{135.} MÁSODIK NEMZEDÉK

FEJEZETEK

A 20. századi magyar próza kétféle poétikai lehetőség szerint fejlődött. Móricz Zsigmond alapvetően újat hozott a paraszti mélyvilág élményanyagával, Krúdy Gyula viszont a századvég álomi életérzését közvetítette költőiségével. A kétféle lehetőség között mintegy hidat teremtett a prózaíró Kosztolányi Dezső, aki kora világirodalmának színvonalán valósított meg egy pontos, a lélek mélyrétegeibe is bevilágító prózai modellt. Az a nyugtalan kísérletező kedv, mely leginkább őt jellemezte a Nyugat nagy írói közül, arra ösztönözte a fiatalabbakat, hogy hozzá hasonló nyitottsággal közelítsenek a világirodalomhoz. Ennek műfaja részben az esszé volt, amelyet a második nemzedék írói világképük kialakítása és megszilárdítása végett kezdtek művelni, majd angol és francia példák nyomán meghonosították az esszéregényt is.

Amikor Móricz Zsigmond rövid ideig szerepet vállalt a Nyugat szerkesztésében, megnyitotta a lapot azok előtt a fiatalok előtt, akik az övéhez hasonló élményvilág kifejezésére törekedtek. Az általa szerkesztett Mai dekameron, majd ennek folytatása, az Új magyar dekameron Bibó Lajostól Veres Péterig mutatta be a társadalmi elkötelezettségű, elsősorban a paraszti életforma válságát kifejező új prózaírókat. Móricz azt is jó érzékkel vette észre, hogy az általa felfedezett és támogatott fiatalok inkább tematikai, semmint prózapoétikai vonatkozásban hoztak újdonságot. Ezt fejezte ki a Mai dekameron Az új írók címmel írt bevezetőjének szép metaforájában, mely szerint "a mai magyar író két lábbal áll a tegnap földjén s csak szívét tárja fel a holnap elé." Az Új magyar dekameron – melyet már Illyés Gyula szerkesztett a Nyugat Kiadó gondozásában – még nyilvánvalóbbá tette azt a tényt, hogy a második nemzedék prózaíróinak egy része elszakadóban van a Nyugat ideáljától, érdeklődésüket és ízlésüket erősen befolyásolja a szociográfia, a megdöbbentő és felrázó tények bemutatásának kényszere. Az itt felsorakoztatott írók közül Bibó Lajos, a fiatalabb Darvas József, az erdélyi Nagy István, Szabó Pál és Veres Péter már inkább az úgynevezett népi próza poétikáját munkálta ki.

A kétféle ízlésforma különbözőségét még nyilvánvalóbbá tette Szerb Antal Hétköznapok és csodák című könyve, amelyben az első világháború utáni francia, angol, amerikai és német regény történetét tekintette át, s elemzéseinek középpontjába azt a gondolatot emelte, hogy a háború utáni regény fokozott érdeklődést mutatott a mítosz iránt, mert – mint részben a megváltozott és egyre nyomasztóbb társadalmi környezet irodalmi következményeire célozva fejtegette – "vannak világtények, amit csak mítosz alakjában lehet felfogni". Ez a felismerés nemcsak az ő regényírói gyakorlatára hatott, hanem például Hevesi Andráséra is, a franciák háborújának egyik első áldozatáéra. Voltaképp a veszendő polgár nagyszabású mítoszát alkotta meg Márai Sándor is rendkívül népszerű regényeiben. Illés Endre, akinek pontos, az élet határhelyzeteit fokozott élességgel ábrázoló Zsuzsa-novellái Kosztolányi hagyományát bővítették, már gyakran élt az irónia és az eltávolítás más eszközeivel, Remenyik Zsigmond és Pap Károly pedig szenvedélyesen fordultak el az értéktelennek látott polgári világrendtől.

{136.} E különféle törekvések vázlatos felsorolása is jelezheti, hogy az úgynevezett második nemzedék a lírához hasonlóan a prózában sem volt egységes. Ez a szakadás, ízléskülönbség még nyilvánvalóbb lett a második világháborút felváltó új korszakban, amely a kezdeti tolerancia után mind szenvedélyesebben fordult el a mítosztól és a csodától, s egyre határozottabban kívánta meg az íróktól, hogy a hagyományos realizmus szemléletét követve a krónikás hitelével számoljanak be az élet minőségének megváltozásáról. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Cs. Szabó László (1905–1984) prózaírói ideáljainak nem kedvez a kor. A jeles esszéista, aki Két part (1946) című esszékötetében érzékletesen szép portrékkal gazdagította az új korszak irodalmát, s Márvány és babér (1947) címmel kitűnő antológiát szerkesztett a kor legjobb műfordítóinak közreműködésével, levonta e tény konzekvenciáit és az emigrációt választotta, ahol a nyugati magyar irodalom nagy tekintélyű szervezője lett (munkásságát ezért könyvünk IV. kötetében tárgyaljuk). Márai Sándor hasonló utat járt végig, azzal a különbséggel, hogy 1948-ig, távozásáig jó néhány művet írt, melyek körül egyre szenvedélyesebb viták robbantak ki. A nemzedéknek még számos prózaírója hosszú időre elhallgatott, s csak később, e számukra nehéz évek után jelentkeztek ismét, folytatva és kiteljesítve korábbi törekvéseiket, melyeket a türelmesebb és nyitottabb kultúrpolitika igazi értékekként integrált, s amelyek európai távlattal oltották be regényirodalmunkat.

Amikor e nemzedék prózairodalmáról adunk képet, tisztában vagyunk vele, hogy csoportosításunkat inkább a közös kezdetek, semmint a későbbi fejlemények igazolják. A második nemzedék prózája, mint a szivárvány színképe, gazdagon tükrözi a század prózapoétikájának különféle törekvéseit, s ilyen minőségében fontos eleme az új magyar irodalomnak is.