szőlőbirtoklás

a szőlőterület tulajdonához és használatához fűződő sajátos feudális eredetű jogok és szokások összessége. A szőlő ritka kivételtől eltekintve (pl. Békés m.) nem tartozott a jobbágy telki (úrbéres) állományhoz. Bár a Tripartitum értelmében a jobbágy kibecsültethető volt szőlőbirtokából, csak az igaz becsű megfizetése, vagyis a szőlőtelepítésbe fektetett munka és egyéb költségek ellenértékének megtérítése után lehetett kivetni. Akkor is évenként csak bizonyos határnapig (Boldogasszony napja: febr. 2., Gergely nap: márc. 12., legkésőbb Szent György napig: ápr. 24.) lehetett, nem pedig szüret előtt. A kibecsültetéshez a kialakult jogszokás alapján a földesúrnak csak akkor volt joga, ha a birtokos nem fizette meg a szőlő után járó adót (→ bordézsma) vagy gondatlanul művelte, netán 2–3 évig is parlagon hagyta szőlejét. A társadalmi hovatartozástól függetlenül, nemesnek, polgárnak, telkes jobbágynak, házas és házatlan zsellérnek egyaránt lehetett szőleje. A megszerezhető szőlőbirtok nagyságát sem alsó, sem felső határ nem szabta meg. Ez a birtoktípus volt az, amelyhez a feudális viszonyok között a legszabadabb birtoklási forma fűzödött. Ennek legfőbb magyarázata a szőlőkultúra intenzív voltában rejlik, amely a telepítést megelőző irtástól, talajmunkától elkezdve állandó, nagymennyiségű kézi munkaerőt követel. Ezt jelzi az egyes vidékeken használatos szőlőt épít kifejezés. Ugyanakkor a termék, a bor fontos áruértéket képvisel. A középkortól tartó nagy kereslete miatt a jó bort termő helyeken kialakuló → történeti borvidékek monokultúrás fejlődési irányt mutatnak. Különösen a 18. sz-tól szembeszökő a szőlőbirtokoknak zsellérkézen történő nagyarányú szaporodása, amit a vázolt körülmények magyaráznak. A szabadabb birtoklási formával azonban a föld feudális tulajdona nem szűnt meg, a különleges jogok csak az ültetvényre vonatkoztak. Az elhalt ősi szöleje visszaszállt a földesúrra. – A szőlők a falvak és városok határában területileg is elkülönülten a promontóriumon (→ szőlőhegy) helyezkedtek el. A történelmi borvidékek nagy részén a szőlőbirtoklási jogoknak védelmére és a művelés irányítására önkormányzati szervek, hegyközségek alakultak ki. A szőlőbirtok a hegyközség, ill. a földesúr, önkormányzatú városokban pedig a tanács tudtával szabadon adható és vehető, elzálogosítható valamint örökölhető volt. Ennek megfelelően szőlőbirtokhoz háromféleképpen lehetett jutni: 1. öröklés, 2. vétel, 3. új ültetés révén. 1. Az ősi szőlőből általában csak a fiúág örökölt, csak ennek kihaltával örökölték a leányok. De fiúági öröklés esetén is egy mentével és egy szoknyával meg kellett váltani a lányok részét. Ha a szőlő szerzett volt vagy anyai ágról származó, akkor a leányok is minden további nélkül osztoztak benne. Az elöröklés tényével a szerzett szőlő is ősivé vált. – 2. Szőlőeladás esetén a vérszerinti rokonoknak és szomszédoknak elővásárlási joguk volt. Csak megkínálásuk után adhatta el másnak a birtokos. Ellenkező esetben az adásvétel, sőt a végrendelet is egy év és egy nap elteltéig megtámadható volt és a vételár letételével az előző vevőt kivethették a szőlő birtoklásából. Az adásvételnek nyilvánosan, az egész hegyközség előtt, az előírt szertartásnak megfelelően kellett lezajlania. A → hegymester fennszóval kihirdette az eladást. Ha a vérrokonok vagy szomszédok közül senki sem tiltakozott, akkor megtörtént az átvallás: a hegyközségi törvényben lefektetett formula szerint. Pl.: „vallom visszahíhatatlanul N. N.-nek, feleségének, gyermekeinek és minden maradékinak firól-fira”. A vallást háromszor kellett megismételni. Ennek megpecsételésére itták meg a vallóbort és a vevő lefizette a vételárat. Tokaj-Hegyalján a vallóbor helyett tudománypoharat kellett adni. Ahány forint volt a vételár, annyit pint bort adott a vevő a tudománypohárba, amit aztán a hegymester az egész hegyközségnek felmutatott a tudomásulvétel jelképeként. Pest környékén borvada-pízt kellett adni a hegybírónak. – 3. A szőlő ültetésére a földesúr vagy a városi elöljáróság jelölt ki, vagy adott alkalmanként földterületet. A 16–17. sz.-ban az Alföldről még vannak adatok szabad foglalásra is, ezt azonban a 18. sz.-tól már mindenütt erősen tilalmazták. Az alföldi városok egy része a 18. sz. utolsó harmadától a futóhomok terjeszkedésének megakadályozására rendszeres parcellázásokat folytatott (pl. Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Szeged). A földesurak ugyancsak szívesen adtak irtást vagy akár majorsági földet is szőlőtelepítésre jobbágyaiknak az előnyös bordézsma fejében. A szőlőhegyeken található szőlők különböző jogi helyzetűek voltak. 1. → allodiális szőlő. 2. → dézsmás szőlő, 3. → kertszőlő, 4. → szabadalmas szőlő. – Irod. Szabó Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (Bp., 1947); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái, 1767–1849 (Bp., 1967).