csonka kezű leány, a

→ tündérmese. Cselekménye: gonosz (mostoha) anya irigykedik leányára annak szépsége miatt. Egy vadászának megparancsolja, hogy ölje meg, tüdejét, máját és két karját vigye haza jegyként. A vadász megsajnálja a leányt, két karját levágja, de életét meghagyja, egy kiskutya tüdejét és máját veszi ki és viszi haza. A leány világgá megy. Kaszálón egy szénaboglyába rejtőzik el, egy királyfi rábukkan, hazaviszi és feleségül veszi. Az asszony másállapotba kerül, a szülés idején a királyfinak háborúba kell mennie, de meghagyja, hogy levélben értesítsék gyermeke megszületéséről. A követ a levéllel a mostoha házában száll meg. A mostoha és édesleánya kicseréli a levelet, s a királyfi azt a hírt kapja, hogy felesége két kopókölyköt szült, ezért elkergetteti a háztól. Az asszony két gyermekével vándorútra kel. Útközben csodatevő víztől kinőnek a karjai. Gyermekeivel egy erdei kunyhóban telepszik meg. A királyfi hazatér a háborúból s vadászatra (felesége keresésére) indul. A kunyhóba tér be pihenni, de se feleségét, se gyermekeit nem ismeri fel. Alvás közben az egyik lába lecsüng az ágyról, felesége a fiával visszatéteti. (A jelenet még kétszer megismétlődik.) Az inas reggel elmondja a királyfinak az éjszakai párbeszédet, mire az boldogan hazaviszi éppé vált feleségét és két szép gyermekét. A mostoha és leánya megbűnhődik (AaTh 706). A népszerű s a magyar nyelvterületen meglehetős egyöntetűséget mutató mesét elsősorban mesemondó asszonyaink kedvelik. 13 ismert, szórványosan feljegyzett változata általános elterjedtséget mutat s erős → affinitást egyéb szenvedő hősnőkről szóló meséinkhez: → Hófehérke, → őztestvér, az, → jávorfácska, → Hamupipőke, → tetűbőrbunda, → Szűz Mária keresztleánya, → aranyhajú ikrek, → gyöngyöt síró, rózsát nevető leány, a, → hét (három, kilenc) holló, a stb. A mese egész Európában, DNy-Ázsiában és É-Afrikában, É- és D-Amerikában ismert. A kutatók igen régi gyökerekre vezetik vissza, egyesek a 8. sz.-ra, mások a 13–14. sz.-ra teszik keletkezését. W. Liungman egy mesénkkel kapcsolatos 14. sz.-i anglo-normann kéziratról tud a stockholmi királyi könyvtárban. – Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955. UMNGy VIII.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).