szótlanság

a → népi hitvilág bizonyos → mágikus eljárásait szótlanul kellett elvégezni, mert csak így lehettek biztosak a sikerben. A szótlanság összefügg – mint annak ellentéte – a „kimondott szó” varázserejébe vetett hittel (→ ráolvasás), azzal az elgondolással, hogy a kimondott fölött az ember már nem rendelkezik (az már a maga életét éli). A szótlanság növelte a varázslás erejét; igen sok eljárás kísérő eleme volt; látszólag mintegy ráadásként szerepelt, de hiánya egyben érvényteleníthette az egész cselekvést. Szótlanul kellett például a → harmatszedést vagy a → vetés meztelen körüljárását végezni, a → rontást kiönteni, a → kelést körülkerekíteni a pénzdarabbal, a temetőből kilenc sírról földet hozni a gyógyító fürdőhöz. Kincsásáskor (→ kincs) sem volt szabad egymáshoz szólni. – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Solymossy Sándor: Hitvilág (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43).