csatadal, hadi ének, harci ének

a háborús katonadal különálló csoportja, mely az ütközet előzményeit, eseményeit s főként érzelmi hatását mutatja be. Az irodalmi csatadallal ellentétben nem lelkesít, hanem a halálhangulat kifejezője. A Monarchia 1849 utáni háborúihoz kapcsolódik, az I. világháborúval záródik élete. Előzménye a → történeti ének, de a csatadalból az idegen érdekek kényszerű szolgálata miatt hiányzik a hazafiasság. Műfaji rokona a → katonadal és a népi vers; ez utóbbi önálló típusa a csatát bejelentő → verses levél (Kedves, jó szüleim, rossz híreket hallok…). A szerzők többsége ismeretlen altiszt és közkatona; alkotásaik nem annyira a szóbeliségben, mint inkább írott formában éltek, → katonakönyvekben találhatók, egy részük → hadirokkantversként vagy → históriaként nyomtatásban is megjelent. A csatadalok prozódiája bizonytalan, sok a rímtelen vaksor, olykor tudálékosak is. A legkorábbi 10–15 versszakos változatok az idők folyamán nemegyszer 4–5 szakaszosra rövidültek. Nem az események sorrendjében haladva, hanem füzérszerűen épülnek fel, épp ezért sok a sorrendi csere. Alapjuk legtöbbször megtörtént esemény, amelyben a szerzők is részt vettek, mégsem adnak kerek elbeszélést vagy helyzetképet, mindig az érzelmi hatás bemutatása a fontosabb, lírai jellegük domináns. A csatadalok a hitelesség kedvéért elég pontosan rögzítik a helyet, időpontot (Ezernyolcszázhatvanhatodik évbe Juliusnak harmadik röggelibe; Tratna – Tratenau – alatt tornyosodnak a fölhők…), idők folyamán azonban ez oldottabbá válhat (Augusztusnak huszadikán reggelén Masíroz egy ezred a hegy tetején; Masírozunk észak felé, Elmegyünk a porosz elé…). Hasonlóképpen fontos a borús természet bemutatása (Csütörtökön virradóra, Nap is gyászba borult arra…). A csata leírása ritkán részletező (Jaj, Istenem, nem mehetünk előre, Mert igen rossz állásunk van a völgybe; Fent a bosnyák a hegyen jó sáncából Leszedi a magyar bakát lábáról); a csatazajt viszont a régi katonadalok és történeti énekek megfelelő helyeinek (A nagy ágyúk zúgadoznak, Apró fegyverek ropognak; Szólnak a fegyverek, csattognak a kardok…) korszerűsítésével érzékeltetik, főként a tűzérségi tűz nemegyszer túlzó említése gyakori (Ágyú morog, ropognak a fegyverek; Lőttek reánk, még a fák is reszkettek; Tüzes golyó hasítja a levegőt…). Ebből a képből bontakozhat ki az érzelmi reflexió (Szólt az ágyú, golyó fütyült mellettem, Még akkor is kedvesem emlegettem…), de a legritkább esetben valamiféle lelkesítő sor (Hull a golyó, mint a zápor a földre, Magyar baka bátran rohan előre; Szól az ágyú, ropognak a fegyverek, Most látni meg, hogy ki a magyar gyerek!…). A csataleírás rendszerint a sebesülés, a halál, nem pedig a győzelem említésével folytatódik (Ott esett le sok szép magyar a földre; Vérrel vannak becsurgatva a mezők…). Az ellenség úgyszólván meg sem jelenik, ritkák az ilyen sorok (Nagy rohammal jön a bosnyák hadsereg…), párbeszédek (Négyes huszár, add ide a lovadat, Úgysem látod többet magyar hazádat! Nem adom én a lovamat, magamat, Élös a kard, levágom a nyakadat.). Legtöbbet a sebesülés és a halál bemutatásánál időznek (Ki möghalva, ki fönnszóval jajgatja: Nincsen keze, nincsen lába, siratja; Nyerít a ló, érzi a halott szagát, Ott lőtték le mellőle a pajtását…); majdnem mindig társul hozzá egy-egy érzelmi reflexió (Ellőtték az egyik kezét szegénynek, Szeretőjét nem öleli meg többet…); költői közhely a rossz hír átadásának motívuma (Írd mög, pajtás, az én édösanyámnak: Ne várja a levelit a fiának!...); az idegen földben, tömegsírban való jeltelen eltemettetés (Hazájától távol fekszik egy kősziklás gödörbe; Egy sír vagyon ötnek-hatnak megásva, Egynek sincsen fejfája megcsinálva…). A tiltakozás gondolatáig mégsem jutnak el (Édösanyja mire szülte gyerökit?…). (→ még: békedal) – Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).