koponya

a magyar → népi hitvilágban az ember- és állatkoponya egyaránt használatos volt → mágikus tárgyként. A régi sírokból előkerült emberkoponya általában gyógyításra szolgált. Egy 18. sz.-i kalendárium nyavalyatörés gyógyítására férfikoponyát javasol; megégetés után porrá törték és hatvan napon át ételbe és italba kellett hinteni. 18. sz.-i feljegyzés a → fene ellen ajánlotta: megszárított koponyát porrá törés után olajjal elegyítettek. Göcsejben → hideglelésre a koponyát vagy egy részét megtörve seprőpálinkában itatták. Hasonlóképpen gyógyították az → ijedtséget is a Tiszántúlon. Közelebbről meg nem határozott betegséget gyógyítottak tisztesfű és kutyakoponya főzetében való fürösztéssel. Sok helyen sírban talált koponyából itatták a részegeskedőt: többé sohasem ivott bort. Szatmári pásztorok koponya tűzre dobásával csendesítették le a jószágot. Hogy a → lovak jó állapotban legyenek, megsózott koponyát tettek az itatóedénybe; göcseji hit szerint a → tudós kocsis is így tett a lovával. A → kísértet is megjelent a hit szerint koponya képében. Az ember és állatkoponyából való ivás ellenálló erőt adott a betegségek ellen. A fekete kutya koponyájának a pora különféle betegségek orvosszere volt. A kutya-, ló-, szamár-, denevér-, varjú- és kigyófej a padláson, ajtó fölött, küszöb alatt, kerítéskarón, vályúban, jászolban, vetés közepén gonosz-, ragadozó madár-, veréb-, féreg-, vihar-, jég- és tűztávoltartó eszköz. A békafej pora lakatnyitó. – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).