{244.} FODOR JÓZSEF (1898–1973)

FEJEZETEK

A Nyugat "második nemzedékének" jelentős költőjeként indult. Életműve úgyszólván rokontalan, társtalan jelenség; líravilága téveszthetetlenül egyéni. Lírikusi pályája tanulságosan és példázatosan reprezentálja a haladó polgári humanista alkotói világkép és magatartás legjobb értékeit; s nemkülönben ennek a humanizmusnak a felszabadulás utáni kiteljesedését. Szenvedélyesen vallott eszményeihez a legnehezebb körülmények között is rendületlenül hű maradt. Ez a küzdelmes hűség vezérmotívumként szövi át egész költészetét, s egyben a versek talán legfőbb értékforrását jelenti. Fodor József alapjában romantikus alkatú – sokban Adyhoz kapcsolódó, Shakespeare- és Shelley-rajongását is tükröző – lírája a valóságot faggató egyéniség indulatos üzeneteit fogalmazza meg.

Pályakezdése a húszas évek elejére esik; Mikes Lajos felfedezettje, bemutatására Tóth Árpád vállalkozott. Érett költőként jelentkezett. Már indulásakor jórészt együtt vannak azok a jellegzetességek, amelyek líráját úgyszólván végigkísérik. "Erő, dús fantázia, fojtott hevű nagy szenvedély, a természeti kincsek ritka mélységű átélése jellemzik ... Valami sajátságos barokk pompa és zsúfoltság jelentkezik benne ... Nem egy helyütt darabos és egyenetlen" (Tóth Árpád). Első kötete (Lihegő erdők, 1927) kapcsán Mikes a lefojtott szenvedély dübörgéséről, "barokkhatású színes, tömött" nyelvről, víziós erőről, képzsúfoltságról, merészen szárnyaló fantáziáról, a "természetbe való nagy beolvadás" mámoráról, s a "vergődő, vívódó, hivő lélek" profetikus magatartásáról beszél. Találó észrevételek, s nemcsak a kezdő kötetre érvényesek. Útjának első nagy szakasza egészen 1945-ig ível, változásaival – hullámzásaival és szerteágazó ösvényeivel – együtt is összefüggő periódus. Verseskönyvei (Falevelekre írd, 1931; Utóhang, 1935; Összhang nélkül, 1937; Jelenések évei, 1940; Összegyűjtött versek, 1942; Mérlegen, 1945) szervesen összetartoznak, folyamatszerűen rajzolják meg e gazdag alkotói pálya kiteljesedésének újabb és újabb állomásait.

Az induló költő alapélménye a kor és az egyéniség ellentéte, konfliktusa. A nagyra néző szándék, a cselekvés vágyától feszülő indulat nem találja meg igazi közegét. Voltaképp csak a természetbe való beolvadás, a természetélmény révülete ragadja ki az "én"-t a szűknek és ellenségesnek érzett viszonyok szorításából. Az emberiség tiszta, nagy eszméi igézik a költőt, erkölcsisége kérlelhetetlenül szigorú, s humanista ideáljai tiltakozó lázadásra ösztönzik. A harmincas évektől kezdve mind nehezebb lesz ezt a magatartást megvédeni, s az elhivatottság ars poeticáját hirdetni. A korabeli Európában az ember sorsa egyre reménytelenebbnek látszik, s a fasizmus az alapvető emberi értékek – a szabadság, béke, kultúra, társadalmi haladás, rend – fenyegetettségét jelenti. Fodor József tisztán látja a készülő tragédiát, a "hová jutottunk!" döbbenetével idézi meg a közelgő veszedelmet, a figyelmeztetés és kíméletlen leleplezés szándékával festi a "rémszerű beteg világ" látomás erejű freskóit. Nagy versei a progresszív humanizmus megriadását, félelmeit, kétségbeesettségét jelzik, és ugyanakkor a kiábrándultságot és csalódottságot folytonosan megfellebbező szemlélet erejét is tanúsítják.