cigánydal

a cigányság népi lírájának fő műfaja; életüket, érzelem- és gondolatvilágukat tükröző rövid, rögtönzött ének, mely a szóbeliségben él, jellemzője a → népdalénál is fokozottabb variálódás, az egyénies vonások túlsúlya, a dallam és a szöveg laza kapcsolata, továbbá az oldottabb műfaji-szerkezeti összetevők. A nyelvileg-etnikailag erősen rétegzett és szórványként élő cigányság dalairól máig kevés és nem is mindig hiteles gyűjtéssel rendelkezünk. Vizsgálatuk magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű a → cigányzene és a cigánynóta révén a kölcsönhatások miatt. A hazai cigányság többsége saját dalait már elfeledte, folyamatosan veszi át a „divatos” népdalokat és → magyar nótákat. Amíg saját nyelvüket beszélik, dalaink egy részét cigányra fordítják (Amerre én járok, még a fák is sírnak; Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek; Fújd el, jó szél, fújd el!…); az átültetés azonban csak a legritkább esetben teljes vagy szó szerinti, inkább sorpárokat, sorokat, félsorokat és különféle → formulákat szakítanak ki és raknak össze újra eléggé tetszőlegesen. Az ilyen szövegegyvelegekből nagyon nehéz megállapítani, mennyi az átvétel és mennyi az eredeti. Lényegében hasonló a sorsuk a magyar nyelven énekelt népdaloknak is, melyek a cigányok ajkán többnyire oldottabbakká válnak, s ide is benyomulhatnak cigány nyelvű formulák, mint ahogy saját dalaikba magyar szövegrészletek is. Az „eredeti” cigánydalok száma kevés, legtöbbet az ún. oláhcigányok körében gyűjtöttek, akik megtartották anyanyelvüket és rögtönző készségüket. Repertoárjukban kevés az alkalmi-szertartásos ének (→ bölcsődal, lakodalmi ének; siratóének), a varázséneknek már csak halvány emlékeivel találkozunk; ellenben eléggé hangsúlyos a magyar népi lírában alig szereplő (többnyire panaszos hangvételű) házasdal; kedvelt a → szerelmi dal, → táncdal, → mulatónóta, továbbá a különféle → búcsúdalok és → panaszdalok. Mindezek a lírai kategóriák még kevésbé tiszták és elválaszthatók, mint magyar megfelelőik. Fő jellemzőjük a megismételhetetlen rögtönzöttség, a kis szövegrészekből való laza felépítettség, a dallamhoz való laza kapcsolódás. A rövid, formailag valamivel rendezettebb táncdal, továbbá a hosszabb, oldottabb szerkezetű ún. lassú dal különböztethető meg legkönnyebben; az utóbbi magába olvasztotta a széthullott → balladák törmelékeit is. A cigányok csak a legáltalánosabb érzelmeket (szerelem, féltékenység, bosszú stb.) ábrázoló dalokat ismerik. Bárki bármikor énekelhet; a mondanivaló konkrét és rögtönzött; a cigánydalok majdnem kivétel nélkül jelen időben és egyes szám első személyben szólnak, ill. feltűnően kedvelik a → párbeszédet. Gyakori a természeti (átvitt értelmű) kép, bár nem feltétlenül érzelmi vonatkozású. Mivel a szövegek rögtönzöttek, versszak csak az átvett cigánydalokban van (kötött szótagszámmal, páros rímmel), egyébként dalaik sorok füzéreiből állanak. (E sorok között nem feltétlenül kell tartalmi összefüggésnek lenni!) – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Dincsér Oszkár: A cigányhangsor (Ethn., 1937); Csenki Imre–Csenki Sándor–Pászti Miklós: Bazsarózsa. 99 cigány népdal (Bp., 1955); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Szegő László: Vázlat a cigány népballadáról (Forrás, 1971. 3. sz.).