{126.} A SZÁZADFORDULÓ HANGJA ÉS A KONZERVATÍV KÖLTÉSZET UTÓÉLETE

FEJEZETEK

Abban a lírai folyamban, mely a múlt század végének gondolatvilágát fejezte ki sok változatban, s egyre határozottabban haladt Ady költői forradalma felé, sokféle életérzés nyert teljesen újszerűnek számító megfogalmazást. Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költészetében már a kor elmúlásra, az élet álomszerűségére hangolt filozófiai gondolkodásmódja kapott hangot, s mellettük más költők is egyre határozottabban fejezték ki azt a felismerést, hogy az idő hatalmas tengeréhez viszonyítva az egyedi lét csak töredékes pillanat, s a lírikusnak ezt az életérzést kell tudatosítania olvasójában. Justh Zsigmond Naplójában olvassuk e jellemző szavakat: "A hold fénye, virágillat s a természet szava s a szomorú dalok eggyé olvadnak. Fölolvadnak kimagyarázhatatlan érzésre, mely színig telíti lelkemet, azt hiszem, sem előbb nem éltem, sem utána nem fogok élni."

Ebbe a felismerésbe belejátszott az az érzés is, mely leginkább a nagyvárosi emberforgatagba került költőt jellemezte: a századforduló lírikusai fokozott érzékenységgel visszhangoztak a napi valóság látható és tapintható ellentmondásaira, a kifejlődő kapitalizmus korlátlannak látszó lehetőségeire egyfelől s a nyomorúságos, kiszolgáltatott emberi sorsra másfelől. Zempléni Árpád, az Ady előtti korszak jeles tehetsége nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a költészetnek – ha emberközelben akar maradni – meg kell találnia a kifejezés új formáit. S az új, a városi költészet az ember belső világa felé fordult. Míg az Aranyt ideáljának valló nemzeti klasszicizmus az általános emberit vallotta vezércsillagának, a századfordulón jelentkezett költők az egyénre összpontosították figyelmüket, s a különös létjogát hangsúlyozták. Az alkotás immár nem a szépséget igyekezett megfogalmazni, tapintható közelségbe hozni, hanem a szubjektum gondolatvilágáról próbált vallomásos képet adni. S ezzel együtt megváltozott a költői kép funkciója is: míg korábban a líra szemléletileg, tapasztalatilag is igazolható képekben gondolkodott, a megújuló lírai látásmód a szabálytalanság, a lélek rezdüléseinek képszerű visszaadására törekedett. A költői képek önálló életre keltek, s velük együtt áthangolódott a vers zenéje is, a dallam, s a rímek hozzásimultak a vers alapérzéséhez, s a költő egyre inkább szimbólumokban próbálta tolmácsolni hangulatait és életérzését. "E fáradt világra – Egy új világ reszketve készül" – írta Ady Endre, s a századforduló költői ezt az "új világot", a lélek belső világát igyekeztek minél pontosabban követni, áthangolva a nemzeti klasszicizmus megmerevedett poétikai eszközeit.

{127.} Heltai Jenő, Telekes Béla, Dutka Ákos és Szilágyi Géza már ennek az új költői felfogásnak és ábrázolásmódnak megszólaltatói, s bár elzúgott mellettük Ady költői forradalma, s a két világháború közötti korszak ismét új költészettani problémákat vetett föl, indulásuk hangjaihoz majd mindvégig következetesen hűségesek maradtak. Így lírájuk karaktere, mely a század elején forradalmian újszerűnek látszott, később avulni kezdett, s amikor a felszabadulás után, immár hajlott korban, ismét a régi hangot szólaltatták meg, jórészt a múlt meghaladott híradásait hozták, életükben váltak az irodalomtörténet tiszteletet ébresztő, de meghaladott emlékeivé. Költészetük nem gazdagodott új színekkel, az irodalmi életben nem játszottak szerepet, de a köztudat – kivált 1949 után, amikor többé-kevésbé kiszorultak az irodalmi életből – egykori, eredeti jelentőségük szerint sem mindig becsülte őket. Megméretésükre az ötvenes évek végén került sor, amikor megkezdődött életművük kiadása, s az ennek nyomán megélénkülő kritika és irodalomtörténetírás már biztonságosabban jelölte ki helyüket az új magyar irodalomban.