magyarok

finnugor nyelvű nép. A magyarok ősei a finnugor népek ugor ágához tartoztak, a manysik (vogulok) és a hantik (osztjákok) közeli rokonai voltak. A magyar őstörténet számos pontja vitatott és felderítetlen. Az i. e. 4–3. évezredben együtt élő finnugor népek tartózkodási területe, az ún. finnugor őshaza az Ural középső és déli részének két oldalán húzódott. Némely kutató szerint az ugor népek a Volga és a Káma között éltek. Az újabb kutatások fényében viszont az a feltevés került előtérbe, hogy az Uraltól K-re Ny-Szibériában laktak. Az i. e. 3. évezred végén a finnugor együttélés a finn ág Ny-ra vándorlásával megbomlott. Az i. e. 1. évezred végén az obiugorok és a magyarok elődei is elváltak egymástól. Az obiugorok északabbra, a magyarok délebbre, ill. némely feltevés szerint Ny-Szibériából lassan ÉNy-ra vándoroltak. Ekkor alakult ki az önálló magyar etnikum és nyelv. A magyarok az i. sz. kezdete körül feltehetően a mai Baskíria területén – a 13. sz.-ban Juliánus barát által Magna Hungariának nevezett földön – éltek. A 7–8. sz. táján kisebb csoportjaikat hátrahagyva a Don középső folyásának mellékére tették át fő szállásterületüket (Levédia). A környéken élő alánokkal és bolgár-törökökkel sokoldalú kulturális kapcsolatba kerültek, amelynek eredménye jelentős műveltségbeli gyarapodás lett (földművelés, szőlőkultúra), a Kazár Kaganátus fennhatósága pedig döntő hatással volt társadalmi és politikai szervezetükre. A 9. sz. elején tovább nyomultak Ny-ra a Dnyeper és a Don közé eső Etelközbe. Innen – közvetlen kiváltó okként a besenyők támadása miatt – húzódtak be 895–96-ban a Kárpát-medencébe, ahol különféle katonai akciók kapcsán már az előző évezredekben is megfordultak. Van olyan feltevés is, amely szerint 670 táján a Kárpát-medencébe beköltözött második (vagy kései) avar hullám népessége, ill. egy része magyarul beszélt, és tömegeiben fennmaradt a honfoglalásig. Ez az ún. „kettős honfoglalás” elmélete, melyet azonban – több kutatásösztönző szempont fölvetésén túl – nem sikerült meggyőzően igazolni. – A honfoglaló magyarok lélekszáma 4–500 ezer körül mozoghatott. A dombvidékeken jelentékeny szláv lakosságot találtak. Történeti, nyelvészeti és toponimiai adatok alapján feltehető, hogy némely vidéken, főként az ország keleti felében avar és bolgár csoportokra bukkantak. A honfoglalás – az államalapítás folyamatával járó társadalmi változásokkal párhuzamosan – bizonyos műveltségcserét is jelentett. A mintegy 200 000 lélekre becsülhető nem magyar nyelvű népesség egy részét kb. kétszáz év alatt magukba olvasztották. A szlávok a kárpáti folyóvölgyekben éltek zavartalanul tovább. A 11–12. sz.-ban kelet felől → besenyők és úzok telepedtek be. Az ország lakossága a 12. sz. végére 1 800 000–2 200 000 lélekre emelkedett. A tatárjárás (1241–42) erősen visszavetette a népesség gyarapodását, a Dunántúlon és a Kisalföldön 20%-os, az Alföldön 60%-os volt a pusztulás. A lakosság pótlására korábbi szórványos példák nyomában nagyobb részt német, kisebb részben francia–vallon–olasz stb. telepeseket hívtak be, és letelepítették a középső területekre a → kunokat. A különféle népességkorlátozó tényező (pestisjárványok, háborúk, éhínségek) miatt csak az 1340-es évekre nőtt az ország lakossága ismét két millióra, majd a 16. sz. elejére 3,5–4 millióra. A közel két évszázadig tartó török háborúk ismét visszavetették a demográfiai fejlődést, a lakosság nagymértékben átrétegződött. A 18. sz. elején Mo. népessége csak 3–3,5 millió volt. Leginkább a hadjáratoktól sújtott, legsűrűbben magyarlakta központi területek pusztultak el. A hegyvidéki védettebb és félreeső vidékeken viszont a → románok és a → szlovákok száma megnőtt, a → szerbek és a → horvátok a török elől nagy tömegben menekültek É-ra, a Habsburg-kormányzat pedig a 17. sz. végétől rendszeresen → németeket telepített az elnéptelenedett tájakra. Míg a 16. sz. elején az ország lakosságának kb. 80%-a volt magyar anyanyelvű (maximálisan 3 200 000), ez az arányszám kétszáz év alatt 35–45%-ra csökkent (1,2–1,75 millió). A 18. sz.-ban alakult ki a Kárpát-medence máig jellemző nemzetiségi képe. Az 1780-as években végrehajtott első népszámlálás 9 275 832 személyt talált Mo.-on, ebből 3–3,5 millió lehetett magyar anyanyelvű. A következő, demográfiai szempontból viszonylag nyugalmas időszakban 1910-re a korabeli ország lakossága (Horváto.-gal együtt) 20 886 487 lélekre nőtt, amelynek valamivel kevesebb mint fele vallotta magát magyarnak. – A múlt század második felében kezdődő gazdasági indítékú → kivándorlással, majd a különféle politikai emigrációs hullámokkal a magyarok jelentős számú csoportjai kerültek Ny-Európa országaiba és tengerentúli földrészekre. Az I. és a II. világháborút követően meghúzott új államhatárok következtében nagy lélekszámú magyar nemzetiség él a szomszédos szocialista országokban. – 1970-ben becslések szerint a világ magyarságának száma kb. 14,5 millió volt. Ebből Mo.-on mintegy 10 millió, különféle hivatalos adatok és becslések szerint, Ausztriában 50 000, Csehszlovákiában 730 000, a SZU-ban 180 000, Romániában 1,9–2 millió, Jugoszláviában közel fél millió magyar, a különböző Ny-európai országokban 200 000, az USA-ban 800 000, Kanadában 100 000, D-Amerikában 90 000, Ausztráliában 35 000, Afrikában és Ázsiában 25 000 magyar élt. (→ még: amerikai magyarok, → csehszlovákiai magyarok, → jugoszláviai magyarok, → magyarok a Szovjetunióban, → romániai magyarok) – Irod. Magyarország történeti demográfiája (szerk. Kovacsics József, Bp., 1963); Bartha Antal: a IX–X. századi magyar társadalom (Bp., 1968); Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970); Fodor István: Verecke híres útján (Bp., 1975); Uráli népek (szerk. Hajdú Péter, Bp., 1975).

Bp. KV. 1979. 060144