gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a, a leány, aki aranyvirágot lépik

mesehősnő, aki csodálatos szépségét és rendkívüli tulajdonságait Krisztustól (egy tündértől) kapta azért, mert szülei születésekor szállást adtak neki, vagy mert ő maga vizet adott a két szomjas vándornak (megmutatta nekik a faluba vivő utat). Rendszerint a fehér és a fekete menyasszonytípus (AaTh 403A) szenvedő hősnője. Bátyja, aki a lány arcképét mindig magával hordja, a király szolgálatába szegődik, az megpillantja a képet s a szép lányt el akarja venni feleségül. A lánynézőbe magával viszi dajkáját, akiről nem tudja, hogy saját leányát szánta neki feleségül. Visszafele jövet a dajka (mostohaanya) gyöngyöt síró, rózsát nevető leány szemét kiveszi (kezét, lábát levágja, → csonka kezű leány, a), a folyóba veti, s a sajat lányát ülteti a helyére. A királynak azt hazudja, hogy az út porától és a fáradtságtól csúnyult meg a lány. A csalódott király a fiút bebörtönözteti. A lányt kifogják a halászok. Az aranyvirágok és az igazgyöngyök árán visszavásárolják a szemét (kezét, lábát), a megmentői is meggazdagszanak, vagy aranykígyóvá változik, amelyet diákok ajándékul visznek a királynak (→ aranyhajú ikrek, → átváltozás, → nádlányok, a). A király rátalál (vagy gyöngyöt síró, rózsát nevető leány a király udvarába kerül), elmondja történetét, felismerik, a király feleségül veszi. Bátyját kiengedik a tömlöcből, a dajkát (mostohát) és lányát ló farka után kötik (→ őztestvér, az: AaTh 450; a beszélő lófej: AaTh 533). Egyike legnépszerűbb → tündérmeséinknek; a készülő Magyar Népmesekatalógus 33 változatát tartja számon. Az egész magyar nyelvterületen több, egymással ineterferáló redakciója ismert. Ponyvára került a 19. sz.-ban Gaál György Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona c. változata (Benedek Elek feldolgozásában), Arany László Az aranyhajú hercegkisasszony c. meséje, a Grimm-gyűjtemény Die weisse und die schwarze Braut-ja. 20. sz.-i hiteles szövegeinknek azonban csak kis része tekinthető ezek származékának. – A mese Európa-szerte népszerű, különösen nagyszámúak az ír, dán, német, francia (kanadai is), olasz és török változatok. Első ismert feljegyzése a 12. sz.-ban az ún. Berta-monda, mely Nagy Károly születését helyezi a fenti mesés keretbe. (A középkori változatok egy része Nagy Károly anyját magyar királylánynak mondja.) Ennek hősnője azonban nem gyöngyöt síró, rózsát nevető leány. Ezt a Szomadéva c. 11. sz.-i szanszkrit verses gyűjteményben találjuk meg, a „nagy lábú” Bertáéval számos ponton egyező elbeszélésben. A jelző mint a természetfeletti eredetű, abszolút szépség kifejezője gyakran szerepel a hindu és perzsa mesehősök és -hősnők epitheton ornansaként. – Irod. Afert, P.: Dan Motiv von der unterschobenen Braut in der internationalen Erzählungsliteratur (Schwerin, 1897); Solymossy Sándor: Mesehősnő, aki gyöngyöt sír és rózsát nevet (Ethn., 1917); Eckhardt Sándor: A Berta monda (Ethn., 1937); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Wiesbaden, 1953; Typ 240); Delarue, P.–Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964.).