| újmenyecske-főkötő | TARTALOM | újraosztásos földközösség |
a katonadal válfaja, a szolgálatra alkalmasnak bizonyult legények dalai a sorozástól a bevonulásig tartó időszakban. A Ferenc József-i korszak új stílusú, zömmel „civil” → népdalokból átalakított nagy csoportja, amelynek önálló típusa a sorozás lefolyásáról, érzelmi visszhangjáról szóló régies → katonakeserves és az újabb → sorozónóta. A legtöbb újoncnóta voltaképpen → búcsúdal és → panaszdal, mely az ősztől tavaszig tartó időszakban hangzott fel (– A májusba vót a vizitálás, Októberba lesz a masírozás; – Vége van az aratásnak, El kell menni katonának...); ugyancsak búcsúdalok a bevonulásról éneklő daltípusok is. Mindezeket a katonaélet további folyamán, sőt még a leszerelés után is szívesen énekelték. – Az újoncnóták ábrázolásmódja általában reális, tematikailag gazdagok, érzelmileg nemegyszer túlfűtöttek. Kisebb tartalmi csoportokat nem annyira időrend, mint inkább mondanivaló alapján lehet elkülöníteni. Egy évszázadon át volt népszerű a társadalmi igazságtalanság ellen tiltakozó panaszdal (– A gazdagnak öt-hat fiát nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elfogják; – Szegénységet besorozzák, Uraságot otthon hagyják; – Édösanyám, mi annak az oka, Hogy a szögény legény mind katona?...). Esetleg leleplező → csúfolók szólnak sikertelen vesztegetési kísérletről (– Hiába vitted a birkát, Katona lett az onokád!...). Ilyenkor hangzottak el a duhaj → mulatónóták, melyek híven tükrözik a bevonulás előtti legénybúcsú hangulatát, amikor az újonccal szemben a hatóság is, a szülők is elnézőbbek voltak. A lázadást a → betyárdalok fogalmazzák meg, némelyik sikeres szökésről, elbujdosásról tudósít. Az → átokdalok elátkozzák az urakat, a császárt, olykor még az édesanyát is a várható kemény sors miatt (– Állj meg, bíró, kutya bíró, Kerülj a kezemre!; – Megátkozom akkor E széles világot!...). – Az újoncnóták a szeretteitől, otthonától hamarosan elszakadó legény hangulatát tükrözik. Olykor a pajtásoktól is elköszönnek, néha hagyatkozva: kedvesüket legjobb barátjukra vagy édesanyjukra bízzák. Az apát, a testvéreket ritkán említik, minden érzelmi szállal anyjukhoz és szerelmükhöz kötődnek. Nekik jelentik be a kényszerű katonaságot (– Gyászba borult felettem az ég is, Mert katona lettem, rózsám, én is; – Örültél a szülésemnek, Felneveltél a németnek; – Ferenc Jóska karja alá adott kend...), tőlük búcsúznak legfájóbb szívvel (– Nehezen esik a járás, Tőled, rózsám a megválás; – Gondját viseltem a jó édesanyámnak, De már látom, nem viselem gondját szegénynek.:.); mindkettőjüket kérik a szeretetre (– Arra kérlek tégedet; Ne felejtsd a nevemet!; – Édösanyám, édösanyám, hallja kend! Rúlam soha el ne felejtközzön kend!...) és a maguk módján igyekeznek őket „vigasztalni” (– Ne sírj, babám, nem ér az már semmit! Száraz nyárfa ki nem leveledzik! – Édesanyám, ne sirasson, Értem könnyet ne hullasson, Mert nem visznek akasztani, Csak a királynak szolgálni...). Közös még e dalokban a sirató anyák és szeretők említése (– De sok kislány hullajtja könnyeit! Katonának viszik a kedvesit; – Három évet írt neköm a császár. Sirat engöm mindön barna kislány; – Fák ágai mind kétfelé hajlanak; Édösapám, édösanyám úgy sírnak...); a tőlük vett végbúcsú, mely részben → szerelmi dal (– Isten veled, kis angyalom, utoljára!...), részben pedig → vőfélyvers (– Édösanyám, köszönöm a nevelést! Lehajolok, megcsókolom a kezét; – Áldja mög hát a jó Isten kendtöket!...) átalakítása. Természetszerűleg csak az anyára vonatkoztatott dalcsoport fejezi ki a várható nehéz sors miatti elkeseredést, szemrehányást (– Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága. Bár sohase nyíltam volna, Maradtam volna bimbóba! – Bárcsak anyám féléves koromba Kötött volna követ a nyakamba! – Adtad volna tejedet a lányodnak, Ne neveltél volna fel katonának!...), ugyanakkor az anyáé a sok aprólékos gond is (– Édösanyám, édösanyám, szödje össze kend a ruhám! – Udvaromon hármat fordul a kocsi; Édesanyám, a ládámat hozza ki!...); rá vonatkozik a legtöbb kedveskedő és becéző kitétel is (édes, kedves, jó, felnevelő dajka stb.). Az újoncnóták kisebb részét nők szájába adják, pl. ilyen a búcsúzkodó párbeszédek egy része is (– Állj meg, rózsám, hogy kérdjem meg: Hogyha elmégy, hol kaplak meg? Magyarország közepibe, Egy kaszárnya van építve...). – A bevonulásról, indulásról szóló dalok érzelmi tetőpontjához kapcsolódik a panasz, a keserűség és az átok, hangzik el a végbúcsú. Nemcsak a hozzátartozók, az egész természet is osztozik a mély fájdalomban (– Sirat engem a madár is, Földre hajlik még az ág is !...). Utalás történik a nagy útra (– Indulóra fütyül a masina; Budapestig le se szállok rúla...). A régiesebb típusú újoncnóták naiv paraszti szemlélettel (– Gőzkocsinak nincsen rúdja, Mégis elmegy messzi útra...) s főként átkozódva szólnak a vonatról (– Bár a kerék kitört volna alóla, Nem vitt volna messze Itáliába! – A gőzösnek hat kereke, Bárcsak ízzé-porrá törne, Hogy minket el ne vihetne!...). Az elindulás és az utazás képei majd mind sötétek és vigasztalanok (– Megy a gőzös lefelé, Bodor füstje felfelé. Benne ül a regruta, Ki van a szeme sírva; – Félrevágja a kalapját, Úgy siratja a hazáját: Hazám, hazám, édes hazám, Bárcsak határodat látnám !...).