őztestvér, az

K- és Közép-Európában különösen népszerű → tündérmese. Cselekménye: özvegyember, kinek egy kisfia és egy kisleánya (vagy két kisleánya) van, feleségül vesz egy özvegyasszonyt. A mostoha a gyerekek életére tör (vagy éhínség idején szegény asszony félmellét vagy combjának egy darabját főzi meg a férjének). Rájönnek, hogy jóízű az emberhús, elhatározzák, hogy gyermekeiket fogják megenni. Megállapodnak abban, hogy mikor az anya fésüli a kisleányt, elvágja majd a nyakát. A gyermekek kihallgatják a szülők beszédét, és eltervezik, hogy a kisfiú kikapja nénje kezéből a szalagot, a kisleány üldözőbe veszi. Elmenekülnek. Gyakran mágikus tárgyakat dobnak maguk mögé (AaTh 313H*). Erdőbe érnek, a fiú őznyomból iszik, és őzzé változik (előtte gyakran oroszlán- és farkasnyomból is akar inni, ettől azonban nénje megóvaj: vö. Grimm változatát). A lány szénakazalban, egy fa tetején, erdei kunyhóban húzódik meg. A királyfi vadászat közben rátalál, felajánlja, hogy magával viszi kastélyába, mint feleségét (mint első szobalányát). A lány hajlandó vele menni, ha az őzecskét is magával viheti (nem hajlandó leszállni a fáról. Kastélybeli öregasszony, → boszorkány lecsalja, úgy, hogy a fa alatt rosszul szitál, dagaszt, vagy kés fokával akarja elvágni egy tyúk nyakát). A királyné férje távollétében aranyhajú fiút szül. Vetélytársnője (annak boszorkány anyja) vízbe dobja, s maga fekszik a helyébe. A királyné aranykacsává változik (elnyeli egy cethal). Éjszakánként feljár vagy az őztestvér leviszi hozzá a királyfit, → Királyfia Kis Miklóskát szoptatni. Az álkirályné az őztestvér életére tör. A király inasa (maga a király) meglesi az éjszakai jelenetet, s nem engedi feleségét kacsává visszaváltozni. Az álkirálynét és anyját a ló farka után kötik (AaTh 450). A magyar változatok nagy része – cselekményük hasonlósága ellenére – nem az ismert Grimm mese származéka. Eldöntetlen, hogy a típus írásbeli vagy szóbeli úton terjedt-e el nálunk. A kannibalisztikus kezdőmotívumú redakció, mely a magyar nyelvterület északi részén általános, a szláv és skandináv változatokkal mutat rokonságot, a gonosz mostoháról szóló kezdőmotívum közép-európai, a két leánytestvérről szóló redakció és azok a változatok, melyekben a leány fára menekül s úgy csalogatják le, a balkáni anyaggal hozható kapcsolatba. A mese Ny-Európában kevéssé népszerű, a Mediterraneumban viszont Dégh Linda feltevése szerint, már első megjelenése előtt (Basile: Pentamerone) ismert lehetett a szájhagyományban. W. Liungman különösen a kisázsiai változatok szépségét dicséri. Az őztestvér meséje a → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány (AaTh 403A); a → nádlányok (AaTh 408), a → hét (három, kilenc, tizenkét) holló (AaTh 451), valamint az → aranyhajú ikrek (AaTh 707), a csonkakezű leány (AaTh 708) és Szűz Mária keresztleánya (AaTh 710) típusok családjába tartozik (→ alakváltozás). A témakör az üldözött hősnő szenvedései, a gyakori dal- és versbetétek miatt különösen női mesemondóink körében kedvelt. – Irod. Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy, VIII.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Pomeranceva, E.: Russische Volksmärchen (Berlin, 1966); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy, XII.).