ásványok

a népi hitvilágban sok esetben mágikus erőt tulajdonítanak nekik, ill. → mágikus tárgyként, → mágikus eljárások eszközeiként használatosak. Ennek oka elsősorban feltűnő, a szokottól eltérő külsejük (színük, fényük, erezetük), vagy ízük és tapasztalt frissítő, gyógyító hatásuk, mesterséges vagy művészi felhasználhatóságuk (szilárdságuk, nyújthatóságuk, hasíthatóságuk, átlátszóságuk), ill. különleges eredetük volt. A maga természetességében használt ásványok közül a → só a legáltalánosabb. A → rontás elhárításában és a → gyógyításban (→ népi gyógyászat) kapott szerepet a simakő (gömbölyűre csiszolt fehér pataki kavics), az alabástrom és a mármarosi gyémánt. A máriaüveg optikai tulajdonságai miatt → kincskereső varázstükör. Az ólomfémet gyógyító eljárásokban (→ öntés) és → jósláshoz használták, a → sárgaságost bányavidéken aranymosó vízzel itatták. A hit szerint természetfeletti erővel rendelkeztek a különös eredetűeknek tartott kövek is. Ilyen pl. a → mennykő. A madárfészekben talált denevér-, holló-, fecske-, a hangyabolyból előkerülő hangyabékakő (rendszerint valami különös színű kavics) érintése minden bajt meggyógyított, a szemről hályogot hasított (ezért hályog kőnek is nevezték), zárat, lakatot nyitott, könnyű szülést biztosított, láthatatlanná és sérthetetlenné tett, szerelemre gerjesztett. – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).