HARMADIK ALREND: Kígyók (Ophidia)

FEJEZETEK

Legjelentősebb ismertetőjelük arccsontjaik sajátságos mozgathatósága, minek következtében szájukat igen tágra tudják kitátani. Testük megnyúlt volta s a lábak hiánya már oly bélyegek, melyek egyes gyíkfajoknál is feltalálhatók, s melyektől csak a legtökéletesebb kígyók különböztethetők meg teljes könnyűséggel. A kígyók csoportja a pikkelyes hüllőknek alkotja egy sajátságos oldalágát, s lényegileg nem is különböznek ezektől; a vállöv csontjainak és a hugyhólyagnak a hiánya ugyanis már egyes gyíkoknál mutatkozik.

A kígyók teste három testtájra tagolódik: fejre, törzsre és farki részre. Fejük sohasem nő nagyra, de mindig világosan felismerhető, noha élesen csak kevés fajon különül el a törzstől, rendszerint tojásdad vagy háromszögletű, felülről lefelé lapított, szájuk többnyire mélyen hasított; a fülnyílás mindig hiányzik, szemeik a szájnyílás középrésze fölött, a fej oldalsó vagy tetőrészén, többnyire az állkapocshoz közel helyezkednek el. Orrnyílásuk többnyire oldalt van s csak ritkább esetben húzódik a fej felső vagy alsó része felé. A fej pikkelyruhája többé-kevésbbé különbözik a törzsétől. Minthogy végtagjaik nincsenek, nyakuk csak abban mutatkozik, hogy törzsük a fej felé rendszerint karcsúbb s hátrafelé fokozatosan vastagszik. A legvastagabb a törzs a középrészén, olykor azonban csak olyan vastag, mint a nyak. A farok a törzstől csak nehezen, vagy egyáltalában nem különíthető el, lehet végén kihegyesedő, tompán lekerekített, kúpos, vagy oldalt erősen lapított; igen ritkán éri el vagy haladja meg a test többi részének hosszát. A törzs és a farok hossza együtt a keresztmetszet átmérőjének 20–90-szerese.

A fejet, törzset és farkat szilárd bőr takarja, melyet, Vogt Károly szavaival élve: „némileg helytelenül neveznek pikkelyes bőrnek, hiszen az igazság az, hogy a kígyók bőre egy összefüggő egészet alkot, és nyilvánvalóan alsó irharétegből és az ezt borító többrétegű hámból áll. Az irha nem egyenletes vastagságú és nem is síma, hanem egyes helyeken meg van vastagodva s itt szabadon türemlik fel, minek következtében bőrredők keletkeznek, amelyek azt a látszatot keltik, mintha a test fedélcserép módjára egymásra boruló pikkelyektől volna fedve. Még pikkelyszerűbbé válik a bőr szerkezete azáltal, hogy az irha megkettősödéseit a hám is követi; ez ugyanis a szabad helyeken megvastagszik, míg a ráncok belsejében általában vékonyabb szokott lenni.” Helyesebben tehát itt pajzsokról szólunk, melyek többfélék lehetnek, olykor hosszában megnyúltak s középrészükön éles vagy tompa, hosszú vagy rövid, s végükön megvastagodó csúcsot alkotnak, melyet a pajzs gerincének mondunk, ritkán harántirányban nyúltak meg, hatszögletűek, máskor pedig kettős gerincük van (egyes fajok háti középvonala mentén). A haspajzsok harántirányban megnyúlt hatszögekhez hasonlíthatók, a hasi részen egy sorban, a farok alsó részén egy vagy két sorban mutatkoznak; a falakó kígyók oldalán éles perem alakjában hajolnak fel, úgyhogy a has és gyakran a farok is mindkét oldalon egy hosszantfutó lécben csúcsosodik ki. A vízi és az óriáskígyók pajzsai gyakran kicsinyek és keskenyek. A hasoldal jellegzetes pajzsai közül megemlítést érdemelnek mindjárt a test elején azok a pikkelyformájú pajzsok, amelyek a torokredő mentén foglalnak helyet s ezért torokpikkelyeknek nevezhetők. Ugyancsak jellegzetesek a végbélnyílást fedő, egyesszámban vagy párosan megjelenő pajzsok, amelyeket viszont alfelpajzsoknak nevezhetünk, továbbá a farok alsó részén mutatkozó páros vagy páratlan farokpajzsok. A legtöbb kígyón jellegzetes formában lépnek fel az ú. n. árokpajzsok, melyek közül rendszerint két pár a torokredő mentén fekszik; nem kevésbbé fontos ismertetőjel a két alsóajakpajzs érintkezési módja a középvonalban, az állcsúcspajzs mögött.

A bőr színe és rajzolata a legtöbbször bizonyos hasonlatosságot árul el a környezethez, amelyben az illető faj tartózkodni szokott s e szerint igen sokféle lehet. A sivatagi kígyók homokszínűek, a fákon élő és zsákmányuk után nappal járó fajok gyakran zöldszínűek, az édesvíziek homályos s a környezetben jól elmosódó iszapzöld ruhát viselnek, míg a tengeri kígyók általában élénkebb, sárga és kékesfekete színekben pompáznak s színük jó összhangban van az Indiai-óceán tarkabarka hullámaival. Különös kivételt képeznek a turkáló, féligmeddig földalatti életet élő fajok, melyek pajzsai olykor igen élénk színűek, olykor legalább szép fémfényben pompáznak s olyanok, mint a csiszolt acél. A szín és a rajzolat csak bizonyos mértékig állandó, s ugyanazon faj egyéneinél is a legtöbbször csak az általános jellegzetesség tekinthető közös vonásként; olykor függ az állat életkorától s igen ritkán nemenként is különböző, míg a lelkiállapot soha sincs rá behatással, tehát az állat izgatott állapotában nem élénkül, s nyugalmi helyzetében nem halványul el. Egyes fajok szín dolgában erősen variálnak, mások ismét állandó színűek. A keresztes viperának pl. van vagy egy tucat neve, mivel a régebbi kutatók minden egyes változatot külön fajként tekintettek s más és más néven neveztek.

Amennyire egyszerű az állat külső alkotás tekintetében, éppoly egyszerű a csontváza is, mely jóformán csak koponyából és gerincoszlopból áll.

A kígyó csontváza.

A gerincoszlopot alkotó csigolyáknak azonban igen fontos függelékei a bordák, melyek a belső szerveket kétoldali ív alakjában zárják körül s a kígyók hengeres testalakja is voltaképpen a bordák következménye. Csökevényes medencecsontokkal és lábcsonkokkal csak egyes családok képviselőinél találkozunk, amelyek viszont már azért is figyelmet érdemelnek, mert Carlson A. megfigyelései szerint kevésszámú kígyófajban ősi jellemvonásként a vállizmok és a mellső végtagoknak vérerei is feltalálhatók s arra engednek következtetni, hogy a kígyók négylábú, gyíkokhoz hasonló ősöktől származhattak. A csontváznak a legfontosabb része mind alakjánál, mind alkotásánál fogva is, a koponya. A csekély nagyságú agyvelőt borító vaskos és kemény csontoknál sokkal fontosabbak itt az állkapocskészülék csontjai, melyek szabadon, mozgathatóan ízesülnek. „Az állközti csont – Vogth Károly szerint – szilárdan összefügg az orrcsonttal; ezzel szemben a legtöbb kígyó, de kiváltképpen a lábcsonkosak, a siklók és a viperák felső állkapcsa, továbbá szárny- és ínycsontjai nagy mértékben mozgékonyak s mind oldalt, mind előre és hátra is eltolhatók. Ugyancsak nagy mértékben mozgatható az alsó állkapocs is. A hosszú pikkelycsont csak szalagok és izmok segítségével kapcsolódik hozzá a koponyához, s végéhez illeszkedik hozzá a szintén megnyúlt, botformájú és többnyire rézsút hátrafelé irányuló négyszögcsont, amellyel az alsó állkapocs ízesül. Ez maga rendszerint két teljesen elválasztott, botformájú, csak kevéssé hajlott részből áll, amelyek laza, nyúlékony rostok által vannak egymással összekötve s különálló voltukat már külső megtekintésre is kifejezi a fej alsó részén húzódó úgynevezett állbarázda.” Az állkapocsnak ez a sajátszerű alkotása lehetővé teszi, hogy a kígyók a szájukat jelentékenyen tágra tudják kitátani, s hogy lényegesen nagyobb zsákmányt el tudjanak nyelni, mint amekkorát a szájnyílás látszólag megenged.

A törzs közvetlenül csatlakozik a koponyához, minthogy a csigolyák is meglehetősen egyformák s így ez alapon sem vihető keresztül a törzsnek tájékokra való felosztása. Már a koponya mögötti 2., 3. és 4. csigolya is bordákat visel s legföljebb csekélyebb mérete által különbözik a törzs további csigolyáitól. Tovább haladva azt tapasztaljuk, hogy az összes csigolyák meglehetősen egyforma alkotásúak. Egymáshoz golyós izülettel csatlakoznak, még pedig úgy, hogy az előző tagnak az ízfeje a következőnek egy homorú mélyületébe illeszkedik bele. A bordák szintúgy golyós izülettel kapcsolódnak hozzá a csigolyatesthez s nagy fontosságuk abban áll, hogy a kígyók hiányzó végtagjait pótolják. Végeik egy izomrétegbe nyúlnak bele, amely szoros összefüggésben van a nagy haspajzsokkal s elülről hátrafelé történő mozgásuknál nyomást gyakorolnak a pajzsok hátsó, kiugró peremére, ezeket a peremeket mintegy rányomják arra a fölületre, amelyen a helyváltoztatás végbemegy, tehát mint megannyi emelőként foghatók fel, melyek mindenike ha nem is felel meg egy-egy lábnak, mégis annak a szerepét tölti be. Mindazonáltal az a megállapítás, hogy a kígyók a bordáikon járnak, csak részben helyes; a bordák mozgása ugyanis csak oly esetekben figyelhető meg, ha a rendelkezésre álló tér a kígyózó mozgást nem engedi meg, tehát szűk lyukakban való csúszásnál, valamint a régi bőrből való kibúvásnál a vedlés alkalmával. Egyes siklók általában is így mozognak, tehát kígyózás nélkül, hasonlóan a százlábúak mozgásához. Sok faj nyakbordáit oldalt is ki tudja tágítani. A farki részben a bordák fokozatosan kisebbednek, míg végül teljesen eltűnnek. Faj és nagyság szerint a bordák száma tág határok között ingadozik: csak kivételesen kevesebb, mint 200, egyes fajoké azonban a 430-at is meghaladja. Minthogy a bordák szabadon végződnek, mellcsontja egyetlen kígyónak sincs, valamint a vállövnek és az elülső végtagnak sem találjuk semmi nyomát.

A váz csontjainál nem kevésbbé figyelemreméltók a fogak is, amelyek közt alkotás tekintetében fontos különbségek vannak és így módot nyujtanak a családok és alcsaládok megkülönböztetésére. Fogakat nem csupán az alsó és felső állkapcson találunk, hanem pl. egyes lábcsonkosoknak és ezekkel rokon formáknak gyakran az állközti csontján, ínycsontjain és a szárnycsontjain is. Mindig hozzá vannak nőve az őket magukon viselő csonthoz és szükség esetén a mellettük vagy mögöttük elhelyezkedő s velük közös nyálkahártyaredőbe burkolt pótfogakkal pótoltatnak. Háromféle formát különböztetünk meg, ú. m.: barázdanélküli, barázdás és üreges fogat. A barázdanélküli fogak hátrafelé irányulnak és kissé meggörbültek, finoman kihegyezettek, egyszerű alkotásúak és fogásra szolgálnak, pl. az összes óriáskígyókéi, sok sikló-fajéi, valamint a viperákéi is; utóbbiaknál az íny- és szárnycsontokon foglalnak helyet. A barázdás fogak elülső ívelt részén a gyökértől a fog csúcsa felé egy mély barázda halad, amely azonban a csúcs alatt végződik. Végül az üreges fogak a gyökér elülső részén át vannak lyukasztva s csúcsuk előtt hasítékszerűen át vannak törve. Közös tulajdonságai a kígyófogaknak, hogy ritkán egyenesek, hanem a legtöbbször hátrafelé görbültek, igen hegyesek és horgosak; csak harapásra és a zsákmány megragadására szolgálnak, sohasem annak széttépésére vagy megrágására. A kemény, barázdanélküli fogak kemény fogcsontból állanak s vékony zománcréteggel burkoltak, kúposak. A barázdás fogak tökéletlen üreges fogakként foghatók fel, amelyek barázdáinak oldalfalai nem borulnak össze és így nem alkotnak zárt csatornát. Vogt Károly szerint a fogak és az állkapocs alkotása között bizonyos összefüggés állapítható meg. A nem mérges kígyók hosszúra nyúlt felső állkapcsa tömör kúpos fogaknak hosszú sorával van felfegyverezve s a külső fogívet befelé rendszerint egy második is követi. A barázdásfogú, azaz mérges kígyók felső állkapcsa aránylag rövid, különösen a viperáké, melyeké egy egészen rövid csontocskává csökevényesedett el; itt a fogak száma is kisebb.

A sajátos alkotású csontváz következménye az izomzat sajátságossága is. A bordákkal azonos számban ugyanis bordaközti izmok lépnek fel; azonkívül izmok futnak a hát hosszában is, melyek mind a bordákon, mind a csigolyákon többszörösen tapadnak meg s ezáltal nemcsak nagy erőkifejtésre alkalmasak, de különböző irányokban is tudnak hatni. Az izomzat, mint a hüllőké általában, halványszínű.

A test megnyúlt alakját a belső szervek is követik. A légzőcső messze elül szájadzik a torokban s a nyelőcsövet annak alsó vagy oldalsó részén követi; finom, nyúlékony porcgyűrűkből van összetéve, melyek elül zártak, hátul azonban csak hártya köti össze őket. A gégefő gyengén fejlett és a tulajdonképpeni gégefődő majd mindig hiányzik. Lefelé a légzőcső lassanként kitágul s átmegy a tüdőbe, amely egy vagy két, a has végső részéig nyúló zsákból áll. A lábcsonkos kígyóknak két jól fejlett tüdeje van, amelyek közül azonban a jobboldali, mint általában is a kígyókban, hosszabb a balnál, a viperáknak és a tengeri kígyóknak azonban csak egy tüdejük van. A sikló és más kígyófajok, így a csigákkal táplálkozó Amblycephalus-félék esetében, melyek Ázsia és Amerika trópusait lakják, azt tapasztaljuk, hogy a légzőcső hátsó fala zsákszerűen kibővülhet és ugyanolyan szivacsos szerkezetű, mint a jobbtüdő elülső fele, melynek, úgy látszik, előrefelé közvetlen folytatását is alkotja, míg a baltüdő ebben az esetben teljesen hiányzik. A tüdőnek ezt a formáját, minthogy a légzőcsőből vagy tracheából alakult, tracheatüdőnek nevezzük s ez szolgál tulajdonképpeni légzőszervül, míg az igazi hátsó tüdőnek (ez esetben csak a jobboldali van meg) csak legelülső része szolgálja a légzést, míg a nagyobb hátsó része nem más, mint egy símafalú légzacskó. Azonkívül számos átmeneti formával is találkozunk. A működő tüdő és a csupán levegőtartányként szereplő hátsó rész is fajonként különbözőképpen viszonylik egymáshoz. Míg az óriáskígyók és a vízisiklók tüdejének említett két szakasza között fokozatos az átmenet, addig a szemüveges kígyókban élesen különülnek el egymástól.

A szív kicsiny és meglehetősen távol esik a fejtől, sőt a mérges siklók bizonyos fajaiban a törzs második harmadának kezdetén helyezkedik el; két teljesen különvált pitvarból és egy, csak tökéletlenül elválasztott kamrából áll.

Az emésztés szerveit egyszerű alkotásuk jellemzi. A bárzsing hosszú és nagyon izmos, a gyomor a test hossztengelyében helyezkedik el, hosszú zsákhoz hasonlítható, amelytől a rövid és kevéssé tekervényes bél egy szűkület által van elválasztva. A máj hosszú, aránylag nagy lebeny, az epehólyag terjedelmes, a hasnyálmirigy szintén nagy. A páros szervek többé-kevésbbé egymás mögött helyezkednek el úgy, hogy általuk a törzs nem vastagszik meg. A hím kígyónak két hímvesszője van, amelyek gyakran szarutüskékkel vannak megrakva.

Rendkívül fontos szerep jutott a kígyók életében a mirigyeknek, melyek fejlődésük tetőfokát a mérges fajokban érik el. A kígyók fejében hat páros és egy páratlan mirigy található, melyek közül ugyanabban a fajban egyszerre több is felléphet. Megkülönböztetünk elülső és hátsó nyelvalatti mirigyet, orrmirigyet, könnymirigyet, továbbá alsó és felső pofa- vagy ajakmirigyeket, végül pedig méregmirigyeket. Az elülső és hátsó nyelvalatti mirigyek csaknem az összes kígyókban megvannak, kicsinyek, tojásdad alakúak, kemények, és símák, lebenyes voltuk nem vehető ki tisztán; részint a száj alsó fölületének elülső vége mögött, részint pedig a nyelvtok alsó falában helyezkednek el és egészen elül, a nyelvtok elülső nyílásánál szájadzanak. A könnymirigyek tekintélyesebb nagyságúak, puhák és határozottan lebenyesek s szintén általánosan el vannak terjedve, a szemüreg mögött helyezkednek el és váladékuk Born G. szerint, csak úgy, mint a nyelvmirigyeké is, a zsákmány benyálazására szolgál. A kerekded orrmirigy az orrtok mögött foglal helyet. Az alsó ajakmirigy az alsó állkapocscsontok külső oldalán helyezkedik el és számos kivezető csatornán át az alsó állkapocs fogainak külső oldalán szájadzik, kemény, és a nem mérges kígyókban erősebben kifejlődik, mint a mérges fajokban. Vele szemközt, a felső állkapocsívek külső oldalán fekszik az egészen hasonló alkotású felső ajakmirigy. Végül pedig a méregmirigy csaknem mindig a szemek mögött és alatt, a felső állkapocs fölött van, nagy, hosszúkás és leveles szerkezetű s belsejében tekintélyes üreg van; azonkívül hosszú kivezető csatornája is megkülönbözteti a többi mirigyektől, mely a felső állkapocs alsó felületén előre haladva a méregfogak előtt és fölött az ezeket burkoló hártyába szájadzik, ahonnan váladéka befolyhat a méregfogba. A mérges kígyók egyes fajaiban annyira hátranyúlik a törzsbe, hogy részben ráfekszik a bordákra is és a szívet a test második harmadának a végére szorítja vissza.

A gerincvelő tömegében sokkal tekintélyesebb az agynál. Utóbbi igen kicsiny, míg a gerincvelő a hátgerincnek megfelelően, melynek belső csatornáját tölti ki, igen hosszú, nagy és tömör. Ebből már eleve is megmagyarázható az izmok igen nagy érzékenysége, az érzékszervek tompasága és a szellemi képességek gyöngesége.

Minthogy az érzékek közül a legfontosabb az érzés, különösen amennyiben ez a tapintással kapcsolatos, az érzékszervek közül is a legjelentősebb szerepe a nyelvnek van. Az ősidők óta hirhedt nyelv, melyben a tudatlanok még ma is a kígyók támadóeszközét látják, nem ízlelésre, hanem kizárólag tapintásra szolgál s az állatra nézve éppen ezért nagyjelentőségű szerv. A nyelv nagyon hosszú, vékony, végén két hosszú és hegyes félre van hasítva, és elszarusodott, izmos hüvelyben van elrejtve, mely a légcső alatt helyezkedik el és röviddel annak szájadéka előtt, közel az állkapocs hegyéhez torkollik; ebbe a hüvelybe teljesen visszahúzható, de erősen ki is ölthető s rendkívüli mozgékonysága által tűnik ki. A felső állkapocsnak egy kivágása lehetővé teszi a nyelvnek csukott száj mellett való kiöltését és behúzását is; a tengeri kígyók csak nyelvüknek kettős hegyét öltik ki s ennek megfelelően ezeknek két nyelvrése is van. Tökéletesség dolgában a kígyók éles szeme sem marad a nyelv, e fontos tapintószerv mögött, noha nem olyan tökéletes, mint a többi hüllőké. Különös sajátossága, hogy látszólag mozgathatatlan, ami a kígyóknak üveges, meredt tekintetet kölcsönöz. A mozgatható szemhéjakat egy átlátszó hártya helyettesíti, amely „óraüveghez hasonlóan a kerek szemüreg rovátkolt peremébe illeszkedik bele és egy tokot alkot, mely a könnycsatornának egy tágas járata által befelé az orrüreggel közlekedik”. Az említett átlátszó hártya, melyet némelyek tévesen hasonlítnak a szaruhártyához, voltaképpen nem más, mint hám, melynek legfelső rétegét az állat vedlés alkalmával a többi levedlett bőrrészekkel együtt leveti; átlátszósága tehát a vedlés után közvetlenül nagyobb, míg a vedlések közti időben fokozatosan csökken. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy ez a tok csukott, átlátszó szemhéjnak tekinthető, mely alatt a szem szabadon mozoghat s egyes gyíkok alsó szemhéjához hasonlítható. A nappali kígyók szembogara kerek, egyes éjjeli vagy pedig táplálékukat a földben kereső fajoké szintén, bár ezeknél a nyílás jóval kisebb, másoké ismét harántul vagy függélyesen álló hasíték; előbbi bizonyos indiai éjjel alvó falakó kígyóknak, utóbbi a legtöbb éjjel vagy pedig föld alatt vadászó kígyónak a sajátossága. A szivárványhártya többnyire élénk színekben pompázik, olykor aranyos, olykor ezüstös, máskor ismét élénkpiros, némelyiké sárgásbarna vagy barnásfekete, egyes óriáskígyókénak a felső fele sötét, az alsó pedig világos színű. A szaglószerv külsőleg az orrlyukakról ismerhető fel, melyek mindkét oldalon a szem és a felső állkapocs csúcsa között vagy oldalt, vagy fönn a száj tetején nyílanak s egyes esetekben bőrnemű billentyűkkel vagy duzzadó testekkel zárhatók el, mely utóbbiak vérrel duzzaszthatók, izmokkal pedig visszaszoríthatók. Az orrjáratok rövidek, a csontos orrkagylók, melyek nyálkahártyájában csak kevés idegág végződik, egyszerű alkotásúak. A hallószerv csak akkor tűnik elő, ha a fej két oldalán a pikkelyeket eltávolítjuk; a hallójáratok ugyanis teljesen el vannak rejtve a bőr alatt. A tulajdonképpeni dobüreg és a dobhártya is hiányzik, a csiga ellenben megvan és lényegében a madarakéhoz hasonló.

Mint már említénk, az érzékek között nyilván a tapintás a legfontosabb s ennek leglényegesebb szerve a nyelv; fontosságban hozzá legközelebb áll a szaglás, míg a látás csak néhány nappali kígyónál van jól kifejlődve, a legtöbbnél csak mérsékelt, a földben élőknél pedig igen gyönge. Megfigyelések és tapasztalatok bizonyítják, hogy a kígyó nyelv nélkül nem tud élni. Az is tény, hogy minden kígyó, ha csak nem pihen, nyelvét folyton és pedig minden irányban öltögeti, hogy az előtte levő tárgyakat kitapasztalja; sohasem iszik és sohasem megy a vízbe addig, míg annak felületét nyelvével meg nem érintette; nemcsak a már megölt zsákmányát tapogatja meg elnyelés előtt, hanem ha az áldozat időt enged neki, azt a megfojtás és megmérgezés előtt hasonló módon vizsgálja meg és ha fél, hogy a kiszemelt zsákmány elmenekülhetne előle, legalább sűrű nyelvöltögetéssel árulja el azt a szándékát, hogy a szokásos vizsgálatot el akarja rajta végezni. „Úgy látszik – mondja Lenz – hogy nemcsak azt érzi meg, amit a nyelvével közvetlenül megérint, hanem a tárgyak állapotáról azok megérintése nélkül, már 1 cm távolságból is tudomást tud szerezni. Jól meggyőződhetünk erről, ha kígyót ládából vagy üvegből kibocsátunk. Mihelyt a fejét és nyakát a peremen fölül emelte és maga előtt érzi a szabad teret, oly hosszúra kezdi kiöltögetni a nyelvét, ahogyan csak bírja s tapasztalatszerzés okából a fejét is különböző irányokba forgatja. Ha a tartó külső falán semmi támaszpontot nem talál, úgy még mindig folytonos nyelvöltögetés közben bocsátkozik le rajta. Éppen olyan jól megfigyelhető ez akkor is, midőn a kígyót fára mászatjuk, ilyenkor minden egyes ágat megkeres a nyelvével, de nem mindig tartja szükségesnek, az ágat, amelyen tova akar haladni, tényleg meg is érinteni. Ha kígyót kilyukgatott dobozba zárunk, azt tapasztaljuk, hogy hol az egyik, hol meg a másik lyukon öltögeti ki a nyelvét, ha pedig vízzel vagy szesszel töltött üvegbe tesszük, aggodalmasan tapogatja nyelvével az edény falait. A gyűrűs sikló mikor úszik s fejét a víz tükre fölött tartja, éppúgy öltögeti a nyelvét, mintha a szárazföldön haladna tova, de akkor is dolgozik nyelvével, ha a víz alatt úszik. Minnél elevenebb valamely kígyó, általában annál élénkebben is öltögeti a nyelvét. A vipera, ha dühös, oly gyorsan mozgatja a nyelvét, hogy egyesek az ebből származó csillámlást vagy lobogást elektromos tüneménynek tartották.” A nyelv ismételt behúzása azt célozza, hogy az mindig nedves és nyálbevonatos legyen s így az érzékelést annál jobban szolgálhassa.

Tapasztalásból tudjuk, hogy már gyönge érintést észrevesznek, valamint azt is, hogy ugyanúgy, mint a többi hüllők, a meleget kedvelik, mert még az éjjeli életmódot folytatók is előjönnek nappal rejtekükből, hogy a nap melegét élvezzék; másrészt veszélyes sebesüléseket és a belső szervek súlyos betegségeit el tudják viselni, ha azelőtt egészségesek voltak s minthogy a fájdalomérzetet csak kevés jellel árulják el, a felületes megfigyelő szemében érzéketleneknek tűnnek fel; viszont az is igaz, hogy némaságuk mellett a fájdalomérzetet kifejező egynéhány jel, a dolgokkal tisztában levő megfigyelőre nagy hatást gyakorolhat.

Nagyon találó Lincknek az a mondása, hogy a nyelv érzékenysége nem pótolhatja a szemet, melynek elvesztése a kígyóra nézve époly káros, mintha a nyelvét veszítette volna el. Dursy a szemek oldalt való elhelyezkedéséből azt következtette, hogy mindkettőnek a másiktól függetlenül kell mozgathatónak lenni ahhoz, hogy a neki jutott szemhatárt áttekinthesse; feltevését aztán a megfigyelései is igazolták. A kígyók tehát képesek szemeiket mind egyidejűleg egy irányba fordítani, mind az egyiket erre, a másikat pedig amarra irányítani, valamint az egyik szemüket mozgatni s ugyanakkor a másikat pihentetni. Beer szerint a szemek beállítása (akkomodációja) oly módon történik, hogy a távolság a lencse és a recehártya között megváltozik, és pedig vagy azáltal, hogy a lencse domborúbbá válik, vagy pedig azáltal, hogy a lencse előrehúzódik. Az éjjeli kígyók pupillája a fényre erősen reagál, de szemük az akkomodációra nem képes. A kígyók szemének szépsége nem áll arányban azok teljesítőképességével, mert bizony nem sorolhatók a legélesebblátású állatok közé. „Megítélésem szerint – mondja Lenz – a kígyók rosszul látnak, noha a nyelv tapintókészsége mellett a látás az, amely után igazodnak; a nálunk élő fajok meglátják ugyan a tárgyakat, de azokról szemük helyes képet aligha tud alkotni; úgy látszik, hogy sokkal inkább ügyelnek a tárgyak mozgására. Így például esztelenül nekirohannak a mozdulatlanul álló embernek (amit más, magasabb értelmiségű állatok is megtesznek), s csak akkor menekülnek, ha az megmozdul. Ha valamely ellenségükkel zárjuk őket össze valami ládába, úgy minden további nélkül közelednek ahhoz, sőt ha lehet körül is csúszkálják s csak akkor menekülnek tőle, ha támadólag lép föl vagy éppen sebet ejt rajtuk, de ismét visszatérnek, ha nyugodtan viselkedik s újabb támadás esetén menekülnek csak ismét el. Dühös kígyók, akár mérgesek, akár nem, még az árnyéknak is utánakapnak és gyakran el sem találják a megcélzott tárgyat; lehetséges azonban, hogy ily esetekben a düh teszi őket vakokká.”

A kígyókat ismerő Lenz fönti megállapításainak egyetlen megfigyelés sem mond ellent és a mi vonatkozik a nálunk élő fajokra, az nyilván a többiekre is áll. Richards V. különösen hangsúlyozza, hogy az indiai mérges kígyók, s nevezetesen a kobra is, támadásnál, tehát amikor harapni akarnak, céljukat sokkal gyakrabban hibázzák el, mint ahogy azt általában gondolnók. Nagyon gyakran nekirontanak s beleharapnak a semmibe s úgy látszik, hogy nem jó távolságbecslők. Ezzel szemben azonban bizonyos az is, hogy egyes nappali falakó kígyók s más siklófélék, amelyek a kiszemelt zsákmányt követni is szokták, igen jól látnak.

A kígyószemnek úgynevezett szellemi kifejezéséről többet beszélnek, mint amennyit az megérdemel. A szemgolyó merevsége s ezzel kapcsolatosan az, hogy ritkán végez erőteljes mozdulatokat, amint ezt Linck találóan leírja, valamint a mozgatható szemhéjak hiánya kellemetlenül, sőt félelmes erővel hat a szemlélőre, amit egyes viperafajok előreugró szemöldökpajzsa még csak fokoz.

Amint egy újabb kiváló megfigyelő, Tommasini megállapítja, a kígyók époly kevéssé hallanak, mint a legtöbb gyíkfaj. A Lenz és mások által végzett kísérletek során a kígyók a különböző hangokra csak akkor reagáltak, ha azok oly erősek voltak, hogy erősen megrezegtették a levegőt vagy a földet. Richards V. sem tudott meggyőződést szerezni Indiában arról, hogy a szemfényvesztők által bemutatott mérges kígyók vonzalommal viseltetnének a zene iránt.

Hasonlóan nehéz dolog kideríteni azt is, hogy, mennyire fejlett szaglásérzékük. Boettger a kígyókat spirituszba helyezésük előtt éther- vagy chlorofom-gőzöknek tette ki s azt tapasztalta, hogy azok izgatottak lettek, mihelyt a kábító-folyadékot tartalmazó vattát az edénybe vitte. Még a leglomhább keresztesvipera is élénken kezdett mozogni s menekülni igyekezett a fojtó gőzöktől. E tapasztalatok alapján Boettger úgy véli, hogy nem lehet a kígyóktól a szaglóképességet megtagadni. Még kétségtelenebbül bizonyítja ezt Werner F.-nek az a tapasztalata, hogy a gyűrűs siklók sötét helyen különböző kétéltűek között meg tudják találni azt a békát, amely számukra legalkalmasabb táplálékul szolgál s minthogy az ízlés szerve nem jön figyelembe, a meglepő választás bizonnyal a szaglókészségükről tanuskodik. Egyes egerekkel táplálkozó kígyók feltűnő biztonsággal követik áldozatuk nyomát, ami szintén a kígyók nem csekély szaglókészsége mellett szól.

Talán a tapintóérzék kivételével az összes többi érzékek között az ízlelés érzéke az, amelyről biztosabb véleményt nyilváníthatunk, mert határozottan állíthatjuk, hogy majdnem teljesen elcsökevényesedett. Ezt bizonyítja a nyelv alkotása és a kígyók viselkedése is. Aristoteles természetesen még azt állította, hogy a nyelv azért kétosztatú, hogy a nyalánk állat kétszeresen élvezhesse az evés gyönyörét; de ebben a nyelvben még senki sem látott ízlelő idegvégződéseket s a zsákmányát elnyelő kígyón megfigyelhető, hogy az nyelvét nyelés közben visszahúzza a nyelvhüvelybe. Másrészt viszont, ha azt is tapasztaljuk, hogy az egyes zsákmányul szolgáló állatok között különbséget tudnak tenni, még sincs jogunk azt állítani, hogy ez az ízlelés segítségével történik, hiszen az ismertetett megfigyelések alapján sokkal inkább írhatjuk ezt a készséget a tapintás vagy a szaglás javára. Aristotelesnek, a kitünő megfigyelőnek az az állítása, hogy a kígyók a legnagyobb nyalánkok valamennyi állat közt, époly kevéssé felel meg a valóságnak, mint az a másik, hogy a bor élvezésében határt nem ismernek és be is csípnek tőle. Leydig F. kehelyformájú érzékszerveket talált a viperák szájüregében, amelyek talán az ízlelés szolgálatában állanak, erről azonban biztosat még ma sem tudunk.

Az a mondás, hogy „legyetek okosak, mint a kígyók és hamisság nélkül valók, mint a galambok”, kétféle szempontból is helytelen, de legtévesebb abban a részében, amely a kígyók okosságára vonatkozik; szellemi képességük u. i. egy csöppet sem nagyobb, mint átlagban a többi hüllőké; megítélésénél mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy oly magasrendű állatokat, mint aminők az emlősök és a madarak, zsákmányul tudnak ejteni.

A kígyók sajátszerű mozgása s bizonyos mértékig életmódja is a test alkotásával kapcsolatos. Mozgásaik többoldalúak, mint ahogy azt kezdetben gondolnánk, hiszen nemcsak a sík földön tudnak tovahaladni, hanem hegyen le és fel, továbbá fákon és gallyak között és a víz színén is: tehát csúszni, kapaszkodni, úszni és alámerülni is képesek s ezeket a különböző helyváltoztatási módokat megközelítőleg egyformán jól végzik. Csúszásukban a legfontosabb szerep a bordáknak jut, melyek csak a csigolyatesthez ízesülnek, míg alul szabadok. A mászás azonban korántsem úgy folyik le, mint ahogy azt a tudatlanok fölteszik és olykor tapasztalatlan festők is ábrázolják, t. i. nem függőleges irányú íveléssel, hanem vízszintes hullámvonalakban. A csigolyák oldalt könnyen hajlíthatók el s a bordák szintén könnyen mozgathatók elülről hátrafelé. Ha a kígyó tova akar haladni, felváltva húzza össze jobb- és baloldali bordaközti izmait, miáltal teste vízszintes hullámvonal alakját veszi fel, bordáit oly mértékben húzza előre, hogy azok megközelítőleg vagy egészen merőlegesen álljanak, majd a következő görbülésnél ismét ferde helyzetet vesznek fel, tehát lényegileg úgy mozognak, mint más állatok a lábaikkal. A lefelé irányuló haspajzsok éles pereme ellenállást fejt ki a talajjal szemben s így részint lehetővé teszi az előrehaladást, részint pedig megakadályozza a test visszacsúszását. Amikor az állat a csupasz talajon kígyózik tova, akkor mozgása is nagy könnyűséggel megy végbe, hiszen egész teste tevékenyen vehet részt a helyváltoztatásban. Amíg a bordapárok szárainak egyik jelentékeny része támaszkodik, addig a többiek egyszerre huzatnak előre s abban a pillanatban válnak tevékenyebbekké, amidőn a többiek megálltak. A test vonala által leírt minden egyes hullám gyorsan egyenlítődik ki s ezért a tovahaladás meglehetős gyorsaságot érhet el. A fatörzsön a kígyó, különösen, ha annak kérge nem nagyon síma, a jellegzetes kígyóvonalban könnyen és gyorsan mászik fel, a visszacsúszását ilyenkor is a haspajzsok éles hátsó pereme akadályozza meg. Sok falakó kígyó testének két oldalán a haspajzsokból szögben kiugró dudorokat találunk, sőt ezek a dudorok együttvéve egy valóságos élet alkotnak, amelyek az állatnak a mászásnál igen nagy előnyére vannak; az ilyen, hasukon kiugró éllel bíró fajok rendszerint fákon élnek. A fánlakó kígyók bizonyos Indiában élő fajai hasuknak a két hosszanti élvonal közötti, árokszerű betüremítése közben hosszú, röpülésszerű ugrásokat tudnak végezni, egyik fáról a másikra. Az ágakon a kígyó körülbelül ugyanazzal a biztossággal és könnyűséggel „kígyózik” tova, mint a csupasz földön, különösen akkor, ha a lombozat sűrű. Ugyanúgy mozog a kígyó az úszás alkalmával is, de a tengeri kígyók helyváltoztatásának legfontosabb szerve a farok. Úszni az alrendnek nyilván minden egyes faja tud, de közülük azok, amelyeket természetük nem fűz szorosabban a vízhez, hamar kifáradnak az úszástól. A valódi tengeri kígyók úszása az angolnáéhoz hasonlítható; farkuk egyébként is oldalt lapított s ennek a határozott úszószervnek felületét még bőrszegélyek is növelik.

Csak kevésszámú kígyófaj s köztük pl. a szemüveges kígyó tudja testének első harmadát, továbbá alig néhány testének egész elülső részét felegyenesítve tartani. Ha farkánál fogva szabadon lógatjuk, csak nagyon kevés faj bírja testét annyira felgörbíteni, hogy fejével kezünket vagy karunkat elérje.

A teljesen életrekelt és élettevékenységet folytató kígyó lélekzése megszakítatlanul folyik, miközben világosan megfigyelhető, hogy a bordák szabályszerű váltakozással emelkednek és süllyednek; általában nem nagyon élénk és gyorsasága dühösségük fokozódásával tart lépést; ilyenkor a kígyó teste váltakozva majd egészen lapos, majd meg erősen felfúvódik. Ingerültségük hang híján egészen halk, hosszas és csak pillanatnyilag meg-megszakított sziszegéssel is kifejezik. Egy Afrikában élő faj Livingstone szerint sziszegését úgy szaggatja meg, mint amily gyorsan a kecske mekeg. Az északamerikai Pityophis sajátszerű, halk hangja, White C. A. szerint, a gégefedő jelenlétével hozható összefüggésbe, mely itt a hangrésre mint vékony, ásóalakú, mozgatható zár illeszkedik rá, míg más fajokon vagy hiányzik, vagy csak egy egészen kis bütyök alakjában lelhető fel.

Elterjedés. A kígyók az egész földkerekségen el vannak terjedve, de korántsem egyenlő mértékben. Elterjedésük törvényszerűségei általában a többi hüllőkével azonosak s mind a fajoknak, mind az egyéneknek a száma a földrajzi szélesség növekedésével arányosan fogy; számuk azonban ugyanolyan szélességű helyeken is különböző lehet.

A legkevesebb nem és faj él Eurázia északi részén, de itt a viperáknál sokkal elterjedtebbek a siklók, míg vakkígyó-félék és lábcsonkosak alig fordulnak elő, valamint mérges siklók sem, melyeknek egy európai faját sem ismerjük. E terület kígyóvilága jelentősen egyezik Észak-Amerikáéval, de az Észak-Amerikára jellemző gödörkésorrú viperák az Óvilág északi tartományának csak a keleti részén fordulnak elő s délkeleti Európában csak egy faj által vannak képviselve, míg kelet felé számuk növekszik; igazi viperák pedig csak a nyugati részeken fordulnak elő. A 67. szélességi körön túl egyetlen kígyófaj sem él. A Kanári-szigeteken a Madeirán Bolles és mások tapasztalata szerint nem élnek kígyók.

Az ethiópiai tartományban már az óriáskígyók és a vakkígyóknak számos faja is fellép, de igen jelentékeny a földön lakók mellett a fákon élő fajok száma is. Madagaszkárnak annyi sajátos és oly sok Közép- és Dél-Amerikával közös faja van, hogy e tekintetben is majdnem különálló állatföldrajzi területnek vehetnénk. Míg az előbb említett tartományban a mérges siklókat csupán a Naia-nem képviseli, addig itt számos nemük és fajuk él, ugyancsak sok itt a vipera-féle is (Atractaspis, Atheris Bitis), melyek éppoly jellemzőek a kontinensre is. Erre a régióra jellemző az érdes siklók (Dasypeltinae) alcsaládja is; Madagaszkárról a mérges siklók és a viperák teljesen hiányzanak.

Kígyókban leggazdagabb a keleti tartomány s ez egyúttal a legjobban át is van kutatva. Már Aelianus azt mondja, hogy „az Indiában lakó kígyófajok száma határtalan”. A tengeri kígyóknak az Indiai- és a nyugati Csendes-óceán az igazi hazája. Jellemző családok a Xenopeltis-félék és a pajzsosfarkú kígyók; a trópusi Észak-Amerikával közösek a szemölcsös kígyók, földi kígyó-félék és a csigákkal táplálkozó, fákon lakó Amblycephalus-félék; az említetteken kívül egész Ausztráliáig el vannak terjedve a vízi álsiklók. A gödörkésorrú viperák itt az igazi viperáknál sokkal elterjedtebbek. Igen sok a vakkígyó-féle is, míg óriáskígyó nem él sokkal több, mint Afrikában. Ceylon szigete kb. úgy viszonylik ehhez a tartományhoz, mint Madagaszkár Afrikához, u. i. sokkal több sajátos fajjal bír, mint a délázsiai szigetek bármelyike.

Az ausztráliai szárazföld sem szegény kígyókban. Jellemző, hogy az itt élő fajoknak legalább kétharmada mérges s ezek a mérges siklókhoz és a tengeri kígyó-félékhez tartoznak, míg a nem mérgesek túlnyomó része (több mint a fele) a lábcsonkosak családjának a képviselője; a többiek vakkígyó-félék, szárazföldi és vízi álsiklók és siklók. Új-Guineában a mérges siklók vannak többségben, sehol másutt nem találunk ezekből annyit, mint itt; a fauna összetétele azonban egészében véve Ausztráliáéhoz hasonló. Új-Zélandon egyáltalában nincsenek kígyók s voltaképpen nem is ismerünk a kígyók elterjedési körén belül másik ily nagy területet, mely kígyóktól teljesen mentes volna.

Az északamerikai tartomány, noha a hozzá hasonló fekvésű óviláginál sokkal kisebb, kígyóvilág tekintetében emennél jóval gazdagabbnak mondható. Egy kígyófaj elterjedési területe sem terjed itt a 60. szélességi fokon túl, viszont a mérsékelt öv déli fele, mely egyúttal a tartomány határaként is tekinthető, rendkívül kedvező a kígyófajok számára s így egyébként feltűnő számban való előfordulásukat is megmagyarázza. Jellemző itt a tömörfogúak túltengése, a mérges siklók csekély száma és az igazi viperák hiánya, amelyek mind itt, mind a délamerikai tartományokban is idegenek; Észak-Amerikának csaknem minden mérges kígyója a gödörkésorrú viperákhoz tartozik.

Amint előre is feltehető, a délamerikai tartomány is nagyon gazdag kígyókban s e tekintetben mindjárt a keleti tartomány után következik. A déli Tűzföldi szigeteken, Hyades szerint, a kígyók éppúgy hiányzanak, mint általában a hüllők. Dél-Amerikában is a siklók és a lábcsonkosak vannak túlnyomó számban. A mérges kígyók közül az Elaps-okat és a gödörkésorrú viperákat képviseli számos faj, azonban pl. Kappler A. szerint Szurinamban száz kígyó közül átlag csak öt mérges.

1896-ban mintegy 1636 kígyófaj volt ismeretes, ez a szám azonban azóta még 300-zal gyarapodott.

Környezet. A szükséges táplálék mellett a kígyóknak elsősorban megfelelő búvó- és rejtekhelyekre van szükségük, tehát kerülik az olyan vidéket, ahol ilyenek nem állanak rendelkezésükre. Schweinfurth bosszúsan tapasztalta, hogy a Bongo-földön nincs vagy csak nagyon kevés kígyó van s kérdezősködésére azt a választ kapta, hogy azon a sziklás vidéken nincs fekete föld, mely szárazság idején megfelelően összehasadozva nekik nyugalmat s ami még fontosabb, a steppeégéseknél biztos védelmet nyujtana. Hasonlót tapasztalunk a nálunk élő kígyókról, így a keresztes viperáról is. A kígyókra is áll az, hogy annál gyakoribbak, minnél változatosabb a vidék. Az, hogy teljesen hiányozzanak, kivétel; éppen olyan otthonosak a pusztán, mint az erdőben, s a hegységben, mint az alföldön. A meleget és nedvességet jobban kedvelik a szárazságnál és a hőségnél; de az utóbbi tekintetben is hihetetlenül sokat kibírnak. Noha nincs lábuk, igen jól tudnak alkalmazkodni a terephez is: egyikük sík földön, másikuk meredek lejtősségeken tanyázik, az egyik szárazon, a másik tóban, folyóban vagy éppen a tengerben él, sőt egyesek a föld alatt s nem kevesen közülük a fák lombja között.

Úgy látszik, hogy egyszer már kiválasztott környezetükhöz ragaszkodnak s csak igen kis területen szoktak kalandozni. Korlátozott mértékben néha vándorolni is szoktak; átkelnek a folyókon vagy egyéb vizeken, hogy aztán azok túlsó partján, vagy pedig szigeteken telepedjenek meg; kijönnek az erdőből, a steppéről és bemennek a falvakba vagy városokba; általában azonban nem kedvelik a kalandozást, hanem választanak maguknak egy kedvező helyet, melyben számukra egyben alkalmas rejtekhely is kínálkozik s innen leselkednek zsákmányuk után. Nem egészen valószínűtlen, hogy önként csak a párzás idején, vagy pedig tél felé indulnak vándorútra. Vándorlásra késztetheti azonban őket lakóhelyük előnytelen megváltozása, ha nincs búvóhelyük, táplálékuk, vagy lehetőség ahhoz, hogy a napon sütkérezhessenek. Az emberi telepektől általában távoltartják magukat, de nyilván csak azért, mert az emberek a községek környékén üldözik és pusztítják őket; mert ők maguk egyáltalán nem félnek halálos ellenségeiktől, sőt néha igen kellemetlen módon tolakodnak be hozzájuk. Nálunk sem megy ritkaságszámba a kígyók előfordulása kisebb kertekben, városok közepén s gondolkodóba ejt bennünket, hogy miképpen kerülhetnek oda? Vagy gólyák hurcolják őket be, vagy fával s más anyagokkal jutnak oda. A déli országokban gyakran kellemetlen látogatókként állítanak be egyes házakba és pedig éppen a legveszélyesebb éjjeli kígyók lesznek néha nagyon alkalmatlanok. Velem gyakran megtörtént Afrikában való tartózkodásom idején, hogy tanyámon a szőnyegek alatt kígyókra bukkantam. Hasonló tapasztalatokat tettek más utazók is, akik az egyenlítői országokban kutattak. „Az egyetlen kellemetlen dolog az idegenre nézve a dinka-házakban – mondja Schweinfurth – a kígyók sokasága, mely az alvó feje fölött, a házfedél szalmájában nyüzsög.” Wallacet nemcsak a szárazföldön, hanem hajója fedélzetén is háborgatták a kígyók s egy alkalommal csak a szerencsés véletlennek köszönhette, hogy egy, az ágyán tekergőző mérges kígyó meg nem harapta. Indiában az ilyen látogatások napirenden vannak s nem csekély a száma azoknak az embereknek, kik évenként az angol területeken, házuk belsejében bekövetkezett kígyóharapás miatt pusztulnak el.

Az oly vidékek, melyek arculata az egyes évszakokban csak keveset változik, megközelítőleg mindig ugyanazokat a lehetőségeket nyujtják a kígyók számára: tehát elegendő élelmet, kellemes meleget és vizet a fürdéshez. Ennek természetes következménye az, hogy a kígyók viselkedése az ily vidékeken esztendőről esztendőre mit sem változik. Másképen van ez azonban oly vidékeken, ahol az évszakok váltakozása más és más életmódra kényszeríti az állatokat. Olyan területeken, ahol a tél száraz és hideg, vagy ahol száraz, meleg évszakok nedvesekkel váltakoznak, kényszerülnek a kígyók magukat részint a hideg, részint a szárazság ellen védeni. Az északi mérsékelt öv összes fajai tél kezdetén fagyökerek alatti üregekben, lyukakban, sziklahasadékokban rejtőzködnek el s a kedvezőtlen időszakot dermedt állapotban töltik. Nagyjában ugyanígy van ez a térítőkörök mentén fekvő vidékeken is, de azokra a fajokra szorítkozik, amelyek ha nem is épen vizet, de nedvességet igényelnek s a szárazság rájuk nézve katasztrofális kimenetelű volna, ha nem bujnának el megfelelő helyekre. Egyes fajok a téli álom idejére csoportokba verődnek össze, nyilván csak azért, mert a kevésszámú búvóhely teszi ezt szükségessé. Észak-Amerikában általában állítják, hogy a csörgőkígyó tucatszámra ugyanazon a rejtekhelyen telel át. Hasonló dolgot ír le Tömösváry Ö. a mi viperánkról. Dévától délre, Magyarós vidékén, egy újonnan feltárt kőbányában a kőzet repedései között a munkások 1880 januáriusában egy csomó kígyóra akadtak. Az üreget a kígyók egészen kitöltötték s annak falát, valószínűleg gomolygásuk közben, símára is csiszolták. Mintegy száz kígyót számoltak ott meg, melyek néhány kivételével homoki viperának bizonyultak.

A száraznyarú országok kígyói vagy nyári álmot alusznak, vagy pedig a száraz időszakban csak reggel és este jönnek elő. Viszont kora tavasz idején a nálunk élő fajok csak nappal bujnak elő sütkérezés végett s ilyenkor még erőtelenek ahhoz, hogy zsákmány után nézzenek. A nem veszedelmes kígyók legnagyobb része, kivéve a lábcsonkosakat, nappali, a rovátkás-fogúak és a mérges kígyók viszont többnyire éjjeli állatok. Az előbbiek szürkületkor rejtekhelyeikre húzódnak vissza és csak napfelkelte után jönnek ismét elő; a mérges kígyók viszont, noha nappal is elég gyakran mutatkoznak, voltaképeni tevékenységüket az esti szürkület alkalmával kezdik meg.

Táplálékszerzés. Azok a fajok, amelyeknek életmódját ismerjük, kivétel nélkül állatokkal táplálkoznak és a szabadban kizárólag olyanokkal, amelyeket maguk fogtak és öltek meg. Az a mód azonban, ahogyan mindennapi kenyerüket szerzik, igen különböző, amiről könnyen meggyőződhetünk, ha több kígyófajt nagyobb számban tartunk fogságban. A legtöbben lesből fogják meg a közelükbe tévedő zsákmányt, hirtelen rajtaütnek, és vagy harapással, vagy pedig körültekeréssel adják meg neki a kegyelemdöfést, néha pedig már élve elnyelik. A mérges kígyók a nem mérgesekkel gyorsaság és testi készség dolgában nem versenyezhetnek, ami kétségkívül azzal magyarázható meg, hogy amazoknak nincs is olyan nagy szükségük izomerőre. A mérges kígyók fegyvere nagyon hathatós, hiszen áldozatuk megérintése és a fogaikkal ejtett egy milliméternél alig mélyebb seb már elegendő annak megölésére. A nem mérgesek szintén lesből támadnak ugyan, de sokkal szabályszerűbben és kitartóbban követik áldozatukat, mint bármelyik mérges kígyó s ha egyszer szerencsésen megfogták, arra is kell ügyelniök, hogy el ne szabadulhasson. Erre szolgál azonban az alkotásuk is, nevezetesen megnyúlt testalkatuk, továbbá a mérges kígyókénál rendszerint jelentékenyebb hosszúságuk és az ezzel kapcsolatos mozgékonyság és fürgeség.

Fogság. Ha a kígyókat megfelelően gondozzuk s mindenekelőtt biztosítjuk nekik a megfelelő meleget, valószínű, hogy a fogságban sem viselkednek másként, mint a szabadban. A hiábavaló csatangolást nem szeretik, sokkal jobban szeretnek nyugodtan heverészni egyhelyben. Egyesek óra-, sőt naphosszat mozdulatlanul fekszenek a homokban vagy annak tetején, kövek között s egyáltalában oly helyen, mely megfelelő búvóhelyül szolgál, olykor a vízben is; mások ismét összecsavarodva pihennek, inkább függő, mint fekvő állapotban s amíg békén hagyják őket, jó hangulatban vannak, egyébként azonban a legkevésbbé sem törődnek környezetükkel. Most közeledik az ápoló az eleséggel s felülről beszórja az eledelt a ketrecbe a fogoly kígyók közé; az egyik ketrecbe egy csomó békát, a másikba halakat, az óriáskígyók és a nagy méregfogú kígyókhoz pedig egy-egy eleven házinyulat, galambot vagy más melegvérű állatot bocsát be, minden fajnak a saját igényei szerint valót. A mérges kígyók gyakran még ilyen esetekben is órák hosszat nem nyúlnak a nekik nyujtott áldozathoz, legfeljebb felfujják magukat, nyilván mert haragszanak nyugalmuk megzavarásáért, nyelvüket öltik ki néhányszor s fölemelik a fejüket, de egyelőre nem tesznek egyebet. Az óriáskígyók és a siklók ellenben, hacsak kevéssé is éhesek, egy pillanatot sem vesztegetnek, hanem azonnal üldözni kezdik az áldozatot; az egyik minden erejének felhasználásával oly gyorsan ront rá, amint csak bír, a másik megfontoltan, lassan igyekszik zsákmányához közel férkőzni. Még mielőtt a ketrecbe dobott béka észrevette volna, hogy minő társaságba került, a fürge sikló máris megragadta az egyik hátsó lábánál fogva s hiába kapálódzik a szabad lábaival, hogy megmeneküljön, mert máris lassan, de biztosan nyeli őt a kígyó lefelé. De nem jár különbül az a házinyúl, galamb vagy tyúk sem, amelyet az óriáskígyó ketrecébe tettünk be, csak az a különbség, hogy ez az állat áldozatát először megfojtja. Az éj folyamán rendszerint a mérges kígyóhoz betett állat is halálát leli, de igen gyakori az az eset is, amidőn a kígyó aztán többé hozzá sem nyúl áldozatához. Hasonlót tapasztalunk az óriáskígyókról is. Ezek ugyanis a röpködő, nyugtalankodó galambokat még az esetben is megölik, ha nem éhesek, viszont nyugodtan viselkedő állatokhoz, aminő a házinyúl is, hétszámra hozzá sem nyúlnak, úgyhogy ezek, a veszedelmes társaság dacára is, jól érzik magukat, háborítatlanul esznek és isznak, sőt ha többen vannak, még játszanak is egymással.

Figyelemreméltó, hogy a kígyók áldozatukkal a szerint, hogy az védekezni tud-e avagy nem, például patkány-e vagy házinyúl, másként bánnak el. A békákat és a halakat rendszerint élve nyelik el, míg a gyíkokat, valamint az emlősöket és a madarakat először megfojtják s nem lazítják meg halálosan szorító tekervényeiket előbb, míg az áldozat ki nem múlott, aztán a szokott módon fogyasztják azt el.

Noha az eddig mondottakból már elég jól kiviláglik, hogy a kígyó áldozatát egészben nyeli le, mégis még külön is hangsúlyoznunk kell, hogy egyetlen olyan fajt sem ismerünk, amely a zsákmányt szét tudná darabolni, avagy nagyobb állatból kisebb darabot leharapni.

Táplálék. A kígyók faja és nagysága szerint különböző az áldozat is, amelyre lesnek. A rend óriásai őznagyságú állatot is el tudnak nyelni. Falkenstein (Pechuel–Loesche szerint) egy puskával elejtett Python gyomrában egy még egészen friss felnőtt erdei antilopot (Tragelaphus) talált, amelynek csodálatosképen hiányzott a feje, viszont a csontjai épségben voltak. A többi kígyók kisebb állatokkal, nevezetesen rágcsálókkal, kisebb madarakkal, mindenféle hüllővel, kétéltűekkel is megelégszenek. Az alsóbbrendű állatvilágot csak a vakkígyó-félék, továbbá az Amblycephalus-félék és egyes siklók pusztítják s valószínűleg azoknak a fajoknak a fiataljai is, amelyek felnőtt korukban gerincesekkel táplálkoznak. Megfigyeléseink a kígyók táplálékát illetőleg még fogyatékosak, de annyit állíthatunk, hogy minden kígyófaj egy bizonyos állatcsoport tagjait kedveli, sőt azokra van ráutalva. Már Plinius is tudott róla, hogy egyes kígyófajok tojást esznek, és azt is közli, hogy milyen módon. A „kígyók – mondja – tojásoktól híznak, és csodálnunk kell készségüket, mert vagy lenyelik egészben, ha ugyan befér a torkukon, s ilyenkor azt testük mozgatásával a hasukban törik össze, vagy ha fiatalok és kicsinyek, körülhurkolják testükkel és oly erősen szorítják össze, hogy két darabbá válik, mintha késsel vágták volna szét s míg az egyik részét megfogva tartják, kiisszák tartalmát.” Plinius megfigyelését azóta mások is megerősítették. Az afrikai érdes siklók (Dasypeltis), a hollandiai gyarmatosok tojásevői, továbbá az indiai Elachistodon-nem fajai nyílván teljesen is tojásevésre vannak utalva. Aránylag kevés kígyófaj él gerinctelen állatokkal, így egyes vízisiklók (Tropidonotus és Ischnognathus) gilisztákat, a Zamenis bizonyos fajai sáskákat és lepkéket, a trópusi Amblycephalus-félék pedig kizárólag, mások csak alkalmilag, csigákat esznek.

A csodálatosban és természetfölöttiben való hit még ma is beszél „a kígyók varázserejéről”, s arról a módról, ahogy ezek ennek a varázserőnek a segítségével zsákmányukat megfogják. Megfigyelték ugyanis, hogy egyes állatok, így pl. egerek és madarak a félelem legcsekélyebb jele nélkül közeledtek ahhoz a kígyóhoz, amely őket később megfogta és elnyelte, s azt is látták, hogy egyes madarak aggódva röpködtek körül oly kígyókat, amelyek fiókáikat vagy magukat is fenyegették, míg később röpködés közben valóban áldozatul estek. Minthogy mármost a természetes ösztön – nyílván így következtettek – melynek figyelmeztetnie kellene az állatot minden fenyegető veszedelemre, az állatot mindkét esetben cserbenhagyta s mind a szegény kis egér, mint a sajnálatraméltó madár áldozatul esett, a kétséget csak természetfölötti erő föltevése oszlathatja el. Ha hitelt akarnánk adni annak a sokféle tudósításnak, amelyet az egyes utazók a kígyók varázserejéről közöltek, akkor mindenesetre igaznak kellene tartanunk a véleményüket is. De az utóbbit feltétlenül el kell vetnünk, mihelyt tisztába jöttünk azzal, hogy noha a megfigyelések helyesek is, a végső következtetések mégis tévesek s a varázserő helyett itt csupán arról lehet szó, hogy a fenyegetett állatok nem ismerik fel a kígyóban a félelmetes ellenséget. Lichtenstein beszéli, hogy egyik délafrikai kirándulása alkalmával megfigyelt egy nagy, mezei egérre vadászó kígyót. „A szegény állatot éppen az oduja előtt érte utol a veszedelem s az egér, noha a kígyó nem nyúlt hozzá, mintegy az ijedtségtől megbénítva mozdulatlan maradt. A kígyó a fejét az egér felé irányította, kitátotta a száját és rámeredt. Egy darabig mindketten mozdulatlanul maradtak. Mihelyt azonban az egér egyetlen menekülő mozdulatot tett, a kígyó is úgy tett, mintha el akarná vágni menekvésének útját. Ez a játék tartott vagy négy percig, míg közeledésem végét nem vetette. A kígyó gyorsan odakapott és zsákmányával a közeli bozótba menekült, ahol hiába kerestem, hogy megölhessem. Mivel már oly sokat hallottam arról, hogy a kígyó hogyan bűvöli meg a kisebb emlősöket, igen örültem, hogy ennek egy példáját saját szemeimmel figyelhettem meg. Egyébiránt nem akarom eldönteni, hogy az állat lehelletének bénító hatása, avagy a puszta tekintete és az elkerülhetetlen halál biztos tudata volt-e az, ami az üldözött egeret megállásra késztette.” Lichtenstein közlése az akkori idők (19. század eleje) véleményét tükrözi vissza. Sem a kígyó mérgesnek vélt lehellete, sem az elkerülhetetlen halál tudata nem okozhatta az egér fönt leírt viselkedését, hanem az egésznek egyszerű magyarázata az, hogy sem a kígyó képe, sem pedig szaga nem hat a rágcsáló állatra vagy a madárra „ellenséges” ingerként, s így sem védekezésre, sem menekvésre nem készteti azt.

Az áldozat néha még azzal sem törődik, ha a kígyó körülhurkolja s legfeljebb akkor hökken vissza, ha az egy érzékenyebb részét érintette meg a nyelvével. Idős és erős patkányok nemcsak hogy félelmet nem árulnak el a kígyók társaságában, hanem egészen váratlan módon kellemetlen szokásukat is érvényre juttatják. Egy közülök, melyet fogoly csörgőkígyók áldozatául szemeltek ki, semmit sem törődve azok csörgésével és sziszegésével, éhségében lyukat rágott az egyik ilyen mérges teremtményen, mely aztán a rágott sebbe bele is pusztult. Hogy ilyen esetekben a kígyó ú. n. „mérges lehellete” szóba sem jöhet, nyílvánvaló. Egyes kígyók, különösen a mérgesek, evés után, az emésztés idején nagyon kellemetlen bűzt árasztanak, azonban teljesen kizárt dolog, hogy ezzel valamely emlőst el tudjanak kábítani.

Éppen olyan könnyen megmagyarázható a madarak aggodalmas viselkedése is, amidőn a kígyó fészkükhöz közeledik. Ilyen esetekben arról van szó, amint az számos megfigyelő előtt ismeretes, hogy sok madár ösztönszerűen igyekszik elámítani az általa felismert ellenséget, hogy annak figyelmét a fiókákról elterelje és inkább magára vonja; panaszosan sivalkodnak s látszólag esztelenül közelednek az ellenséghez, magukat holtnak tetetve bukdácsolnak le a gallyakról a fűbe, mintha lábaik vagy szárnyaik meg volnának bénulva s ezzel csakugyan el is tudnak ámítani minden nem nagyon tapasztalt ellenséget, sőt még az okos embert is. Ugyanígy vélekednek a dologról más kutatók is, így Mitchell W., Nicholson, Richard V. és Hopley kisasszony, akiknek alkalmuk volt a szabad természet kígyóinak és azok áldozatának viselkedését megfigyelni. Az is előfordulhat azonban, hogy a néző szemében feltünően viselkedő állatot a kígyó már megtámadta, sőt meg is harapta, a nélkül, hogy azt a szemlélő észrevette volna. Így pl. Russell csodálkozva látta, hogy egy tyúk, melyet egy falakó kígyóval zárt össze, hirtelen úgy kezdett viselkedni, mintha közel állana a halálhoz s csak mikor a dolgot közelebbről megvizsgálta, vette észre, hogy a kígyó farkának végével körülhurkolta a tyúk nyakát s már csaknem megfojtotta. Mint mindig, úgy ebben az esetben is szétfoszlott a csoda az elfogulatlan megfigyelő előtt.

Mivel a kígyók táplálékukat feldarabolatlanul nyelik el s olykor néha fejüknél több mint kétszerte nagyobb zsákmánnyal is van dolguk, önként érthető, hogy annak elnyelése jelentékeny izomerőt igényel s nem is megy gyorsan. A kígyók zsákmányukat kevés kivétellel a fejénél fogva szokták megragadni s szorosan tartják fogaikkal; annak lenyelése pedig azzal kezdődik, hogy míg az egyik fogsorukkal fogva tartják, addig a másikkal befelé tolják s ezt így váltakozva többször ismétlik meg egészen addig, amíg a torkukig haladt előre. A nyálmirigyek a nyomás következtében bőségesen választják el a nyálat és ezzel megkönnyítik a falat bejutását a szájon, amely lassanként a végsőkig tágul ki. A nyelés alkalmával a fej alakja, különösen ha a zsákmány nagyobb, erősen eltorzul s az állkapocscsontok minden egyes darabja elmozdul helyéről; mihelyt azonban az áldozat lecsúszott, a fej is gyorsan visszanyeri rendes alakját. Megtörténik néha, hogy a kígyók oly nagy zsákmánnyal próbálkoznak, amelynek lenyelésével hihetetlenül tágulékony állkapocsvázuk dacára sem tudnak megbirkózni; ilyenkor órák hosszat hevernek mozdulatlanul, torkukban a zsákmánnyal, s hogy a légzés meg ne akadhasson, légcsövüket előretolják, ha pedig a falatba mélyesztett fogaikat nem bírják kihúzni, akkor fejük rázogatásával próbálják meg annak kidobását. Azonban az az állítás, hogy a kígyó a már megragadott és félig lenyelt zsákmánytól nem tud megszabadulni, s a túlnagy falat megfulladását is okozhatja, nem felel meg a valóságnak. Méregfogú kígyók csak akkor ragadják meg áldozatukat, ha az már kimúlt és akkor bizonyos elővigyázattal, sőt szinte gyöngéden bánnak el vele. A nyelésnél ugyanis nem használják méregfogaikat, hanem amennyire lehet, hátragördítik s helyettük inkább alsó állkapcsukkal dolgoznak. Az emésztés lassú, de nagyon erőteljes. Először a zsákmánynak a gyomor hátsó szakaszára eső része bomlik szét, sőt tovább jutva a belekben fel is szívódik, még mielőtt a falat másik részének emésztése kezdetét vette volna. Ha több állatot nyel el a kígyó, akkor ezek, hacsak nem nagyon kicsinyek, nem egymás mellett, hanem egymás mögött helyeződnek el s ha a gyomor tele van már, akkor az utóbb elnyeltek a bárzsingban maradnak mindaddig, amíg a gyomor ürül. Az emészthetetlen részek és egyéb maradványok, különösen tollak és szőrök a végbélnyíláson át ürülnek ki, de kivételesen megtörténik, hogy nem elég erős vagy éppen beteg kígyók a szájukon át öklendezik ki gomolyag alakjában. Ezt cselekszik egyébként félig megemésztett vagy éppen csak lenyelt falatokkal is, ha megijednek vagy egyéb módon zavartatnak meg az emésztésben.

Foglyul ejtett kígyók rendszerint kiadják nemrég elnyelt zsákmányukat, valamint azok is, amelyek hosszabb éhezés után többet találtak lenyelni a kelleténél. Ez esetben azonban nem adnak ki mindent, hanem csupán azokat a falatokat, amelyek még nem jutottak tovább gyomruk elülső részénél. Ez úgy történik, hogy az öklendezésnél a törzs izmai hátulról előrehaladólag összehúzódnak és mintegy kiszorítják a gyomorból és a nyelőcsőből a hosszúra nyúlt zsákmányt, amely végre a torok erőteljes kitágulásával kijut a szabadba. Ez a folyamat a kígyókat gyakran erősen kimeríti és amint fogságban levő állatoknál tapasztalták, a torok beszennyezése a már részben megemésztődött részek által súlyos megbetegedéseknek lehet az okozója.

Az élelemfogyasztás az időjárástól is függ és a meleggel fokozódik, voltaképpen azonban nem nevezhetjük a kígyókat falánk állatoknak. Egyszerre sokat is elnyelhetnek, de aztán hosszú ideig, hetekig, sőt hónapokig nem táplálkoznak. Schubert G. említést tesz egy boáról (Eunectes murinus), amely 500 napig koplalt.

Egyes sivatagi fajok kivételével az összes kígyók isznak is, és pedig szívásszerűen, állkapcsaik mozgatása segítségével; kevés faj, így különösen a fákon élők, kissé kinyitják torkukat és nyelvük segítségével vesznek fel víz- vagy harmatcseppeket. Fogságban tartott csörgőkígyókról figyelték meg, hogy mikor nagyon szomjasak voltak, úgy ittak, hogy állkapcsaikat a kérődző állatokhoz hasonlóan mozgatták s inkább szürcsölték, mint habzsolták a vizet. Ha a kígyók szűk ládában való hosszú utazás után végre jól felszerelt ketrecbe jutnak, azt éhségükben és szomjuságukban mindenfelé átkutatják, s ha végül megtalálják a vizesedényt, előbb nyelvük érintésével győződnek meg arról, hogy az tényleg az általuk óhajtott üdítő italt tartalmazza-e, aztán orruk hegyét olykor a szemükig is bemerítve annyit isznak, hogy amint Effeldt találóan megjegyzi, „olykor valósággal megduzzadnak tőle”. A legtöbb faj, ha a vizet hosszabb ideig kell nélkülöznie, elsatnyul s végül el is pusztul; mások ismét, amelyek száraz, vízben szegény vidékeken élnek, néha hónapokig rá sem néznek a vízre, viszont azonban a sivatagi kígyók éppúgy nem nélkülözhetik teljesen az ivóvizet, mint ahogy a sivataglakó gyíkok sem.

Egyes természetrajzokban valósággal könnyelmű módon sorolják fel a mérges kígyók ismertetőjeleit. Igaz, hogy az éjjeli fajoknak rövid, középen erősen megduzzadt törzsük van, hogy rövid és vastag farkuk kúposan végződik, hogy nyakuk vékony és háromszögletű fejük hátul szélesen ugrik ki s jól elkülönül a nyaktól, valamint az is tökéletesen igaz, hogy pikkelyeik kifejlődésére nézve is gyakran különböznek a nem mérgesektől s amellett az előreugró szemfölötti pajzsoktól védett és függőlegesen álló hasítékszerű pupillával bíró szemük nekik gonosz, alattomos kifejezést kölcsönöz, de nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a bélyegek kizárólag rájuk vonatkoznak s nem egyúttal a mérges nappali kígyókra, valamint a mérges siklókra és a tengeri kígyókra sem, mert az utóbbiak oly ártatlanoknak és ártalmatlanoknak látszanak, mint bármelyik nem mérges kígyó. A mérges siklók, amelyekről mérges voltuk bebizonyosodott, annyira szelíd és megvesztegető külsejűek, hogy még a legtapasztaltabb kutatók is védelmükre keltek és mesékkel hozakodtak elő, hogy akár játszótársnak is beillenek nők és gyermekek mellé. Hangsúlyoznunk kell, hogy a mérges kígyóknak egyetlenegy olyan biztos és általános ismertetőjelük sincs, amelyről mérges voltuk biztosan felismerhető lenne.

Úgy véljük, hogy mindenképpen hasznos, ha a kígyók tulajdonképpeni jellemzése előtt, amennyire lehet, példák felsorolása által is óvjuk a kezdőt és a laikust a mérges kígyókkal való könnyelmű foglalkozástól s figyelmeztetjük arra, hogy kígyót addig kezébe se vegyen, míg a mérges és nem mérges fajok ismertetőjeleivel alaposan nem jött tisztába.

Aránylag nem mondható túlnagynak azoknak az embereknek a száma, akik évente a mérges kígyók harapása következtében pusztulnak el, vagy ez okból hosszantartó betegséget kell kiállaniok, különösen ha megfontoljuk, hogy a kígyók egyes helyeken milyen nagy mennyiségben fordulnak elő s bizonyára még kisebb volna ez a szám, ha a megharapottak idejében részesülhetnének orvosi segélyben. A trópusi kígyóveszélyről szóló hiresztelések kissé túlzottaknak mondhatók s látni fogjuk, hogy nemcsak azok a régi rémmesék, melyek arról szólnak, hogy évente Indiában több mint 20.000 ember pusztul el kígyómarás következtében, de azok az ujsághírek is, melyek a mi vidékeinken történt halálos kimenetelű harapásokról számolnak be, megfelelő ellenőrzés esetén valószínűtleneknek bizonyulnak s néha még az is kiderül róluk, hogy közönséges hazugságok. A földkerekség egy országából sem számolnak be annyi állítólagos halálesetről, mint éppen Indiából, noha egyes határozott trópusi vidékeken aránylag több a mérges kígyó, s meg fogjuk látni, hogy régebben milyen hihetetlenül nagyszámú kígyóharapásról adtak híreket, amely számadatok hitelességében nem is nagyon kétkedtek.

Sir J. Fayrer, egy angol orvos, éveken át tanulmányozta a kígyóméreg hatását, indiai tartózkodása idején megkísérelte megállapítani az évente kígyóktól megharapott és a harapásba belepusztult emberek számát. Fayrer csak nyolc kormányzóság hivatalos közegeitől kért adatokat s egyrészt nem is kapott mindenünnen választ, másrészt nem voltak a kapott adatok elég világosak ahhoz, hogy tiszta képet adjanak a dologról. Mindamellett az 1869. évre vonatkozólag ilymódon kapott adatok valóban borzalmasaknak mondhatók. Az így tudomásra jutott kígyóharapások száma u. i. nem kevesebb, mint 11.416 s ez a szám, Fayrer szerint, nem fedi a valóságot még megközelítőleg sem. Sok kígyóharapást egyáltalán nem jelentettek be, aminek az volt az oka, hogy a bennszülött kormányhivatalnokok ilyen mindennapi esetekkel csak kivételesen törődnek s maguk a bennszülöttek is oly közönyös magatartást tanusítanak az elkerülhetetlennel szemben, hogy még beszélni sem tartják róla érdemesnek. Így Fayrer föltehetőnek vélte, hogy abban az esztendőben 20.000 ember pusztult el kígyóharapásban, s hasonló számokat közöl az angol-indiai kormány is hivatalos kimutatásaiban. E mellett évről-évre emelkedik azoknak a kígyóknak a száma is, amelyeket mint állítólag mérgeseket elpusztítottak. A megölt és beszolgáltatott mérges kígyókért évente hatalmas összeget fizettek ki, de utóbb kiderült, hogy a hinduk a kitűzött jutalom kényelmes megszerzése céljából több helyen rendszeresen tenyésztették a kígyókat. Noha a népesség nagyon sűrű s a fentemlített tartományokban akkor 120 millióra becsülték a lélekszámot, a nevezett magas szám azért mit sem veszít jelentőségéből, s úgy látszik, hogy igazolja azt a már a rómaiak idejében hangoztatott állítást, hogy a mérges kígyók Indiának egyik legszörnyűbb átkai. Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a tigrisek, párducok és farkasok a kígyókhoz képest aránylag ártalmatlan állatoknak mondhatók.

Az emberveszteségről az indiai kormány hivatalos közreműködésével megállapított ijesztően magas számok, amelyek Fayrer első és még tökéletlen kutatásai óta lassacskán megkétszereződtek, hitelt érdemlőbbeknek látszanak, mint aminők a valóságban. Voltaképpen ugyanis egy nagyon csalóka képről van itt szó. A hivatalos adatok nemcsak hogy bizonytalanoknak tekintendők, hanem mint teljesen hamisak, a leghatározottabban visszautasítandók is. Oly férfiak, akik részint mint megfigyelők, részing mint vadászok India vad területeit jól ismerték, így Baldwin, Forsyth, Kinlock, Macintyre, Nevall, Rice, Sanderson, Shakespeare, Sterndale, Flower, Wall, Pavie és mások egyáltalán semmi olyant nem közölnek, ami az említett hivatalos adatokat a legcsekélyebb mértékben is megerősítené. A legtöbb vadász érdemesnek sem tartja a kígyókról és a kígyóveszélyről beszélni. Forsyth csak úgy mellesleg említi meg, hogy még a kutyái közül sem pusztult el egy sem kígyóharapás következtében. Garbe R. beszéli, hogy látott ugyan partraszállása után nem sokkal néhány mérges kígyót, de aztán eltelt egy év, míg barangolásai közben újra ráakadt egyre, amelyet a botjával agyon is vert. India hirhedt állatairól egyszerűen csak annyit mond, hogy „mindezek az állatok a valóságban nem oly veszedelmesek, mint a természetrajzokban”. Szavahihető orvosok Jáva és Szumátra szigetén, továbbá Hongkongban, valamint Holland-India, Kochinkína, Kambodsa és Ceylon igazságszerető ültetvényesei és utazói, noha e trópusi országok kígyóvilága Indiáéval megegyezik, vagy ahhoz legalább is hasonló, írásban és szóval bizonyítják és kezeskednek érte, hogy ezek az adatok hamisak s nekik a legcsekélyebb bizonyítóerőt sem szabad tulajdonítani. Ha a közölt számok a százasok körében mozognának, akkor talán nem volna szükség fontolgatásra s kétség sem gyötörne bennünket. De amidőn Mohnicke O.-tól és másoktól arról értesülünk, hogy egész Jáva és Szumátra szigetén csak ritkán, évente csak néhányszor fordul elő kígyóharapástól okozott haláleset, hogy egyes orvosok, akik ezt pontosan számontartják, csak nehezen tudtak egy tucatot az egész esztendőben összeszámlálni, hogy Tirant G. szerint Kochinkínában és Kambodsában valósággal ritkának kell mondanunk a kígyó okozta halálesetet, akkor kétkednünk kell a Brit-Indiából felhozott adatok valódiságában, s azt kérdezzük: mi lehet az oka annak, hogy éppen onnan közlik ezt a hihetetlen veszteségi kimutatást? S akkor megtudjuk az ottani viszonyok jó ismerőitől, hogy úgyszólván minden emberveszteséget, nevezetesen a gyermekgyilkosságokat, az özvegyek ijesztően gyakori öngyilkosságát és minden egyebet is, amit a nyilvánosság előtt valami okból leplezni kell, a mérges kígyók rovására írnak; hogy továbbá az adószedőknek holtnak nyilvánítanak egyes személyeket, akik aztán vígan bújnak elő rejtekeikből, hogy végül megbízhatatlan bennszülött hivatalnokok, akik könnyelmű eljárásuk horderejét be nem látva, „hasból” firkálják rá az adatokat a papirosra, ami a kormány által helyesnek vélt s jóhiszeműleg elfogadott kimutatások hitelességét megingatja, sőt teljesen meg is dönti.

Utazóktól, így különösen Tschuditól értesülünk arról, hogy Brazíliában is hasonló állapotok vannak kígyók tekintetében. „Abból, amit a mérges kígyókról közöltem – mondja – nem szabad arra következtetni, hogy állandóan ki vagyunk téve a kígyómarás veszedelmének s hogy minden kirándulás az őserdőbe állandó harc a szurukukukkal és a sararakákkal. Egyes utazók képzelete nagyon is tarka színekkel ecseteli a viszonyokat, de azért mégis igaz, hogy Brazíliában nagyon gyakoriak a mérges kígyók, s hogy évente egész Brazíliában az emberek százai esnek mérges kígyók áldozatául. Ismerőseim egyike Rio de Janeiróban kerti házában néhány év alatt mintegy 9 különböző fajból 30 példányt fogott össze s tett el alkoholba. Brazíliában minden földbirtokos tudja, hogy kertjében vagy parkjában egész csomó ilyen hüllő tanyázik. Az utazó természetbúvárnak, aki behatol az erdőkbe, bokrokat kutat át, köveket forgat fel, nagyon is tanácsos, hogy kirándulásaira néhány méter keskeny kötőszalagot és egy üveg szalmiákszeszt vigyen magával.”

De Afrikában sincs másként. Wissmann közlése szerint „a basilangok országában, Közép-Afrikában, a kígyók, különösen a mérges kígyók nagyon gyakoriak és igen sok szerencsétlenséget okoznak. A luluaburgi állomás építése alkalmával egy 300 négyzetméternyi területen 26 mérges kígyót öltek meg, s ezek 6 embert haraptak meg, akiket egyébként mind megmentettek”. Ebből a közlésből feltünő dolog egyrészt az, hogy a kígyók oly sok afrikait haraptak meg, akik pedig ismerik a veszedelmet, de másrészt még különösebben hangzik az, hogy valamennyien életben maradtak. Egy másik híradás, mely ugyanerre az esetre vonatkozik, már másként hangzik és pontosabb is: „Feltünt Luluaburg környékén a kígyók nagy száma. Nem kevesebb, mint 11 kígyómarás jutott tudomásunkra. Ebből 4 halállal végződött, a többieket szerencsére még idejében kezelhették ammoniákkal s ezek minden maradandó baj nélkül épültek fel.” Ezek szerint (föltéve, hogy a megbetegedéseket tényleg kígyóharapás okozta, mert indiai orvosok tapasztalatai szerint sokszor tévedésről is lehet szó), az említett vidékeken egészen különös viszonyoknak kell lenniök, mert hasonló híradásokat Afrika más vidékein hiába keresünk, noha számos megfigyelőnek volt alkalma megfigyelni a viszonyokat és ellenőrizni a kígyóelőfordulásokat. Monteiro például Alsó-Guinea déli feléből egyetlen hasonló balesetről sem emlékezik meg, Drayson pedig nagyon feltünőnek találja, hogy Dél-Afrikában oly ritkán tesznek említést igazi kígyóharapásról. Hasonlóan nyilatkoznak mások is, így Selous, Sir J. Alexander, Schinz H., akiknek szintén bőven nyílott alkalmuk a viszonyok megfigyelésére. Hesse P. az Alsó-Kongo vidékéről a következőket közli: „Az ország kígyókban gazdag, mintegy 29 fajt gyüjtöttem, köztük 9 mérgeset. Az utóbbiak közül egyesek nagyon gyakoriak és nagyon csodálatos, hogy oly ritkán esik kígyóharapásról szó, annál is inkább, mert a bennszülöttek semmiféle lábbelit sem viselnek és teljesen védtelenül vannak kitéve a mérges kígyók harapásának, amennyiben ezek tényleg megtámadnák az embereket. Ez az eset azonban nyilván nem áll fenn, mert a kígyók csak ingereltetésük esetén harapják meg az embert. Háromévi kongovidéki tartózkodásom folyamán egyetlenegy olyan halálesetet tudtam meg, melyet biztosan kígyóharapás okozott.” Ezekkel egészen egybehangzóak Büttikofer liberiai tapasztalatai is: „Liberia – írja – kígyókban, és pedig mind mérges, mind nem mérges fajokban különösen gazdag s ha arra gondolok, hogy időnként a gyermekek mennyi élő mérges kígyót fogtak össze, így különösen a tömegesen előforduló Causus rhombeatus példányait, akkor valóban csodálattal tölt el, hogy oly kevés haláleset fordul elő kígyóharapás következtében.” Falkenstein pedig a következőket írja Csincsocsóról: „Kígyók közül különösen mérgeseket hoztak meglepően nagy számban, s mindenesetre csodálatos, hogy oly kevés vagy egyetlenegy haláleset sem fordult elő; háromévi ott-tartózkodásom idején csupán egyetlenegy halálesetről hallottam.” Hasonló értelemben nyilatkozik Pechuel-Loesche Loangóról, a Kongo-tartományról és Délnyugat-Afrikáról: „Oly halálesetről, melyet mérges kígyó okozott volna, nem írhatok, egyetlenegy esetet kivéve, amelyet szemtanuk bizonyítottak. Loango szavannáin, ahol a meztelen lábú bennszülöttek mindenfelé csatangolnak, rendkívül gyakori a szerfölött mérges Vipera rhinoceros (=Bitis gabonica). Ritkán látható ugyan, de csak buzdítani kell a bennszülötteket, s azok rövid idő alatt feltünően nagy számban fogják össze. Olykor csupasz kézzel markolják meg vékonyabb nyakrészénél fogva, miközben hüvelykujjukat a fejre szorítják s úgy cipelik az élő, torkát tátogató és testét lomhán lelógató állatot.”

Ausztrália kígyóvilága, Macleay W. szerint, túlnyomó részben mérges fajokból áll. Az az egy bizonyos, hogy a balesetek száma, a kígyók tekintélyes tömege ellenére is, még a tizedrészét sem éri el az állítólagos indiai veszteségeknek. Hogy Európában hogy áll a kígyóharapástól okozott halálesetek ügye, arról majd később, a keresztes vipera ismertetésénél fogunk beszámolni.

A külső alkotás, belső felépítés és az életmódbeli különbségek mellett, amint már említettük is, a mérges kígyóknak igen fontos ismertetőjelük van a méregfogakban és az ezekhez tartozó méregmirigyekben, melyek alapján némi gyakorlattal könnyű szerrel meg lehet őket különböztetni a nem mérges fajoktól. Valamennyinek a felső állkapcsában nagyobb, különálló, zártcsatornás, azaz átlyukasztott, vagy pedig néha a külső oldalon árokszerű nyitott csatornával ellátott (barázdás) fogai vannak, melyeket olykor kisebb, tömör, de szintén barázdás fogak kísérnek. A mérges kígyók felső állkapcsa aránylag rövid, sőt az üreges fogú, éjjeli életmódot folytató fajoké (viperák) kis csontocskává csökevényesedett el s az utóbbiaknál feltűnően jól mozgatható, mert hátrafelé mint egy hosszú nyélre, a harántínycsontra (transpalatinum) támaszkodik, amely ismét a szárnycsonthoz (pterygoideum) illeszkedik hozzá és az előbbinek közvetítésével, amelyet saját izmai mozgatnak, a harántínycsontra függőlegesen mozgatható. Az úgynevezett mérges siklók méregfogai elülállók s jobban hozzá vannak erősítve a felső állkapocshoz, mint a viperákéi, azonban sem az előbbiekéi, sem az utóbbiakéi nem gyökerek, hanem szalagok útján, s voltaképpen mégsem mozgathatóan illeszkednek hozzá az állkapocshoz. A viperák méregfoga visszahajlítható, úgyhogy csúcsával ráfekszik a szájpadlásra, ami csak a vele szorosan összekötött felső állkapocs mozgathatósága folytán lehetséges. A mérges siklók felső állkapcsa nem mozgatható jobban a nem mérges fajokénál, s így az itt szilárdan álló méregfogak is csak oldalirányú mozgásokat végezhetnek, azaz olyan mozgásokat, amilyeneket a kígyók többségének az állkapcsa végezhet. A viperák méregfogainak alaprésze a felső állkapocs alsó részén mindkét oldalon két-két szorosan egymás mellett kialakult, lapos gödörkébe illeszkedik bele. Ezekben a kígyókban rendesen mindkét oldalon csak egy-egy fog fejlődik ki teljesen, viszont több (1–6) van kialakulófélben. Ezek közül a két hosszanti sorban elhelyezkedő pótló- vagy tartalékfogak közül mindig az a legfejlettebb, amely az éppen használatban levő méregfoghoz a legközelebb, a szomszédos gödörkében van elhelyezve, s a régi méregfog kihullása után rövidesen használható is, hogy az állat egy percig se nélkülözze fegyverét. Ha a működő fog az egyik állkapocsfél bal foggödröcskéjében helyezkedik el, akkor a legközelebbi pótlófog ismét az előző alkalommal szabaddá vált jobb gödörkét foglalja el és így tovább, váltakozva. Éppen így megy a fogváltozás a felső állkapocs másik felében is; tehát rendszerint mindkét működő méregfog majd az egyik, majd pedig a másik foggödörkében ül, csak akkor áll zavar elő, ha valamelyik fog idő előtt vész el, mert ilyenkor a megfelelő pótlófognak hamarább kell kifejlődnie. Az állkapocs nyugalmi állapotában mindenik méregfogat fele magasságáig hüvelyként veszi körül egy a foghúsból eredő bőrredő, amely viszont a harapás alkalmával visszatolódik. A méregfogakat a többiektől mindig jól megkülönbözteti jelentékeny nagyságuk és árszerű alakjuk. Alkotásuk, Strauch A. szerint, az összes mérges kígyóknál azonosnak mondható. A fog alaprészén levő mélyedésen kívül, mely a fog táplálását célozza és sohasem hiányzik, minden méregfogban, és pedig mindig annak elülső ívelt részében egy hosszant futó csatornát találunk, mely két rés útján közlekedik a külvilággal. Ezek közül az egyik a fog töve közelében van, kerek és arra szolgál, hogy rajta a méreg a fogcsatornába hatoljon be. Ez úgy történik, hogy a bevezető rés a száj kitátásakor, amidőn a méregfog helyzete is megváltozik, a méregmirigy szájadéka alá kerül. A másik rés a fog hegyén van, hasítékszerű és harapáskor a mérget a fogcsatornából a sebbe vezeti. Ezt a két rést a mérges kígyók nagyobb részénél egy finom, gyakran alig észrevehető hasíték köti össze, úgyhogy a méregcsatorna kifelé nem teljesen zárt, míg kisebb részüknél a hasíték helyén csak egy egészen finom vonal mutatkozik. Ennek alapján meg szokás különböztetni barázdás és síma méregfogakat, vagyis olyanokat, amelyek csatornája elül hasítékszerű és olyanokat, amelyeké köröskörül zárt. Alig hihető, hogy a barázdás méregfogak hasítékának fiziológiai jelentősége volna, mert az oly szűk, hogy a kígyóméreg nem folyhat rajta ki s úgy kell értelmeznünk, hogy csupán egy korábbi fejlődési állapotból maradt vissza.

A méregfogak hosszúsága fajonként és a kígyó életkora szerint is különböző lehet, de nem viszonylik pontosan annak nagyságához; a nappali mérges kígyók méregfogai u. i. kicsinyek, míg az éjjeli fajokéi aránylag nagyok. A mi keresztes viperánk méregfoga 3–4, legfeljebb 5 mm hosszú, a lándzsakígyóé (Lachesis lanceolatus) eléri a 25, sőt a Bitis gabonica nevű viperaféléé a 30 mm hosszúságot is. Általában üvegszerűen kemények és merevek, de rendkívül hegyesek, ezért akár a hegyes tű hatolnak át puha tárgyakon is, pl. puha bőrön, viszont kemény dolgokról lecsúsznak vagy széttöredeznek azokon, különösen akkor, ha a harapás nagyon hirtelen és élénken történt. Ha a méregfog elpusztul, helyét, amint már említettük, a legközelebbi pótlófog foglalja el, de a fogváltozás külső okok nélkül is, szabályszerint be szokott következni, és pedig minden évben egyszer, de néha többször is. A fogak rendkívül gyorsan fejlődnek ki, és pedig nemcsak első létrejöttük alkalmával a fiatal állatban, hanem az utánpótlások alkalmával is. Elvesztésük esetén ugyanis gyakran három nap alatt, de legkésőbb hat hét mulva helyükbe lépnek a pótlófogak. Csak akkor marad el a fogpótlás teljesen, ha a kígyóbűvölők eljárása szerint a fogat betakaró bőrredőt és az állkapocsnak egy darabját is kivágják s ezzel a fogkezdeményeket megsemmisítjük.

A méregmirigy mindkét oldalon a szem mögött helyezkedik el és Leydig szerint nem más, mint a felső ajakmirigyek átalakult része, melynek külön kivezető csatornája a felső állkapocs mentén szájadzik. Mindig kötőszöveti burok veszi körül, de saját izomzattal nem rendelkezik. A méreg kifecskendezése a halántékizmok nyomására következik be, a viperáknál pedig az ínas járomív végzi, amely az alsóállkapocsízület és a koponya hátsó része között van kifeszítve és körülzárja a mirigyet.

A méregmirigyek aránylag csekély mennyiségű mérget állítanak elő, egy csaknem 2 m hosszú, egészséges csörgőkígyóé például legföljebb 4–6 cseppet, de ennek a mennyiségnek már csekély törtrésze is elegendő ahhoz, hogy valamely nagyobb emlős vérét néhány pillanat alatt megváltoztassa. Ha a kígyó hosszabb ideig nem harapott, akkor mirigye duzzadt a méregtől s ilyenkor a méreg is hatékonyabb, mint az ellenkező esetben. A felhasznált méreg igen gyorsan pótlódik és a friss méreg is igen hathatós.

A kígyóméreg nyálhoz hasonlítható, híg, átlátszó, víztiszta, szalma- vagy narancssárga, néha világos smaragdzöld színű folyadék, mely nehezebb lévén a víznél, abban lesüllyed a fenékre, néha keveredik is vele s kissé megzavarosítja. Frissen teljesen szagtalan és íztelen, ragadós, nagyon nehezen szárad meg s ilyenkor szárított tojásfehérjéhez hasonló és vékony, sárgaszínű, áttetsző réteget alkot az edény alján. Ha hosszabb ideig áll felhasználatlanul a mirigyben, akkor koncentrálódik, de tulajdonságát még száraz állapotban is sokáig (egyes kísérletek szerint 16–22 évig is) megtartja, s ezért még sprirituszos készítmények és koponyavázak megmunkálásánál is tanácsos az elővigyázatosság; a szentpétervári múzeum egyik asszisztense belehalt egy ily alkalommal kapott sérülésébe. Higított glicerinben a méreg sokáig változatlan marad, míg vízben hamar szétbomlik és kellemetlen bűzt áraszt. Tulajdonságait Davy és Christison vizsgálatai szerint 12–15 évig is megőrzi és hatása sem gyengül.

A megmérgezett állat húsa élvezhető; Fayrer segédei és ápolói minden káros következmény nélkül fogyasztották el a kígyókísérletekhez felhasznált tyúkokat és egyéb ehető állatokat. A harapás helye azonkívül, hogy fáj, többnyire erősen el is változik; vértől duzzad meg, elváltozik a színe, a lágyrészek gyulladásosakká válnak, olykor a seb el is genyed. Néha halállal végződő eseteknél is csak helyi elváltozásokat tapasztalnak. Lassan ható mérgezés esetén azonban a harapás helyétől távolabb eső testrészeken is jól észrevehető változások következnek be. A legtöbb szerv, így az orr, a fül, a szemek, a száj, a gyomor és a húgyhólyag elkezdenek vérezni. Méhely a viperaméreg hatásáról a következőket írja: „Érdemesnek találom Veith György cs. és kir. tüzérszázados saját magán tett megfigyeléseit fölemlíteni. Őt magát három ízben érte viperamarás, tapasztalatai tehát mindenképpen figyelemreméltók. A viperamarást, úgymond (t. i. Veith), már a következő szempillantásban nagyfokú levertség és egykedvűség érzete követi s a fájdalom iránt való csekély érzékenység is jellemző tünetszámba megy. A megmart testtag felvágását érzi ugyan az ember, de nem kifejezett fájdalomként, hanem inkább csak tompa sajgatásképpen. Egyébként maga a viperamarás sem okoz élénkebb fájdalmat; a méhszúrás sokkal fájdalmasabb. A legközelebbi jelenségek: hörgő, önként nem szabályozható lélekzés, az érverés csökkenése, fülzúgás, szédülés, homályos látás s végül bénulásos tünetek és ájulás. Aránylag későn s csak nagyon súlyos esetekben társulnak eme tünetekhez görcsök. Veith százados legsúlyosabb esetében (1902 augusztus 22-én; homoki vipera marása) mindezek a teljes bénulásig fokozott tünetek rövid öt perc leforgása alatt követték egymást, azután a százados háromnegyed óráig feküdt eszméletlen állapotban s csak erre jelentkeztek görcsök, ekkor azonban öntudata és mozgásának szabadsága már teljesen visszatért. A görcsök beállása tehát mintegy a krízis leküzdését jelzi. Veith százados még két évig szenvedett lélekzőszerveinek és gyomrának ideges bántalmában; az előbbi tünet időváltozáskor, az utóbbi különösen nagy melegben lepte meg. Most már csak gyenge utótüneteket érez.”

A kígyómarás következtében beállott halál fiziológiai okát különbözőképpen magyarázzák; vagy a lélekzést szabályozó központok bénulása, vagy szívbénulás okozza, esetleg a szív erős vérzései, továbbá a belekben és a vesékben levő vérerek falának elernyedése is közrejátszanak, minek következtében a többi szervekben vérhiány áll be. A kígyóméreg hatásának minden bizonnyal a lélekzési középpont van a leginkább kitéve s a halált legtöbbször ennek a bénulása okozza. Maga a halál a harapás után különböző idő mulva következik be; a szemüveges kígyó harapása esetében már néhány perc mulva is, többnyire azonban csak órák vagy napok mulva, idült lefolyású esetekben néha csak hónapok vagy évek multán áll be, a szervezet általános kimerültsége következtében.

A kígyóméreg csak akkor veszedelmes az emberre, ha a bőralatti kötőszövetből közvetlenül kerül be a vérbe, viszont Mitchell és Reichert vizsgálatai szerint a gyomron át nem okoz bajt, mert csak az emésztési szünetekben szívódhatik fel s addig a gyomorsav behatása megfosztja káros tulajdonságaitól.

Minél nagyobb a kígyó, úgy látszik, annál erősebb a méreg hatása is; de még az időjárás is fokozza a mérgezés hevességét. Forró időben ugyanis hevesebbek a tünetek; azonkívül pedig a különböző kígyók mérgének hatása sem mindig egyforma. Régente azt hitték, hogy a mérget minden káros utóhatás nélkül le lehet nyelni, az újabb kísérletek azonban azt bizonyítják, hogy még vízzel erősen higítva is hatása van a gyomorra, a lenyelésnél fájdalmat okoz, az agyműködést zavarja, s minthogy a nyálkahártyák felszívják, mindenesetre így is kellemetlen megbetegedéseknek lehet az okozója. Fayrer J. vizsgálatai szerint elegendő mennyiségben a gyomorba, a szemekbe vagy a hashártyára juttatva is halált okozhat. Ezt nem tekintve azonban mégis igaznak kell vennünk azt a tapasztalatot, hogy a kígyóméreg csak akkor veszélyezteti komolyan az életet, ha közvetlenül a vérbe jut. Minél gyorsabb és tökéletesebb a vérkeringés, annál borzasztóbb a méreg hatása. A melegvérű állatok sokkal hamarább és biztosabban pusztulnak el a kígyómarástól, mint a hüllők, kétéltűek vagy halak; az úgynevezett fehérvérű állatokra, tehát gerinctelenekre, úgy látszik, még kevésbbé ártalmas. Két ugyanahhoz a fajhoz tartozó mérges kígyó egymást kölcsönösen megharaphatja, a nélkül, hogy ez látható következményekkel járna. Méhely írja a viperáról, hogy: „Saját fajbelieire semmi hatása sincs a méregnek. Midőn terráriumomban sok viperát tartottam együtt, gyakran megesett, hogy az ingerült állat marása társát érte, azonban minden káros következmény nélkül.” Feldühösített kígyók olykor tényleg beleharapnak testük hátsó részébe, anélkül, hogy valami bajuk lenne tőle; viszont egy más fajhoz tartozó kígyóra éppen úgy hat a méreg, mint emlősre vagy madárra s mérgezési tünetek mellett pusztul el.

Egyes emlősöknek és madaraknak a méreggel szemben tanusított ellenállásáról való hit abban az igazságban gyökeredzik, hogy egyes állatokat a nekik megfelelő védelmet nyujtó kültakarójuk képesít arra, hogy a harcot bátran fölvegyék a kígyókkal szemben; így a sündisznót tüskeruhája, a disznót hatalmas szalonnarétege, egyes kígyókkal táplálkozó madarakat pedig tollruhájuk és lábuk megfelelő alkotása védi meg a kígyók ellen. Ha azonban védtelen és sebezhető helyen éri őket a harapás, a méreg szokásos hatása náluk sem fog elmaradni. Ezzel szemben már Fontana előtt ismeretes volt, hogy a vízisikló teljesen érzéketlen a viperamarás ellen; hasonlót figyelt meg Jourdain más siklófajokról is.

Igen nagy a száma azoknak a gyógyszereknek, amelyeket kígyómarás ellen használtak vagy ma is használnak. A babonának, sajnos, még napjainkban is nagy szerepe van a gyógyításnál, de használatosak olyan gyógymódok is, amelyek többé-kevésbbé hatásosaknak mondhatók. Így pl. kivágják vagy kiégetik a sebet, vagy arra kígyókövet kötnek rá, mely egyrészt lyukacsosságánál fogva felszívja a mérget, másrészt pedig a sebre gyakorolt nyomása folytán meggátolja annak további terjedését; máskor szétzúzott gyökereket és leveleket kötnek a harapás helyére; növénynedveket, szalmiákszeszt, klórt, arzént s más mérgeket adnak be, de még nem ismerünk egyetlen feltétlenül megbízható szert sem. Az összes szerek közül a leghatásosabb az alkohol, melyből lehetőleg bőségesen kell bevenni, mindegy, hogy milyen formában, tehát lehet az tiszta szesz, rum, arrak, konyak, pálinka vagy akár nehéz vörös bor. Ez nem valami újabban felfedezett gyógymód, de olyan, amelyet már igen régen ismernek s a nem orvosok, a föld legkülönbözőbb részein, az orvosoknál már jóval korábban alkalmazták. Már Marcus Porcius Cato Censorius tanácsolja, hogy a kígyótól megharapott embernek vagy háziállatnak borban szétdörzsölt fekete köményt kell beadni, Celsus borssal és fokhagymával fűszerezett bort ajánl. A dalmaták, ha vipera harapja meg őket, annyi bort isznak, míg becsípnek tőle s ettől meggyógyulnak. A viperafogók az általuk megfogott kígyók harapása ellen csak bort isznak. Az északamerikaiak alig törődnek a kígyóharapással, ha elegendő pálinkával rendelkeznek, annyit isznak abból, amennyit csak bírnak, kialusszák mámorukat s aztán a kígyóméreg semmi további kellemetlen következményét sem érzik. India bennszülött lakói használnak ugyan elég szert, de semmi hatékonyabbat sem ismernek a kenderre vagy dohányra öntött pálinkánál. A borneo-szigeti malájok azt tartják, hogy meg van mentve az a megmart ember, aki annyi pálinkát ivott, hogy berúgott tőle. A nagy lerészegedést azonban kerülni kell, mert csak a könnyű mámorosság idézi hatékonyan elő a szervezet ellenállóképességét. Amint újabb tapasztalatok bizonyítják, erősen berúgott emberek szervezete nem áll ellent a méregnek. Más szerek, melyeket a föld különböző helyein kipróbáltak, hatékonyság tekintetében az alkohol mögött maradnak. Újabban a különböző trópusok bennszülöttei által már régóta használt és tudományosan is kipróbált kígyóméreg-oltásokat is alkalmazzák. Doumergue különösen ajánlja a Calmette-féle szérumot, melyet kígyóméreg ellen immunizált lovakból nyernek. Hatása a nem európai mérges kígyók harapása esetében még nincs bebizonyítva és Wall véleménye szerint az is kétséges, hogy amint Calmette mondja, Indiában a szemüveges kígyókon kívül más kígyók harapásánál is sikerrel alkalmazható volna. Mindenesetre megfontolás tárgyává kell tenni, hogy 10 cmł szérum befecskendezése a bőr alá európai viperák és kisebb trópusi kígyók, a kétszeres mennyiség pedig valamely vénába a nagyobb kígyók esetében különösen a forró országokban volna előnyös, ahol pedig az alkohol nagyobb mértékben való alkalmazása nem tanácsos; ez esetben azonban a szert már az utazás megkezdése előtt be kell szerezni, mert ez, amint Werner meggyőződött róla, Algírban még a nagyobb gyógyszertárakban sem kapható. Ezzel szemben a dr. Brazil Vital vezetése alatt álló szérotherápiai-intézet Sao-Paolóban Braziliában a legkülönbözőbb országok kígyóinak harapása ellen állít elő szérumot, melyet a fönti kutató szerint legajánlatosabb egy kis fecskendővel a hát bőrébe befecskendezni.

Az első tavaszi vedlés után néhány napra kezdődik a párzás, mely a kígyókat is bizonyos mértékig izgalomba hozza, de korántsem annyira, mint ahogy azt mesélni szokták. Nagyon valószínű, hogy egyes fajok a párzás idején nagyobb csoportokba verődnek össze és hosszabb ideig együtt időznek; egyes mérges kígyókról megfigyelték, hogy valósággal gombolyaggá fonódnak össze s ebben a sajátos alakulatban órákon át megmaradnak. Párosodás alkalmával a hím és a nőstény kígyó belsőleg összefonódva valamely kedvenc helyen órákig mozdulatlanul fekszik a verőfényen, az izgalom minden jele nélkül. A két nem bensőséges egyesülése azáltal jön létre, hogy a hímnek a párzáskor kitüremített hengeres hímvesszője felső oldalán kemény tüskék vannak s ennek következtében szorosan beleilleszkedik a nőstény kloakájába. A nőstények 6–40, az óriáskígyók 100 tojást is érlelnek, melyeket körülbelül négy hónappal a párzás után meleg és nedves helyeken raknak le; egyes fajok kicsinyei a tojás lerakása után azonnal kibújnak, vagy már az anya testében szétrepesztik a peteburkot s elevenen jönnek a világra. Csak egyes óriáskígyókról tudjuk, hogy tojásaikat saját maguk költik ki, általában azonban a kígyók a nap melegére bízzák a költést. Schneck J. azt állítja, hogy egy északamerikai siklótól (Tropidonotus sirtalis) 78 kígyófiat vett el. Ilyen nagyszámú ivadékot ennél a fajnál mások még nem figyeltek meg. Wiedemann M. egy fogságban tartott 77 cm hosszú nőstény esetében mintegy 36 darab 14.5 cm hosszú és 8.1 g súlyú kigyófiat számlált meg 3–4 órán belül. A peteburok szétrepesztésénél az anya nem segédkezik s a kikelt ivadékkal keveset vagy éppen semmit sem törődik. Az óriáskígyók fiataljai első évükben igen gyorsan nőnek, később azonban mindig lassabban s végül egy esztendő alatt is alig észrevehetően gyarapodnak, de általában életük végéig növekedőben vannak, ismerünk azonban olyan fajokat is, amelyek egy meghatározott hosszúságon túl nem növekednek. A kígyók rendkívül magas kort érhetnek el.

Egyes kígyók a káros rágcsálók pusztítása által hajtanak hasznot. Másoknak, így egyes óriáskígyóknak a bőrét és a húsát lehet hasznosítani, de ez a csekély haszon természetesen meg sem közelíti azt a kárt, amit a kígyók pusztításaikkal, különösen a baromfigazdaságokban okoznak, nem feledkezve meg arról sem, hogy néha még disznókat is megtámadnak. A mi siklóink a halastavak halállományát tizedelik, a mérges kígyók pedig számos embernek és háziállatnak okozzák halálát. Ennek dacára már nem nézzük a kígyókat olyan rossz szemmel, mint régen, amikor az volt a felfogás, hogy minden kígyót agyon kell verni. A körültekintő és belátó természetbarát csak az esetben öli meg a kígyót, ha erre különös ok mutatkozik. A mérges kígyók túlságos elszaporodását természetes úton akadályozhatjuk meg azáltal, hogy azok ellenségeit, így a sündisznót, görényt, borzot stb. kíméljük meg.

Ma, amikor a természetvédelmi törvények mind nagyobb és nagyobb tért hódítanak, az is indokolt, hogy az állatok oktalan legyilkolását a lehető legkisebb mértékre szorítsuk, hiszen még így is akad elég ember, aki valami okból az elébe kerülő kígyókat vagy gyűlölségből, vagy mint gyüjtő, kereskedő leöldösi, vagy talán csak azért, mert hősként akar feltünni a női nem előtt.

A kígyóktól való félelem és irtózás ősrégi öröksége az embernek. Mitchell és Pocock kiváló megfigyelései szerint az összes állatok közül a majmok azok, amelyek minden fajta kígyótól erősen félnek, ezzel szemben a patkányok, egerek, tengeri malacok, kérődzők és madarak oly közömbösen viselkednek velük szemben, mintha csak egy bot állana az utjokban. A majmokhoz közel rokon mali-félék (Lemuridae) sem félnek a kígyóktól s inkább azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha szívesen felfalnák azokat. A két föntnevezett kutató az észlelésekből azt a következtetést vonta le, hogy az ember a kígyóktól való írtózást majomszerű ősöktől örökölte.

A kígyóktól való babonás félelmet úgyszólván a világ összes népeinél megtaláljuk s így nem csoda, hogy ezek az állatok a mondákban és népmesékben is igen nagy szerepet játszanak. Nemcsak a keresztény és zsidó népek, hanem az összes többiek hitéletében ott szerepel a kígyó, olykor mint a félelem és borzalom tárgya, máskor pedig mint a szereteté és tiszteleté. Még napjainkban is sokszor tekintik őket a gyorsaság, az ügyesség és az orvosi művészet jelképeinek, az ókor népei imáikban fordultak hozzájuk, a hinduk az okosság, más népek pedig a ravaszság, alattomosság és csalárdság jelképét látták bennük. A római írók közléseiből kiviláglik, hogy a római nép a kígyót istenként tisztelte.

A kígyókat megevő állatok száma igen nagy. Nálunk a macska, róka, görény és menyét, sündisznó, vad- és szelíddisznó, déli országokban a manguszta, Dél-Afrikában pedig Fisk R. szerint főként bizonyos mókusfajok pusztítják a kígyókat, de a madarak között is számos fogyasztójuk akad, így különösen a keselyűfélék, az ölyv, a holló, a varjak, a gólya s más gázlók is pusztítják őket. A legkiválóbb kígyófogyasztó a kígyászkeselyű, de a kígyászölyvek s más rokon fajok is kígyóval élnek, természetes azonban, hogy legtöbbjük a viperát nem eszi meg. A legutóbbi időkben egy braziliai siklófajról, a mussuránáról (Rhachidelus brazili Blgr.) derült ki, hogy igen hathatós pusztítója a gödörkésorrú viperának.

Sok kígyófaj könnyen megszokja a fogságát és évekig elél benne. Megmaradásukhoz a legfőbb követelmény a meleg s e mellett sohasem szabad hiányozni ketrecükből a fürdőnek. Hogy megfelelő táplálékhoz szoktassuk őket, először élő állatokat kell nekik nyujtanunk, s csak később, fokozatosan adunk frissen megölteket és még később egyes húsdarabokat is.

A fogságban tartott kígyók ápolójukat lassan-lassan megszokják s vele szemben szelíden viselkednek, elveszik a kézzel vagy fogóval odanyújtott táplálékot, engedik magukat megérinteni, felvenni, sőt ide-oda cipeltetni is. A valóságban azonban a kígyók nem ragaszkodnak az etetőjükhöz, sőt különösen az erős és méregfogaik miatt legalábbis védekezőképes fajok esetében ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Régóta fogságban tartott óriáskígyók félreismerhetetlen ellenszenvvel viseltetnek éppen ápolójukkal szemben s a nagy, mérges kígyók is haragra gyulladnak ápolójuk közeledtére, azonban ugyanannak a fajnak a hangulata is gyakran egészen különböző lehet s a tekintetben sem lehet általánosítani, hogy egyik vagy másik fajt harapósnak nevezzük. A mérges kígyók közül a viperák nem ritkán megkapóan szelídek az ápolójukkal szemben és a megölt egeret is bizonyos szelídséggel veszik el tőle, de ennek dacára is tanácsos az elővigyázatosság, mert valami ijedtség vagy ingerület több évi fogság után is harapásra késztetheti őket. Állandóan veszedelmes a bajlódás a mérges siklókkal, mert ezek közül csak kevés olyan fajt ismerünk, amely kevés kedvet mutat a harapásra.

A kígyók beosztása, a családok és nemek elkülönítése tekintetében a felfogások különbözők. A családok felállításában Boulengert követjük, aki a külső alkat és a váz alapján kilenc, egymástól lényegesen különböző csoportot vesz fel. Ezt a kíváló búvárt követjük nemcsak általában, de amennyire lehet a részletekben is s mindenekelőtt szakítunk a kígyók hagyományos felosztásával mérgesekre és nem mérgesekre, hiszen ez utóbbi beosztást már azért is tudománytalannak kell tekintenünk, mert az állatok összalkatára nagyon kevés vagy éppen semmi tekintettel sincs. Ezt az új beosztást később, a siklók ismertetésénél fogjuk megindokolni.

Féregalakú kígyóknak nevezzük alakjuk és életmódjuk alapján annak a két kis családnak a tagjait, amelyek éppúgy eltérnek a többi kígyóktól, mint az ásógyík-félék a többi gyíkoktól s amelyeket a korábbi kutatók nem a kígyók alrendjébe, hanem a gyíkokhoz soroltak. Ismertetőjelük az, hogy vagy a felső vagy az alsó, tehát mindig csak az egyik állkapcsuk visel fogakat, a négyszögcsontjuk magához a koponyához van hozzáerősítve s a szájuk nem tágítható, valamint hogy a medenceöv egyes maradványai rajtuk megtalálhatók.