mértékben illette. A polgári szervezet változásával pedig a hadsereg beosztásának is változnia kellett. Itt is a két fő állam, Sparta és Athenae lép előtérbe s ama kevés ismeretünk mellett, mely a többi görög népről van, bizton föltehetjük, hogy az ő hadügyi szervezetök sem különbözött lényegesen a két főállam katonai szervezetétől. – A spartaiaknál a lakosság három osztálya, a spartaiak, perioicoi és heloták hadügyi tekintetben is el voltak egymástól válsztva. Az elsők, Sparta városának polgárai, alkották az uralkodó osztályt, kiknek hadi szervezetére vonatkozólag már a lycurgusi intézmények közt említve találjuk az enwmotiai, triacadweV és sussitia szervezését. Hdt. 1, 65. De hogy ez elnevezések valósággal a sereg beosztását jelentették-e s hogyan voltak nagyság szerint egymás alá rendelve, vagy hogy ily alárendeltségi viszony egyáltalán volt-e köztük: azt igen nehéz megállapítani. A legelső tactikai egység, melyről biztos tudomásunk van, a spartai hadseregben a locoV volt. Sparta öt községre (cwmai) lévén felosztva, mindenik község egy-egy lochust állított ki, melyet vagy az illető község nevéből vagy másunnan származott külön nevet viseltek. Vezéreik voltak a locagoV-ok, a kik fölött az egységes vezérletet a polemarcoV teljesítete. Igy a spartai hadsereg legfölebb öt lochusból állott, a lochus nagysága azonban a községek lakosainak számaránya szerint és a szükségesnek gondolt fölkelő sereg összes számához képest különböző lehetett. E tekintetben a közelebbi megállapítás jogát az ephorusok gyakorolták. A spartaiak ugyanis 20 éves koruktól 60 éves korukig mindnyájan hadkötelesek (emjrouroi) voltak s csak is a későbbi korban lépett életbe az a kivétel, hogy a kinek 3 fia volt, a katonai szolgálattól ment vala; 18-ik évöktől a 20-dikig valószínüleg csak az országban teljesítettek rendőri szolgálatot. Azonban nem minden hadjáratban vettek részt az összes hadköteles polgárok, hanem a sereg nagyságához képest az ephorusok jelölték ki az éveket, a melyekből a sorozás történt. A veszélyesebb expeditiókra olyan férfiakat küldtek, kiknek már örököseik voltak. A hadi szolgálatot teljesítő férfiak összes számáról nincs tudomásunk. Plataeaenél 5000-en voltak. Mindnyájan mint nehéz fegyverzetű gyalogság (olitai) szolgáltak. Ilyen hopliták voltak még az ú. n. lovagok (ippeiV) is: 300 ifjúból álló, válogatott csapat, mely a király díszőrségét alkotta. Hdt. 1, 67. 7, 205. 8. 124. Kiválasztásukkal az ephorusok három, élte virágában levő férfit bíztak meg, a kik saját belátásuk szerint 100–100 legügyesebb ifjut választottak ki a lovagi szolgálatra, melyet különös megtiszteltetésnek tartottak. Xen. resp. Lac. 4, 1–4. A perioicoi, a vidéki városok lakosai, szintén hoplitaszolgálatot teljesítettek, de még a perzsa háborúk korában is külön hadosztályba voltak osztva, mely sohasem volt erősebb, mint a spartai sereg, bár a perioicoi számra nézve általában felülmulták a spartaiakat. Plataeaenél szintén öt ezren voltak. Diod. Sic. 11, 4. A heloták régebbi időben csak mint szolgák (JeraponteV) és fegyverhordozók (upaspistai) követték uraikat a hadjáratba s nem tartoztak a sereg testéhez. Csak is szükség esetén voltak alkalmazva a harczban mint könnyű fegyverzetű harczosok (macimoi filoi), de nem a könnyű fegyverzetű hadcsapatok értelmében, kik a hoplitákkal szemben állottak; mert ilyen könnyű fegyverzetűekről találunk említést, azok vagy szövetséges vagy zsoldos katonák voltak. A plataeaei csatában 35,000 helota volt, hetet számítva egy spartaira. Hdt. 9, 28–29. A heloták a spartai sereg erősségére vonatkozó adatokban rendszerint nem is vétetnek figyelembe, pedig a phalanxban gyakran ezek alkották a hátulsó tagokat és a sereg nagyságát jelentékenyen növelték. További katonai rendeltetésük volt az előnyomuló hopliták által megsebesített ellenséget megölni (ezért corumhjoroi, buzogányhordozók) és saját megsebesült uraikat az ütközetből megmenteni (eructhreV, mentők). A peloponnesusi háború óta azonban a kiválogatott helotákat hoplitaszolgálatra is alkalmazták; ezek aztán az államnak teljesített eme szolgálat után törvényesen fölszabadíttattak, de azután is mint neodamwdeiV folyvást katonai szolgálatot teljesítettek. A spartai hadsereg ezen korábbi egyszerű tagozásában az ötödik század második felében jelentékeny változás állott be: a spartai és perioiokoV-oknak közös érdeke volt s így főként a spartaiak megfogyatkozott száma mellett a kétféle polgárságnak katonai szempontból való egyenlősítése s a hoplitaseregben való egyesítése nagyon közel eső gondolat volt. Spartaiak és periioikoV-ok ugyanazon lochusokba osztattak be, minek következtében a lochusok nagysága igen megnövekedvén, alsóbb tagozásuk vált szükségessé. 418-ban Kr. e. még a lochus képezi a lacedaemoni sereg legnagyobb tactikai egységét, de minden lochus feloszlott 4 enwmotia-ra. Thuc. 5, 68. A locoV-t vezényelte a locawgoV, a penthcostuV-t a penthconthV, az enwmotia enwmotarchV. Fölöttük állottak a polemarcoi, kik a király közvetlen környezetét képezvén, a parancsot amazokkal közvetítették s nehezebb hadműveletek alkalmával egyes lochusok vezényletét átvették. Thuc. 5, 66. A peloponnesusi háború folyamán azonban magasabb tactikai egység fejlődött ki s ez volt a mora, mely 404-ben mutatható ki először biztosan. Ekkor a lacedaemoni sereg 6 morából állott, minden mora 2 lochust, a lochus 4 pentecostyst, a pentecostys 2 enomotiát foglalt magában. A mora vezére volt a polemarchus, a többieké a lochagusok, penteconterek, enomotarchesek. A mora nagysága különböző volt, átlag 400 embert számlált, a midőn egy enomitára 25 katona esett, de az adatokból úgy látszik, hogy a mora számereje 600, sőt 1000 emberig is emelkedett. Ezen a 6 morán kívül állottak a föntebb említett lovagok, továbbá a sciritai, Sciritis hegyvidék lakosai, kik a lacedaemoni seregben a hopliták és könnyű fegyverzetűek közt álló külön hadosztályt képeztek, előcsapatokúl és veszélyes vállalatokra alkalmazták őket, ők kezdték és végezték a harczot, melyben a sereg balszárnyán tisztelethelyet nyertek. Később a peloponnesusi háború után, ha az ország határain túl messze földre küldtek a spartaiak sereget, az ilyen hadsereg összeállítása jelentékenyen változott, a mennyiben leginkább csak perioicoV-okból, neodamwdeiV-ből, uoJaceV-ből (l. Helotes), helotákból állott és a szövetségesek közt való toborzás útján is megerősíttetett. A lovasság, mely a spartaiaknál a peloponnesusi háború folyamán 424-ben lép fel először, mindig igen gyönge volt. (v. ö. Equitatus). – Az athenaeieknél a hadsereg főerejét szintén a hoplitakatonaság alkotta. A soloni szervezet szerint 4 vagyoni osztályba sorozott polgárok közül csak a 3 első osztálybeliek tartoztak mint hopliták katonai szolgálatot teljesíteni; a negyedik adóosztály (az ú. n. JmteV) külön hadtestet szolgáltatott, belőle sorozták a hajókatonákat és a könnyű fegyverzetűeket. Ez utóbbiakat különben csak a hoplitafölszerelés hiánya jellemezte, mert rendszeresen fegyverzett könnyű csapatai Athenaenek nem voltak. Thuc. 4, 94. E mellett volt közöttük egy ijászcsapat, mely a toxarcoV vezérlete alatt a peloponnesusi háboru elején 1600 főből állott. A Clisthenes alkotmányával (510 Kr. e.) a polgárság új beosztásához képest a hoplitasereg szervezete is változáson ment át. A 10 polgári phyle ugyancsak 10 katonai phylét állított ki, melyet taxiV-nak is neveztek. Mindenik phylének meg volt a maga otrathoV-a s hadjárat alkalmával a 10 vezér közt a főparancsnokság a phylék sorrendje szerint naponként változott. A hoplita ugyanazon phylében szolgált, a melyhez mint polgár tartozott; sőt a metoicoV-ok (letelepült idegenek) is abba a phylébe soroztattak be mint hopliták, a melyhez az illető demos tartozott, a hol megtelepültek. Ennélfogva teljes haderőnél a pyhlék nagysága különböző volt. Az egyes phylék további tagozása ismeretlen előttünk. Valószínű, hogy a mozgósítás esetén több-kevesebb lochusszá egyesültek, melyeket a strategusok által kinevezett lochagusok vezényeltek. Az athenaei polgárok 18 éves koruktól 60 éves korukig hadkötelesek voltak. A mint az ifjú az ejhboV-korba (18-ik évébe) belépett, mint hadköteles iratott be saját phyléje névkönyvébe, a melyben az egyes évek az archon nevével lévén jelezve, a 42 katonai korosztályt az egymásután következő archonok nevei mint epwnumoi jelölték. Az ephebusok két éve voltaképen a katonai kiképzésre volt szánva, de már ez ifjak is teljesítettek katonai szolgálatot, ők alkották mint peripoloi (lovas határőrök) a perzsa háborúk után felállított határerősségek védőőrségét s az országban őrszolgálatot végeztek. Általában a hadköteles polgárok 42 korosztálya két sorozatba volt osztva; az egyikbe tartoztak a 20 éven alul levő ifjak és az 50 éven felül levő polgárok, a másikba a 20 és 50 év közt levők; amazokat rendszerint csak a város és az ország védelmére alkalmazták, emezeket pedig a külföldi hadjáratokra kötelezték. A külföldi hadjáratokra vagy az állam összes hadereje, t. i. az ilynemű szolgálatra köteles polgárság vonult (panstratia, pandhmei), vagy pedig a hadseregnek népgyülésben megszavazott számerejéig sorozás történt a phylék catalogusa alapján (eccatalogoV). Azon hadjáratok, melyekben a polgároknak csak egy része vett részt, a hadsereg összeállítása szerint ismét kétfélék voltak, ú. m. strateiai en toiV epwnumoiV, melyekben a néphatározatilag kijelölt katonai korosztályok minden tagja részt vett és strateiai en toiV mepesoi, melyeknél a népgyülés által kijelölt korosztályokból a hadköteles polgároknak csak bizonyos száma soroztatott be, míg az ugyancsak népgyülésileg megállapított hadi létszám kitelt. E sorozást a strategusok vagy helyetteseik a taxiarchusok saját belátásuk szerint végezték s a besorozott katonák névsorát esetleges reclamatiók megtétele végett az archoni hivatalban kifüggesztették. A besorozott katonák a hadjárat tartamára napi zsoldot és élelmezési dijat kaptak, mely együtt véve egy drachma és 4 obulus közt váltakozott. A hoplitaseregen kívül Athenae derék lovasságot is szervezett a peloponnesusi háború kezdetén 1000 lovassal és 200 lovasijászszal, melyre nézve l. Equitatus. – Míg a görögökben a harczias érzék erős volt, zsoldos csapatok csak elvétve fordultak elő, alkalmasint a tyrannusok mint Pisistratus és Polycrates alkalmazták először s főként Arcadia lakosai, a kisázsiai ionok és cariabeliek vállalkoztak e szolgálatra. Hdt. 1, 77. 2, 163. 3, 4. 11. De már a peloponnesusi háború alatt mind nagyobb számmal lépnek föl a zsoldosok az athenaei hadseregben s különösen a siciliai hadjáratban igen sok zsoldos katona vett részt. Korszakalkotó volt a görög zsoldos sereg kialakúlására Cyrus perzsa herczegnek a spartaiak által is támogatott toborzása, mely 13,000 görög harczost gyűjtött táborába. Ezzel a sereggel hajtotta végre Xenophon Cyrus eleste után híres visszavonulását (400 Kr. e.) s ekkor tünstént újra szolgálatba állott velök a spartai hadseregben, melyet Agesilaus vezetett a kisázsiai görög városok segítségére a perzsa király ellen. E zsoldos sereg új elemet hozott be a görög hadi szervezetbe. Addigelé ugyanis az olykor előforduló toborzások rendszerint csak könnyű fegyverzetű katonaságot szolgáltattak, de most már a zsoldosok behatolnak a tulajdonképeni görög seregbe, a hopliták közé is. E mellett, míg a görög államok rendesen csak a fenforgó háborúra toborzottak és béreltek katonákat, e korban kezdetét veszi az állandó zsoldos hadsereg szervezése Görögország északi részein lakó népek fejedelmeinél, nevezetesen a pheraei Iasonnál. A régebbi strategusok és polemarchusok helyére a zsoldos generalisok lépnek, mint Iphicrates, Chabrias stb. S mennél híresebbek voltak és mennél többet fizettek nekik az egyes államok, melyeknek érdekeit szolgálták, annál jobban csődültek zászlóik alá. Strategus nevet viseltek ezek is, szétküldték a maguk kinevezte kapitányokat (locagoi), a kik összetoborzották a különböző nemű századokat. A hoplitasereg beosztásánál elesik a polgári szervezetre való tekintet s tisztán katonai szempontok válnak uralkodóvá, tactikai egységök a locoV, élén a locagoV-szal. A lochus átlag 100 emberből állott és spartai mintára pentecostysokra (50 emberrel) és enomotiákra oszlott fel. Harczi felállításában a lochus közönségesen 8 ember mélységű volt, mint régebben; úgy hogy homlokzata sokkal szélesebb volt mint mélysége (körülbelül 16 ember). Volt azonban egy másik formatiója is e tactikai egységnek, melyet a sereg menetelése alkalmával használták; ez volt a locoV, orJioV, melynek homlokzata sokkal keskenyebb, mélysége pedig nagyobb volt (mintegy 6×16 ember). Xenophon tactikai reformja egyrészt abban állott, hogy a lochusnak ez utóbbi alakzatát a harczban is alkalmazta, másrészt a régi zárt csatarend helyett a lochusokat egymástól bizonyos távközökben állította fel, minek következtében mindenik önálló hadműveletet fejthetett ki. Mivel a zsoldos katonák maguk látták el magukat a költséges fegyverzettel, zsoldjuk (misJoV, a tulajdonképeni zsold és sithresion, sitoV, élelmezési költség) meglehetős nagy volt, a lovasságnál természetesen nagyobb mint a gyalogságnál. A zsoldos seregekben a hopliták mellett könnyű fegyverzetű gyalogság is volt szervezve, mely egyrészről könnyebb, más részről a harcznak nagyobb távolságról való fölvételére alkalmas fegyverzettel volt ellátva s ennélfogva könnyebb mozgású is volt, mint a hopliták phalanxa. Ezek voltak az acontistai, dárdavetők, toxotai, ijászok, sjendonhtai, parittyások, mindezek paizs nélkül és ezért közös néven gumnhteV, gumnoi, fegyverzetlennek vagy filoi névvel jelöltetnek. Különböztek tőlük az Iphicrates alkotta peltasták (peltastai), könnyű sorgyalogság, mely bizonyos tekintetben középen állott a tulajdonképeni könnyű gyalogság és a hopliták közt, a mennyiben kevésbé nehéz védelmi és meghosszabbított támadó fegyverekkel volt fölszerelve. E peltasták eredeti hazája Thracia volt, itt ismerték meg őket a spartaiak Brasidas alatt s innen jöttek be az athenaei hadseregbe is, de Iphicrates sokat alakított fegyverzetükön, védő fegyvereiket kisebbítette és könnyebbítette, támadó fegyvereiket szaporította és nagyobbította. – A macedoni uralommal uj korszak kezdődik a görög sereg szervezetében. A macedoniai Fülöp ugyanis teljesen görög mintára szervezte seregét s mindazt, a mit az egyes görög államok hadi szervezetében czélszerűnek tapasztalt, felhasználta saját seregének szervezése körül. A macedonok kiválóan lovas nép voltak s később Nagy Sándor hódító hadjárataiban is kitünő lovascsapatokat szolgáltattak; de szervezett gyalogságuk nem volt s ezt mint fő haderőt egészen Fülöpnek kellett megalkotni. Míg a macedoni nemesség, az ú. n. etairoi, lovas szolgálatot teljesítettek, gyalogságát a városi és vidéki szabad de nem nemes pezetairoi-ból alkotta. A macedoni gyalogság 3 alkatrészből állt: a hopliták, hypaspisták és lövészekből. Az első nehéz sorgyalogság volt, melyet Fülöp szervezett; a két utóbbi könnyű gyalogságot képezett s főként Nagy Sándor alakította ki, mivel ázsiai hadjáratában a könnyű gyalogságra nagy szüksége volt. A hoplitaphalanx, a legszálasabb és legerősebb macedonokból válogatott pezetairoi, Fülöp seregének főerejét alkotta, jellemző fegyvere volt a 14–16 láb (4,5–5 méter) hosszú dárda, az ú. n. sarissa; a harczban sűrű, 16 ember mélységű, szinte áttörhetlen, de nehézkes mozgású tömeget alkotott, melynek öt első sorából öt méteres dárdák meredtek az ellenség felé, a többi sorok sarissái pedig az előttük álló hopliták vállain feküdtek. A phalanx néha csak 12 ember mélységű volt. Hadkiegészítési szempontból Macedonia 6 kerületre volt felosztva s az egyes kerületek alkották a phalanx alosztályait, melyeket többnyire taxiV névvel jelöltek. A taxis létszáma a kerület népessége szerint változott s ezért alsóbb tagozatai sem voltak határozott számhoz kötve; átlag 4000 emberből állott s rendszerint 4 giliarcia-ra, minden chiliarchia 4 suntagmua-ra, a syntagma pedig 4 tetrapcia-ra volt felosztva. Ekkép a teljes hoplitasereg átlag 24,000 emberből állott, melynek parancsnoka maga a király volt s tisztjeit is ő nevezte ki saját tetszése szerint. A nehéz gyalogságon kívül a sorgyalogsághoz tartoztak még a upaspisthV-nek, egy könnyebb fegyverzetű s gyorsabb mozgású hadtest, mely rövidebb dárdával s hosszabb karddal volt felfegyverezve mint a hopliták, s míg a hoplitasereg a védőelemet képviselte, ez inkább gyors támadócsapatot képezett. Valószínüleg azon szabad macedonok közül sorozták őket, kik a nehéz fegyverzetű pezetairoi közé be nem váltak, számuk a háborúban mintegy 6000-ig növeltetett, az ázsiai hadjáratban ezek is chiliarchiákba voltak beosztva s mint állandó hadtest jól be voltak gyakorolva, közülök a 3000 legjelesebb a király gyalog testőrségét, agemáját képezte. A gyalogság kiegészítésére szolgált végül a Nagy Sándor szervezte lövészcsapat 2000 emberből, kik részint az agrianes törzsből alakított dárdavetők (acantistai), részint macedoniai ijászok voltak. A gyalogságon kívül már Fülöpnek kitünő lovassága volt, mely a macedoniai nemességből, a etairoi-ból alakult, nehéz fegyverzetű volt, lándzsával (doru, xuston) fölszerelve s Nagy Sándor trónraléptekor 3000 emberből állott, 16 ilére (ilh) volt felosztva, melyeknek egyike mint lovas agema, a királyi díszgárda (ilh basilich) volt s ebben szolgálni nagy kitüntetésnek tekintették. Már Fülöp magához vette a főnemesek fiait, kiket udvarában katonailag képeztetett (paideV basilocoi) s a kik gyermekkorukban apródszolgálatot teljesítettek, mikor pedig fegyverfogható kort értek, a lovasok agemájába jutottak. A nehéz lovasság mellett könnyű lovasság is volt szervezve, az ú. n. sarissojoroi, kik a hoplitákéhoz hasonló 14–16 láb hosszú, de könnyebb lándzsával voltak fölfegyverezve s 8 ilére voltak felosztva. A mi a sereg létszámát illeti, ez Nagy Sándor haláláig folyvást növekedett. Chaeroneánál Fülöpnek még csak 30,000 főnyi gyalogsága és 2000 főnyi lovassága állott szemben a görög sereggel, Nagy Sándor az ázsiai hadjáratot szintén 30,000 gyalogkatonával és 4500 lovassal kezdte meg, de tartalékserege, melyet Antipater vezérlete alatt Macedoniában hagyott, még 12,000 gyalog és 1500 lovasból állott, indiai hadjáratában pedig még 160,000 ember (40,000 macedoniai és 120,000 ázsiai) állott rendelkezésére. E három időpont képezi a macedoni hadsereg legfőbb mozzanatait. A seregnek Fülöp alatt való szervezete és tagozása lényegileg megmaradt Nagy Sándor uralkodásának első korszakában is, de természetesen hozzájárultak a görög szövetségesek úgy a gyalogságban mint a lovasságban, továbbá a zsoldosok és az ázsiai hadcsapatok. Később azonban Nagy Sándor újraszervezte seregét, a makacs ellenállást tanusító ázsiai népek gyorsabb üldözése végett a fősúlyt a könnyű csapatok szervezésére helyezte úgy a gyalogság mint a lovasság körében, sokat vett át a perzsák hadi szervezetéből, a szövetséges görög hadakban kevés bizodalma lévén, ezeket nagy részt elbocsátotta és a macedoni sereget, mely hadseregének magvát alkotta, európai és ázsiai zsoldosokkal szaporította; az előbbiekhez ujabb csapatokat szervezett, ilyenek voltak a többek közt az argyraspides ezüsttel bevont pajzsaikkal (l. ezt). E mellett a podgyászcsapat is, mely eredetileg a macedoni seregben teljesen hiányzott, e hadjáratok alatt roppant nagyra szaporodott, mivel a mérhetetlen zsákmánynyal a katonák kényelme is növekedett és a sok évig tartó szolgálat miatt most már asszonyok és gyermekek is a sereg járulékait alkották. Majd midőn Sándor világuralmának érzetében európai szövetségeseit és az ázsiai meghódított népeket egyaránt alattvalóinak tekintette és a nemzetiségeket általában el akarta törülni, seregének is többféle változáson kellett átmenni, a mely még a nagyobb csapatok elnevezésére is kiterjedt; lovasságát még előbb ú. n. hipparchiákra osztotta, európai és ázsiai gyalogságát egy phalanxban akarta egyesíteni, de tervei kivitelében halála megakadályozta. A nehéz lövegek alkalmazásáról l. Tormenta, 2; az elefántokról l. Elephantus, B. V. ö. Rüstow és Köchly, Geschichte des griechischen Kriegswesens (1852). H. Droysen, Heerwesen und Kriegführung der Griechen (1. Hälfte, 1887). Gilbert Gusztáv, Handbuch der griechischen Staatsalterthümer (1. Band, 2. Auflage, 1893). Dr. Bauer Adolf, Die griechischen Kriegsalterthümer (a Müller Iwan Handbuchja 4. köt. 1. fele, 1887). Bárczay Oszkár, A hadügy fejlődésének története (1. köt. 1895).

II. A rómaiaknál Romulus hadserege állítólag 300 lovasból (l. Celeres) és 3000 gyalogosból állott (Liv. 1, 13, 8), oly formán, hogy a három tribus, a Ramnes, Titienses és Luceres mindegyike 100 lovast és 1000 gyalogost szolgáltatott. Varro l. l. 5, 89, 91. A mint Roma lakossága nőtt, azonkép szaporodott még a királyok idejében a katonság száma. Servius Tullius a 3 lovascenturia számát fölemelte 18-ra s (Livius 1, 11, 1) már Tullus Hostilius alatt több legióról beszél. A későbbi fejlődés alapjául Servius Tullius politikai alkotmánya szolgált. A polgárok 5 vagyoni osztálya szerint alakult a hadsereg is, melynek magvát ezentúl a legio képezi (l. Legio). Ebben az első csatasort a principes foglalják el, nyilván az első osztály polgárai, a másodikat a triarii, a harmadikat a hastati. A vagyontalanok (proletarii) mentek voltak a katonai szolgálattól, s ha mégis szükség volt ráejuk (accensi velati), az állam látta el fegyverzettel. Ezen timocratikus alapon nyugvó polgársereg jellemzi a köztársaságot a polgárháborúkig, de addig is nevezetes reformokon ment keresztül. Igy a hadjáratok hosszúsága szükségessé tette, hogy úgy a gyalogságot mint a lovasságot zsolddal lássák el, továbbá változtak a fegyverek is, végre a legfontosabb ujítás az, hogy a phalanx helyébe a manipuli léptek, a minek következménye az lett, hogy az 5 census-osztálynak megfelelő fegyverzetek között a különbség eltünt s a csatasorban a szolgálati évek s az egyéni kiválóság váltak döntővé. Livius (8, 8, 3) szerint ezen reformok Kr. e. 348-ban léptek életbe, a mikor a rómaiak Vejit ostromolták, de valószínűbb, hogy az átalakulás lépésről-lépésre történt. A római hadsereg kerete sem maradhatott sokáig a régi. Kr. e. 494 óta, midőn a sabinusokkal megköttetett a szövetség, hozzátartoztak a szövetséges csapatok (socii), s a mióta Roma hatalma a tengeren túl is kiterjedt, a segédcsapatok (auxilia). Az előbbiek azonban a lex Julia (Kr. e. 90) következtében, mely az italiai szövetségeseknek megadta a római polgárjogot, megszüntek. A köztársaság utolsó százada, a polgárháborúk kora, a második korszakot képezi a hadsereg szervezetének fejlődésében. Marius óta megszünt a census az ujonczozás alapjául szolgálni, s a legio legénysége továbbra is polgárokból kerül ugyan ki, de túlnyomó számban vagyontalanokból, kikre nézve a katonai szolgálat kereseti forrást jelentett, úgy hogy Marius idejében a római katonák tulajdonképen már zsoldos katonák voltak. A katona nem szolgálja hazáját, hanem a hadvezért és pedig annál nagyobb ragaszkodással, minél több a zsoldja s minél nagyobb zsákmányra s végellátásra számíthat. A szolgálati idő egyhuzamban 16 évre terjed, sőt a hadvezér fölszólítására a kiszolgált katona kész tovább katonáskodni (l. Evocati) Minden katona egyforma fegyverrel van ellátva, minek következtében eltünnek a hastati, principes és tiarii, de a manipuli helyébe is egy új tactikai egység, a cohors lép. A hadvezérek annyi legiót toboroztak össze, a mennyi módjukban állott, de ha a béke bekövetkezett, elbocsátották. Az actiumi ütközet előtt 45 legio volt. Octavianus tisztában volt azzal, hogy az új monarchiát csak a fegyverek hatalma biztosíthatja s azért legalább 23 legiót tartott együtt s e számot Kr. u. 6-ban 25-re emelte. Vespasianus, midőn trónra lépett, 30 legióval rendelkezett s ez a szám aztán is állandó maradt. A királyság korában a király volt a sereg főparancsnoka; a köztársaság kezdetén az exercitus consularis, mely mindegyik consult megillette, 2–2 legióból állott. A végén, bármily nagy volt a sereg, kizárólag a hadvezér akaratától függött s a császárkorban is a császár volt az, ki az állandó hadsereggel feltétlenül rendelkezett. Csakhogy mivel a legiók a tartományokban elosztva állomásoztak, közvetetlenül a helytartóknak (legati Augusti pro praetore) voltak alárendelve. Romában is a császár nevében a három praefecti, a pr. praetorio, a pr. urbi s a pr. vigilium parancsolt a városi csapatoknak. A császári tartományokban a legiók mellett mindig megfelelő számú segédcsapat tartózkodott. A hol kevésbbé kellett tartani az ellenségtől, elégségesek voltak magukban a segédcsapatok is. Még egy legio is, ha külön főparancsnok alatt állott, önálló exercitus számba ment. Igy volt exercitus Pannoniae iniferioris (CIL III 10659), sőt exercitus Daciae Porolissensis (CIL III 8063). Kezdetben egy tartomány őrsége több legióból is állhatott, de a mint a császárok felismerték, hogy a nagyobbszámú katonaság összpontosítása egy helytartó kezében könnyen veszélyeztetheti trónjukat, legfölebb 2 legiót bocsátottak egy helytartó rendelkezésére. Pannonia superiorban csak Caracalláig tartózkodott 3 legió; Caracalla a brigetiói legiót az alsó-pannoniai helytartó alá helyezte, úgy hogy azóta ennek is két legiója volt. Diocletianus nemcsak a provinciákat aprózta fel, hanem az egyes legiókat is.