{928.} A "DERÉKHAD" MÁSODIK NEMZEDÉKE

FEJEZETEK

Azok a prózaírók tartoznak ide, akik az ötvenes évek elején kezdték írói pályájukat, olyan történelmi-társadalmi környezetben, amelyre a nagy szándékok jelenléte épp oly jellemző volt, mint a türelmetlenség és a gyanakvás. Súlyos tehertétele volt e nemzedék íróinak, hogy nem álltak előttük olyan biztató, ösztönző példák, mint elődeik előtt. Amikor legelső alkotásaikat papírra vetették, még javában hódított a sematikus irodalom, hogy 1953-ban új lehetőségek nyíljanak, bár azok is félénken, óvatosan, hiszen Darvas József 1954-ben, az Írószövetség közgyűlésén óvott a kispolgári tendenciák eluralkodásától.

Különféle környezetből jöttek az irodalomba, közös jellemzőjük azonban, hogy sorsuk megtanította őket a kétkezi munka becsületére és értékképző szerepének tiszteletére. Ez a tisztelet azonban műveikben – engedve a kor kívánalmainak – már-már áhítatos volt, s a hétköznapi élet szorongató nehézségeit valamennyien úgy élték át első alkotásaikban, mint ellenséges tendenciák romboló jelenlétét, mellyel szemben könyörtelennek kell mutatkoznia az írónak is, kinek kötelessége alkotó és pozitív példák megalkotása éppen úgy, mint a romló anyag kérlelhetetlen elpusztítása. Élményanyaguk és szemléleti különbségeik alig-alig érződnek első tétova próbálkozásaikban. Fekete Gyula első elbeszéléseiben, Molnár Zoltán riportjaiban, Gergely Mihály munkásközpontú epikájában, Molnár Géza új utakra szólító tárcáiban, Fábián Zoltán nyírségi élményeit feldolgozó köteteiben hiába keresnénk az írói egyéniség jelenlétét, inkább túlrajzolt romantikus képek, végletes figurák túlsúlya jellemzi valamennyit. Számukra, legalábbis pályájuk kezdeti szakaszában, mérce volt a "közelebb a valósághoz!" jelszó kívánalma. Ám minél intenzívebben szembesültek koruk realitásaival, annál szorongatóbb volt az a felismerésük, hogy ideáljaik érvényességét kikezdte a történelem, a személyi kultusz és a dogmatizmus válságba vitte a szocializmus ügyét. Az irodalom legjobbjaiban –mint erre Király István figyelmeztetett – "a túl könnyűnek képzelt haladástudatot, a 'holnapra megforgatjuk' khiliazmusát felváltotta egy új történetfilozófiai koncepció: egy árnyaltabb, összetettebb, a valóság tragikus buktatóival jobban számot vető haladáselképzelés". E nemzedék tagjai azonban túlságosan későn érkeztek ahhoz, hogy erre a fájdalmas és döbbenetes szembesülésre képesek legyenek, ezért pályakezdésükre jórészt a bizonytalanság, a sztereotípiák ismételgetése a legjellemzőbb. Ekkor még hiányzott belőlük az a szatirikus képesség is, mely az előző nemzedék tagjainak lehetővé tette a hibákkal történő kritikus szembesülést. A hazai társadalomban ekkor alakult ki s öltött mind végzetesebb formát egy tragikus konfliktushelyzet, melyet az irodalom is érzékelt, s amely az ekkori fiatalokat még bizonytalanabbá tette. Belőlük hiányzott az a kötetlenség is, amely az utánuk következő nemzedék indulását jóval harmonikusabbá tehette, ugyanakkor mindenestől vállalták a szolgálat eszményét, anélkül, hogy annak mélyebb, drámaibb ellentmondásait mindenestől átélték volna. Kevés figyelmet fordítottak az egyéni lét konfliktusaira, műveikben ekkor majdnem mindig a jószándékú, előre jutni vágyó osztályok jellegtelen képviselői jelentek meg, akik {929.} kíméletlen harcot vívtak az ellenséggel, s e küzdelem eredménye egy pillanatra sem lehetett vitás, pozitív végkifejletéről gondoskodott az írói előre elrendelés.

1956 drámai eseményei ezt a nemzedéket mélyen megrázták, hiszen nemcsak a történelem menetéről kialakított idilli képüket kellett újraformálniuk, hanem az irodalom mibenlétéről vallott nézeteiket is. Elsősorban ez a magyarázata annak, hogy legtöbben kétszer kezdték írói pályájukat, a hatvanas évek elején megjelent műveik ugyanis egy merőben másfajta írói szemléletmód és poétika hatásáról és vállalásáról árulkodnak. Ők is "tűzből mentették hegedűjüket", s azt is átérezték, hogy alkotásaikban szembesülniük kell a kor felvetette konfliktusokkal. Második pályakezdésükben ezért kaptak hangsúlyozott szerepet az erkölcsi kérdések. Fekete Gyulának a hatvanas években írt regényeiben ezért kerül az ábrázolás középpontjába a falusi élet változó erkölcsrajza, Molnár Zoltán elbeszéléseiben a hétköznapi munkássorsok nyitott kérdései, Gergely Mihály írásaiban az értelmiségi útkeresés, Katkó István alkotásaiban válság és újrakezdés, hogy aztán néhányan eljussanak annak ábrázolásáig, hogyan indult, hányódott egész nemzedékük (Fábián Zoltán).

Szülőföldjük, indító környezetük iránt való hűségük, elkötelezettségük változatlan maradt, de annak változásait mélyebben, objektívebben ábrázolták, s ez együttjárt stílusformáik és kifejező eszközeik gazdagodásával is. A korszak irodalmára jellemző volt, hogy miközben igyekezett megjeleníteni a jelen nyitott kérdéseit, egyszersmind számot vetni a múlttal is, s ebből az igényből, ennek művészi megvalósításából e nemzedék tagjai is részt vállaltak. Némelyikük alkotásmódját megérintették az újonnan befogadott stílusformák is, eredményes kísérletet tettek az ekkor felvirágzó kisregény műfajában (a legkiérleltebb példája e törekvésnek Fekete Gyula műve, Az orvos halála), s érdemük, hogy éberen figyelték a magyar társadalom szerkezeti változásait is, s ezekről olykor a szaktudományos elemzéseket megelőzve rajzoltak képet.