IX. Enciklopédikus közművelődési lapok

FEJEZETEK

A harmincas-negyvenes évektől új laptípus hódít Nyugat-Európában: az enciklopédikus orgánumok különféle változatai válnak a közönség kedvelt olvasmányaivá. Életszemléletét, tipográfiai megjelenítését tekintve jellegzetesen polgári képződmény a lapfajta, következménye a század eleji polgári műveltségeszmény lexikonkultuszának: (Brockhaus Konversations Lexikonát 1827-ig hétszer adják ki, a harmincas évektől nálunk is egymást érik a példáján keletkezett lexikonok). Tematikája – jellegéből következően – magába öleli a tudományok összességét; eminens helyet juttatva – a kor érdeklődésére ügyelőn – a természettudományoknak, nem feledkezve meg azonban a szépirodalomról és a művészeti kritikáról sem. A munkatársai, cikkírói elé mindenkor fontos követelményként állított olvasmányos előadásmód legalább annyira jellemzi orgánumai többségét, mint az illusztrációk gazdagsága és igényessége (az előbbiről javarészt jeles írók, ismert tudósok, a tudománynépszerűsítésben tapasztalt publicisták, az utóbbiról nemritkán neves rajzolók, festőművészek, fametszők gondoskodtak).

Kétfajta feladatot kellett az enciklopédikus orgánumoknak megoldaniuk. Közönséget nevelni a tudomány, a művészetek számára, illetve – magas szinten – áttekintést adni ezek legfrisebb, legjelentősebb eredményeiről. Az elsőnek a „kevéssé tanult sokaság”, a paraszt-, munkás-, mesterember érdeklődőkhöz szóló néplapok; továbbá a középrétegeknek szánt családi lapok; a másodiknak a művelt közönség, az értelmiség figyelmére reflektáló szemlék (revük) kívántak eleget tenni. A típus legkiválóbb speciesei (Illustrated London News, Illustrirte Zeitung, Vasárnapi Újság) ugyan mindenkor a nemzet egyeteméhez szándékoztak szólni – vitatható eredménnyel.

Diadalmenete Angliából indult. Közép-Európában az 1848–49-es forradalmak vérbefojtása következtében beállt politikai-társadalmi helyzet is segíti az enciklopédikus folyóiratok népszerűvé válását. A győztes reakció mindenütt leszorítja a közvetlen politikai cselekvés teréről az elvetélt forradalmak vezető osztályait, a polgárságot, illetve a polgári funkciókat vállalt birtokos nemességet. Járható útként a politikailag közvetett szektorok, az irodalom, a tudományok művelése, a műveltség terjesztése kínálkoznak, vagyis az a terület, amely – hírlapirodalmi sajátságainál fogva – az enciklopédikus lapok működési tere. Nincs lapfajta, amely a történelem adott körülményei között jobban szolgálhatta a kor kívánalmait: a kivárás éveiben {II-1-444.} a cselekvésre felkészülés programját, hiszen az irodalom, a tudomány művelése a nemzeti-társadalmi öntudat ébrentartását, a politikai ellenállás fokozását is jelentette a java orgánumok (Gartenlaube, Vasárnapi Újság) esetében.

A reformkor többnyire rövid életű próbálkozásai után, az ötvenes években – reális igények következményeként – a néplapok nyitják meg a létesülő enciklopédikus orgánumok sorát. A „kétkeziekkel” gyarapítani támogatóik táborát, ez a becsvágy már a XVIII. század felvilágosult vagy forradalmár szerkesztői szívében ott égett. A legnagyobb lépést ebben az ügyben mégis az 1848/49-es forradalom hatására keletkezett népújságok tették, Raspail lapja, az Ami du Peuple, Berlin néplapjai, köztük az Urwähler Zeitung („orgánum mindenki számára, aki a népből való”) vagy a Táncsics Mihály szerkesztette Munkások Újsága. Ám ezek érthetően a politikai mozgósítást vallották elsősorban programjuknak. Az ötvenes évek néplapjai – s itt nem az abszolút kormányzat szekértolóiról van szó – közvetlenül nem foglalkozhatván politikával, feladataikat sikerrel az enciklopédikus orgánumok módszereivel oldhatták meg.

A „korunk küzdelmeinél a kard és ágyúval szinte egybecsű fegyver a sajtó” – igazságát az abszolút hatalom ügynökei is korán felismerik. „Néplapjaik”, népnek szánt kiadványaik főként a bukás után, de már azt megelőzőleg sorompóba szállnak. Az 1848-ban létrehívott Katholikus Néplap (1848–1872) három évvel indulása után őszintén meg is írja: „A társulat [a Jó és olcsó könyvkiadó társulat, a Szent István Társulat előde] nem tűzte ki magának feladatul a néplapok kiadását is; de az 1848-diki évben felmerült viszonyok, különösen pedig a másfelől síkra kelt néplapok szükségessé tevék, hogy a társulat, a ’Kath. Néplap’ megindítása által jótékonyan hasson azon néposztályokra, mellyek felizgatását az akkori népies újságok olly irányban vették célba, melly a magyar kath. nép vallásosságára s erkölcsösségére is kártékony hatású vala” (Fogarassy Mihály: Dicsértessék a Jézus Krisztus. 1851. május 8. 19. sz.).

„Az érzelmek jó útra vezetése, az új törvények üdvös vótának” a „kitüntetése” a célja az 1850. július 7-én szerkesztője feltüntetése nélkül napvilágot látott Polgár és Gazdabarátnak is, lévén „vasárnapi lapok a’ polgár és gazda oktatására, a’ vallásos érzelem megerősítésére és a közös állodalmi érdek előmozdítására”. Egyetlen számot érve, mindez csak terv maradt; pedig Kempen osztrák rendőrminiszter egy 1851-ben kelt jelentésében felbecsülhetetlen értékét látná olyan olcsó magyar népkiadványoknak, amelyek a kormány rendeleteit a nép körében magyaráznák.

Nem viszik előbbre a „néplapok” ügyét Vas Gereben füzetes vállalatai sem. „Általában nem kell a népet olyan ostobának tartani, mint a Nép Barátja teszi” – zsémbel már 1848-ban Vas Gereben szerkesztőtársa, Arany egyik Petőfinek írott levelében. Mégis: A Falu Könyvét (1851-ben fél év alatt tizenkét füzete jelent meg ) és Falusi Estéket (1853–54-ben négy füzete látott napvilágot) csaknem szó szerint ismétlődve kísérik a Nép Barátját ért kritikai ellenvetések.

{II-1-445.} A Falusi Esték kétségkívül jobb előzőjénél. (Hogy a kormány pénzzel támogatta volna – ellenőrizhetetlen. Működésével azonban elégedett volt, úgy vélekedvén: vonzó és hasznos olvasmányai elvonják a népet a politikai lapok böngészésétől). A szerkesztő „a földesúr és a jobbágy közti vak indulatoskodás megszüntetésén” fáradozik, és füzeteiben feltalálható minden, amit egy enciklopédikus kiadványtól várni lehet, szépirodalom, gazdasági tanácsok, természettudományi közlendők és „házi orvos”. A humort Vas Gereben szolgáltatja és szerzői között Arany, Erdélyi János és Kerkápoly Károly nevét is fellelhetjük. Érdeklődőkben sincs hiány, a Pesti Napló hat-hétezer, a Divatcsarnok nyolcezer előfizetőt említ, a szerkesztő tízezerről szól.

De: nem Arany és társai neve és a színvonaluk szabta szint a Falusi Esték ügyködésének jellemzője, hanem a minden tervszerűséget nélkülöző szerkesztés és a kontár versfaragók derék száma. Főként „reál-ismereteket” szállító cikkei váltanak ki időről időre méltó bosszúságot. Népiessége? Hadd jellemezzük ezt Tóth Kálmán versével: „Ne fordulj el édes hugám / Mintha éppen félnél / Azért, hogy nincs rajtam suba, / Nem lesz e szív másé soha, / Csak mindig a népé!!! /” (Falusi leánynak).

A katolikus Családi Lapok (1852–60) feltűnte jelenti nálunk az enciklopédikus orgánumok típusába tartozó ama species első jelentkezését, amely mondanivalóját a középrétegekhez (polgárság, kis- és középbirtokos nemesség) intézi. „Ama míveltebb osztály” támogatására számít, „melly sem nem eléggé theológus, hogy e szakmai jelesebb lapokat tartsa s olvassa, sem pedig olly rövid és kevésbé tudományos fejtegetéssel meg nem elégszik, mint minőre a közönségesen úgynevezett néplapokban alkalom és tér nyílik”. „A tudományos értekezések mellett mulatva tanító elbeszéléseket, erkölcsi regéket és költeményeket is közöl”. „Nem akar divatlap lenni, nem akar csupán mulattatni”.

A „családi lap” megjelölés először 1817-ben fordul elő, a Caecilia című német keresztény folyóirat alcímében. A klasszikus értelemben vett családi lapoknak Anglia a hazája (Family Herald; 1843, Householdwords: 1850), Németországban Karl Gutzkow folyóirata az Unterhaltungen am häuslichen Herd (1852–1864) a figyelemre méltó vállalkozások megnyitója, a Gartenlaube (1853–1943) az ő nyomdokán indul.

A családi lapokra – nyugat-európai példányaikat véve alapul – a vallási semlegesség, sőt a közömbösség a jellemző (olvassuk csak el Gutzkow beköszöntőjét, Was wir bringen). Éppen mértékadó orgánumai liberalizmusa, sőt antiklerikalizmusa ellensúlyozására létesülnek utóbb Németország-szerte a különféle vallási felekezetek Familienblattjai. A Jó és olcsó Könyvkiadó társaság kiadásában napvilágot látó Családi Lapok tehát e téren az előfutárok sorába tartozik.

Formátumát, előfizetési díját, szerkesztőit (Klezsó József, Ney Ferenc, Klezsó, Somogyi Károly) gyakran váltogatja, ám lényeges változást mindez alig hoz a folyóirat életében. Munkatársai mindenekelőtt az egyház verselgető-írogató papjaiból, tanáraiból, publicistáiból (Sujánszky Antal, Majer István, {II-1-446.} Lonkay Antal, Szvorényi József) toborzódtak, körítve irodalmi és tudományos életünk másod-, harmadrangú személyiségeitől (Lisznyai, Zalár, Szokoly Viktor, Császár Ferenc, Nagy Iván). Előfizetői mindig gyér számban voltak (1853-ban 356-an). „Inkább tengődik, mint virul” – állapítja meg szerkesztője, Somogyi Károly. Hogy mégis megél, Károlyi István grófnak köszönheti; ő vállalja magára a megjelenés költségeit. Az „elpogányosodott, megromlott” családot kívánja „eredeti rendeltetésére visszavezetni, keresztényesítni és megszentelni”. Írásaiban egyfajta elkedvetlenítő elfogultság kísért. Minden ismeret, minden tudomány – vélekedése szerint – annyiban értékes, a művészet csak annyiban figyelemre méltó, amennyiben a katolikus vallást szolgálja, keresztény hitelvekre épül. „Temjén szagú büdös pápista minden betűje – írja Gyulainak Lévay József – Borzasztó idők! Valahogy verset ne adjon nekik (…) nem nekünk való ez!” A kálvinista egyoldalúsága – vethetnénk ellene, nem is alap nélkül. De: a Budapesti Hírlap is katolikus jellege állandó hangoztatásában véli sikertelenségének okát felfedezni, ez – szerinte – riasztóan hatott a más felekezetűekre. Lesz-e elegendő és megfelelő szintű munkatársi gárda? Akad-e olvasója a papságon kívül? – ezeken a kérdéseken viszont már a klérus másik lapja, a Religio meditál a program olvastán.

Szilágyi Virgil orgánumának a Budapesti Viszhanggá lett Értesítőnek (1852–57) életútja eleven illusztráció az évtized magyar folyóiratai próbálkozásaihoz és megtorpanásaihoz, bukásaihoz és újrakezdéseihez – a siker végső értelmet adó aktusa nélkül.

A kalandos sorsú lapocska pályafutásának lényegesebb stációi a következők. 1852. február 3-án Értesítőként lép sajtóéletünkbe, mint „irodalmi, művészeti, ipar- és kereskedelmi lap”, heti háromszori megjelenéssel, nagy íven, Pesten 11, vidéken 13 forintért. A munkatársakért, írásaik színvonaláért a Szilágyi mögött álló Csengery Antal kezeskedik. Az egyes közlemények alatt Arany, Tompa (Kuvik álnéven), Gyulai, Erdélyi János, Henszlmann Imre, Szontagh Gusztáv, Hetényi János, Kazinczy Gábor, Jókai, Repiczky János neve olvasható, Szilágyi az 1851. december 30-án kirobbant angliai sztrájkhoz fűz megjegyzéseket (A gyári nép mozgalma Angliában) az első számban.

Csak éppen azoknak van szűkében az Értesítő, akiknek készül, a magyar polgári értelmiségnek. No, meg egy határozott elképzelésekkel bíró, irányítani tudó szerkesztőnek. A Vasárnapi Újság vagy a Budapesti Szemle mértékké válásához nehéz lenne eldönteni, melyik volt a szükségesebb: jól választott munkatársai összessége, vagy Pákh, illetve Csengery szerkesztői talentuma. Szilágyiból mindez hiányzott. Az Értesítő szépirodalmi munkái, közgazdasági cikkei, esztétikai tanulmányai példás összevisszaságán már a kortársak is derültek.

1852. május 9-én „fensőbbi kegyes engedély” folytán új nevet kap a lap: „Budapesti Viszhang az élet és irodalom köréből”. Irodalmi jellegű orgánum lesz, vasárnaponkénti megjelenéssel; tipográfiai köntöse is a régi kéthasábos {II-1-447.} divatlap-forma. Az egykori Pesti Röpívek munkatársai gyűlnek köréje. Arra nézve, hogy a Budapesti Viszhangból Pesti Röpívek váljék, annak expanzív jellegű kritikai működése vállalásával – a szerkesztő személye és elvei jelentik a legfőbb akadályt. A Röpívek munkatársai így sorra elmaradoznak, 1853. április 10-én Szilágyi a Jókai-féle Délibábbal fuzionál.

De: ezzel még nem értünk történetünk végére. 1854. május 7-én ismét színre lép a Viszhang; hetenként egyszer, nagy nyolcadréten, könyv alakban. Szilágyi mellé ezúttal főmunkatárs is társul, a lappróbálkozásaiból kikopott Vas Gereben. Most „humoristicai divatlap”-nak mondja magát, „első ívét” a szépirodalomnak, a könyv- és dráma-ismertetéseknek, másodikat a „derültebb kedélynek”, a „humoristicai dolgozatoknak” szenteli. Hangadó poétái Thaly Kálmán, Lauka Gusztáv, Boruth Elemér, a prózában Vas Gereben uralja a terepet. Teoretikusa Atádi Vilmos (milyen zuhanás az 1852-ben szereplő Csengery után!).

Azután 1856 hoz újabb változást. „Igen olcsó” képes újsággá (Pesten 4, vidéken 5, külföldön 8 forint lesz egy évre) alakul át; Vahot Imrét is társul vállalva. Külföldi példák bizonyítják – hirdeti programja –, hogy azonos célkitűzésű lapok elszaporodásának elsősorban a közönség, a sajtóélet élvezi hasznát. Megélhet tehát egymás mellett a Vasárnapi Újság, a Magyar Néplap és a Budapesti Viszhang. Szilágyi buzgón dolgozik lapja vonzóvá tételén. Változik, alakul év közben is, szinte számról számra. Mégis: amikor 1857. január 15-én örökre megszűnik – „varjú sem károg utána”.

A Budapesti Viszhang szerkesztőjének erősebb oldala volt a tervezés a kivitelezésnél. Ötletei mások kezén változtak arannyá. A jövő az enciklopédikus lapoké, de ezt nem az Értesítő vagy a Budapesti Viszhang, hanem a Vasárnapi Újság és a Budapesti Szemle példázták. Jókai Üstököse szavatolja, hogy élclap-kísérletével is jó irányba indult. Az irodalmi divatlap fölött, igaz, eljárt az idő, néhány példánya mégis évtizednyi egzisztálást tud felmutatni, főként az igényekhez való ügyes alkalmazkodással – de mindez aligha lehetett vigasztaló Szilágyi Virgil szemszögéből nézve.

Irodalmi, közművelődési sajtónk a Bach-korszak idején jelentékenyen megnövekedett a szabadságharcot megelőző időkhöz viszonyítva. Politikai napilapjaink a jelzett időszak előtt szűkre szabták tudománynépszerűsítő tevékenységüket és alig közöltek szépirodalmat; most ilyen irányú igényük rendszeressé vált. A Hölgyfutárban irodalmi napilap létesült; nagyarányúvá vált a különfajta ismeretterjesztő lapok, füzetes kiadványok, naptárak „fogyasztása” is. Ez az extenzív tendenciájú növekedés szükségképpen vezetett az időszaki sajtó elmaradhatatlan velejárójához, a zsurnalizmushoz.

Minden csak máról holnapra készül, panaszkodnak az igénnyel olvasók, a halomszám és megrendelésre készülő vers, „beszély”, a készületlenségről, felületességről árulkodó ismeretterjesztő cikkek láttán. Az irodalom, főként a regény és a novella elsekélyesedik, híg levűvé válik az ismeretterjesztés. A szünet nélkül sürgető szükséglet és a kínálkozó lehetőség rögtönzésre, önismétlésre késztet írót, publicistát, útjába áll az elmélyülésnek, önművelődésnek, {II-1-448.} a remek születésének. Égető szükséggé válik tehát a minőség példamutatása.

A Szépirodalmi Lapok bukása után Kemény Zsigmond kísérletezik. Olyan gyűjteményt akarna kiadni, amely megmutatná a közönségnek, mi az igazi irodalom, és mit hanyagol el, amikor azokat az irodalmi irányokat támogatja, amelyek saját anyagi hasznuk érdekében, ízlése gyöngéit használják ki, ahelyett, hogy művészi élményt nyújtanának neki. Szándéka – terv marad.

Ezután Eötvös Józsefen a sor. Hat író könyve címen album jellegű kiadványt kívánt közrebocsátani, Vörösmarty, Arany, Kemény, Gyula Csengery és a saját művét tartalmazót. A Pesti Napló 1854. március 28-án szól elhatározásáról. Két nappal később Csengery verset kér Aranytól. Több ennél nem történik.

S mind sürgetőbbé válik egy igényes közművelődési orgánum megteremtése is. Mégpedig – 1853/54-et írtak ekkor – a nemzet összességéhez szóló, azt érzésben, gondolkodásban eggyé kovácsoló lap (lapok) létrehozása jelentkezik követelményként. Bécs parasztot, nemest egymás ellen fordító, az országot ellentétes érdekek színhelyévé változtatni igyekvő próbálkozásai az egész évtized folyamán kísértenek. Ellenük szervezett védekezés igényeltetik. Megengedhetetlen tehát, hogy a közművelődés körülményeink folytán megnövekedett fontosságú területén a sanda politikai szándékoktól fűtött vagy a fényes üzlet szimatán támadt „népkiadványok” jelentsék a majoritást.

A fentiek figyelembevétele alapján valósult orgánumnak – életrehívói elképzelése szerint – legalább olyan mértékben kell védfalat képeznie az osztrák centralizációs machinációk, mint az esetleges forradalmi próbálkozások ellenében.

A sokféle tervezgetés végül is 1854-ben két igényes ismeretterjesztő orgánum – a Pákh szerkesztette Vasárnapi Újság (1854. március 5.) és a Kemény-, Csengery-féle Magyar Nép Könyve (1854. június 5.) – zászlóbontásában ölt testet.