aranyhajú ikrek

→ tündérmese. Cselekménye: házasodni készülő király(fi) inasa kihallgatja három szegény sorsú leány beszélgetését. A legidősebb azt mondja, hogy ha a királyfi őt feleségül venné, egy szem búzából az egész ármádiának elegendő kenyeret sütne (a király kocsisának a felesége vagy a király sütőnéje szeretne lenni), a közbülső egy szál kenderből az egész ármádiának elegendő ruhát szőne (a király inasának a felesége vagy a király szővőnéja szeretne lenni), a legkisebb a királynak (egy, két, három, tizenkét) aranyhajú gyermeket szülne (akiknek csillag van a homlokán, nap és hold a két mellén). Az inas közli a hallottakat a királyfival, aki lehetőséget ad a két legnagyobbnak ígérete beváltására, s a legkisebbet feleségül veszi. Távollétében felesége aranyhajú gyermeket (gyermekeket, 2 fiút és 1 lányt) szül. A két irigy nővér (gonosz anyós vagy dajka) a gyermekeket vízbe teszi, helyükbe kutyakölyküket csempész, s megírják a hadban levő férjnek, hogy a felesége kutyakölyköket szült. A királynét börtönbe vetik, a gyermekeket a kertész (halász, vadász, molnár) kifogja és felneveli. Szépségükkel felhívják magukra a király figyelmét, a cselszövő erről tudomást szerez, s sorra elküldi a két fiút a világ zengő fája és a szépen szóló madár után. A fiúk kővé változnak. A kislányt az élet vize után küldi, neki sikerül a feladatot teljesíteni, s bátyjait is feléleszti. A gyermekek meghívják magukhoz a királyt, és mese keretében elmondják neki a történteket. A király kihozatja feleségét a börtönből, magához veszi gyermekeit, s a cselszövőt (cselszövőket) ló farka után kötteti (AaTh 707; → hét holló, a; AaTh 451; → csonka kezű leány, a; AaTh 706). Ikerpárja: a megölt aranyhajú ikrek. Ebben a cselszövő(k) a gyermekeket (két fiút v. egy fiút és egy leányt) megölik, elföldelik és helyettük kutyakölyköket fektetnek a királyné mellé. A királynét börtönbe vetik, s a király egyik nővérét (vagy az ármánykodó lányát) veszi feleségül. A gyermekek teteméből két aranyos fa nő, beszélgetésüket a mostoha meghallja, a fákat kivágatja, aranyos nyoszolyát csináltat belőlük. A király és új felesége alatt a nyoszolyák beszélgetnek. A királyné tűzre vetteti őket. Egy-egy forgócskájuk (vagy az abból lett bárányka) folyóvízre kerül, az kiveti egy puszta szigetre, itt újra gyermekké változnak. A Nap, Hold és Szél a két meztelen gyermeket felöltözteti. Visszakerülnek a királyi udvarba, elmondják történetüket, a király felismeri őket, anyjukat felhozatja a börtönből, a cselszövő (és nővére v. anyja) megbűnhődik (H 707 I, RN 707 I*, MNK 707*). A két párhuzamos típusnak a magyarban 25, ill. 7 változatát jegyezték fel, az egész nyelvterületen ismert. A meséket tartalmazó ponyvafüzetről nem tudunk, de több változat ponyvanyomokat visel magán (nevek, stílusfordulatok). Az aranyhajú ikrek típus egy-egy változata csaknem valamennyi európai mesegyűjteményben megtalálható, ismeretes Szibériában, de a Közel-Keleten és Indiában is, mesélik a kanadai franciák csakúgy, mint spanyolul a mexikói indiánok és portugálul a brazíliaiak. Legkorábbi ismert európai változata Straparola gyűjteményében található, tartalmazza az Ezeregyéjszaka, s feldolgozta Mme d’Aulnoy is. V. Liungman szerint a két ikermese a hellenisztikus korban (i. e. 300–i. sz. 300) a Közel-Keleten keletkezett, s a keresztes háborúk idején szóbeli úton terjedt el Európában. A magyar szövegek egy része nyilvánvalóan az Ezeregyéj-beli változat, más része Straparola meséjének a származéka, a harmadik csoport – ez a leggazdagabb (amelyben a két nagyobb leány egy szem búzából, ill. egy szál kenderből egy egész hadsereg ellátását ígéri) – talán Puskin Szaltan cárjával (1831) vagy annak szóbeli eredetijével hozható kapcsolatba (→ gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a: AaTh 403A; → őztestvér, az: AaTh 450; → Szűz Mária keresztleánya: AaTh 710; → nádlányok, a: AaTh 408; a hűtlen királyné: AaTh 318). – Irod. Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Horálek, K.: Zur slavischen Überlieferung des Typus AT 707 (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).